A vatikáni megállapodás megkötése pillanatától kezdve éles támadások kereszttüzében áll. A szerződés érinti az oktatási, a szociális és az egészségügyet, a kultúrát, az esélyegyenlőséget és a külpolitikát, de világos képet ad arról is, hogy a politikai hatalom milyen jövőképpel rendelkezik: miként látja állam és egyház viszonyát, az állam világnézeti semlegességének kérdését, a felekezeti esélyegyenlőséget s szándékozik-e vallási-világnézeti kérdésekben állást foglalni, egyes egyházaknak biztosított különféle privilégiumok révén befolyást gyakorolni? A felmerült alkotmányos aggályoknak is betudható, hogy a miniszterelnök egy bizottságot állított össze a megállapodás felülvizsgálatára. A bizottság – megítélésünk szerint részben érthetetlen és indokolhatatlan összetétele miatt – nem volt képes elvégezni ezt a feladatot: az alapvető problémákra nem érkezett válasz, az alkotmányos aggályok – alkotmányjogász híján – fennmaradtak. A jelentés tárgyi tévedéseivel és pontatlanságaival legfeljebb arra volt jó, hogy már elkészülte előtt, mintegy prejudikálva a végeredményt, az államfő – a szaktárca indíttatására – annak adjon hangot, hogy nincs szükség változtatásra, s még a normális elolvasási időnek, valamint egy esetleges társadalmi diskurzusnak beelőzve a szakminiszter is siessen leszögezni, hogy a megállapodás változatlan marad.
E sorok írói terjedelmi okokból kényszerűen lerövidített, de még megjelent formájában is hosszú cikkben adtak hangot kritikus véleményüknek a bizottság munkájáról s a szaktárca eljárásáról, ám írásukra érdemi válasz nem érkezett.
Azaz mégis. A minap a Klubrádió egyik adásában megszólalt Breuer Péter, Hiller István oktatási és kulturális miniszter tanácsadója. A szakmai körökben – vonatkozó publikációk hiányában – teljességgel ismeretlen, izraeli vendéglátó-ipari és vegyeskereskedői háttérrel rendelkező Breuer a minap beszámolt arról, hogy egy általa készített film végén Erdő Péter bíboros kiállt a vatikáni megállapodás mellett. Egy közbevetésre, hogy ezzel szemben akadnak, akik kritikával illetik a megállapodást – ezek tudniillik mi magunk volnánk, ugyanis nyilvánosan mi vontuk kritika alá a vatikáni bizottság jelentését – Breuer lakonikus könnyedséggel annyit mondott: azok támadják, akik nem kerültek be a bizottságba. A kijelentés dokumentálható hazugság, ugyanis a bizottság összeállításakor e sorok írói levélben maguk jelezték, hogy nem kívánnak részt venni annak munkájában. Ezzel szemben fontosnak tartottuk volna alkotmányjogászok részvételét, ám – amint említettük – sajnos mindhiába.
Breuer minősíthetetlen megjegyzése személyünket illetően szóra sem volna érdemes. Azonban ez esetben valójában arról van szó, hogy az illetékes szaktárca miniszteri tanácsadója egy rendkívül fontos társadalompolitikai implikációkkal rendelkező kérdésben a szép emlékezetű állampárti reflexeket felelevenítő bornírt inszinuálásban vélte lesöpörhetőnek a szakma tekintélyes része által képviselt – történetesen rajtunk keresztül nyilvánosságot kapott – szempontokat. Nagy örömre az sem ad okot, ha ez csupán a miniszteri tanácsadót minősíti, és nem annak a jele, hogy a szaktárca a hatvanas-hetvenes évek hazai politikacsinálásában találta meg a maga sajátos rétegkultúráját.
Buda Péter-Gábor György
