Gyakran igencsak meglepő és politikai hovatartozásukkal csak nehezen összeegyeztethető módon fogadták a világ közéleti személyiségei Szaddám Huszein volt iraki diktátor múlt szombati kivégzésének hírét. Azok között, akik helyeselték, megrögzött Nyugat-ellenes személyiségek is találhatók, azok között viszont, akik elítélték, nem egy az európai értékek elismert védelmezőjének számít. Másként reagáltak a volt diktátor büntetésére a szunniták és a síiták, a mérsékeltek és a szélsőségesek, de nem mindegyik úgy, ahogy várni lehetett.
A leginkább vegytiszta – bár Szaddám tetteit tekintve eléggé életidegen – humanizmust a nemzetközi jogvédő szervezetek képviselték. Az Amnesty International egyértelműen elítélte a kivégzést, emlékeztetve azonban arra, hogy mindig is szorgalmazta a diktátor felelősségre vonását. A per nem felelt meg a jogállamiság követelményeinek – hangoztatta a szervezet, arra emlékeztetve, hogy minden esetben elvből ellenzi a halálbüntetést. Ugyanúgy fogalmazott a Human Rights Watch is, azt állítva, hogy az akasztást még a volt diktátor tettei sem igazolhatják.
Hasonlóképpen reagáltak a nagy európai és nemzetközi szervezetek képviselői is. Erkki Tuomioja, a Európai Unió elnökségét a tavalyi év második felében betöltő Finnország külügyminisztere emlékeztetett: „Az unió mindig is ellenezte a halálbüntetést, és már az ítélet kihirdetése után közölte: azt nem szabad végrehajtani.” Javier Solana, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője szóvivője útján frappánsan fogalmazott: „Az unió elítéli Szaddám bűneit, de a halálbüntetést is.”
Az akasztás magyarázkodásra kényszerítette az arab politikusokat. Egyrészt érzékelték az „utca” elkeseredését amiatt, hogy egy Nyugat-barát, az amerikaiak által létrehozott rendszer kivégez egy, a muszlimok milliói által hősnek tekintett személyiséget, másrészt viszont jól emlékeztek arra, hogy az Egyesült Államokkal szövetségben fegyverrel kellett fellépniük Szaddám ellen, amikor az megszállta Kuvaitot. Az Arab Liga, Szaúd-Arábia és Egyiptom képviselői ezért főként azt kritizálták, hogy a volt diktátort egy muszlim vallási ünnep első napján végezték ki. A pert „átpolitizáltnak” minősítették .
Nem sok megértést tanúsított a büntetés iránt a nyugati sajtó sem. A bécsi Die Presse azt írta, hogy a Szaddám-per „számos kétséget hagyott maga után”, a La Libre Belgique szerint a kivégzés inkább bosszúakció volt, mintsem igazságszolgáltatás, a francia Libearation szerint pedig egyenesen „polgárháborús bűntett”. Nicolas Sarkozy francia elnökjelölt szerint hiba volt a diktátor felakasztása, az orosz külügyminisztérium szerint „tragikus hiba”. Az Osservatore Romano, a Vatikán lapja nem annyira a kivégzés, mintsem inkább annak végrehajtási módja, Szaddám személyiségi jogainak megsértése miatt tiltakozott.
Azok közül, akik nem körülményei miatt ellenezték kivégzést, hanem azért, mert a volt iraki diktátort hősnek, de legalábbis ártatlannak tartják, megemlítendő Rahman Bagammal, annak a Jemennek a kormányfője, amely már az 1991-es öbölháborúban is Szaddám pártján állt. Élesen tiltakozott az akasztás ellen Moamer el-Kadhafi, Líbia erős embere, aki szerint az egykori elnök az amerikaiak hadifoglya volt, és azok ítélkeztek felette, akik elfogták. A muszlim világban – és kisebb mértékben azon kívül is – sokan vélekednek úgy, hogy Szaddám Washington bosszúvágyának áldozata lett. Ezeket e véleményükben az sem ingatja meg, hogy az amerikaiak átadták foglyukat az iraki kormánynak, amely viszont szabad választásokkal került hatalomra, ahogy az a nyilvánvaló tény sem, hogy az ország lakosságának négyötödét alkotó síiták és kurdok örömmel fogadták a kivégzés hírét.
Az iraki Baath Párt – Szaddám pártja – természetesen dühödten fogadta a hírt, és bosszúra szólított fel. Sokkszerűen érte a palesztinokat is annak az embernek a kivégzése, akit az öbölháború idején – amikor rakétákkal támadta Izraelt – még oly lelkesen éljeneztek. Musir al-Maszri, a Hamász egyik parlamenti képviselője szerint a kivégzés a „bűnös, terrorista amerikai politika és az ellenállás erőinek harcába” illeszkedik.
A legsötétebb iszlamista erőkkel került egy platformra Kuba, melynek külügyminisztériuma Szaddám megbüntetését „a megszálló hatalom által elkövetett gyilkosságnak” bélyegezte.
Ami a kivégzés támogatóit illeti, ezek közül nyilvánvalóan első helyen kell említeni George Busht, aki azt állította, hogy az aktus „mérföldkő az iraki demokrácia felé vezető úton”. Az amerikai elnöknek nem okozott problémát maga a halálbüntetés, hiszen az az Egyesült Államokban – Európától eltérően – elfogadottnak számít. Ő maga, még texasi kormányzóként minden más amerikai politikusnál több ilyen ítéletet írt alá. Természetesen helyeselte a kivégzést Izrael is, melyet a volt iraki diktátor annak idején rakétákkal támadott és amelynek polgárai közül több százan pusztultak el azokban az öngyilkos merényletekben, melyek végrehajtását Szaddám pénzelte.
Hogy az Egyesült Államok és Izrael ebből a szempontból egy táborban van, az a világ legtermészetesebb dolga. Annál különösebb, hogy ugyanebben a táborban vannak olyan elkeseredett ellenségeik is, mint Irán vagy a szélsőséges iraki síiták. Teherán üdvözölte Szaddám kivégzését, melyet Reza Aszefi iráni külügyminiszter-helyettes „az irakiak győzelmének” nevezett. Nyugati szemmel nézve még ennél is megdöbbentőbb, hogy az iraki politikai paletta egyik legsötétebb figurája, a végletesen Amerika- és Izrael-ellenes, sőt fanatikusan antiszemita Muktada asz-Szadr síita hitszónok nem csak, hogy helyeselte a kivégzést, de – szemtanúk szerint – hóhérként segédkezett is annak végrehajtásában. Persze jó oka volt rá, hiszen Szaddám – síiták tízezreivel együtt – az ő apját, Szadek asz-Szadr főpapot is meggyilkoltatta. Más iszlám szélsőségesekkel vagy az Amerika-ellenes nyugati személyiségekkel ellentétben Irán és az iraki síiták Szaddám kivégzését nem varrják az amerikaiak nyakába. Éppen ellenkezőleg: az iraki nép művének és nagy győzelmének tekintik.
Kepecs Ferenc
