Útkereszteződéshez érkezett az Egyesült Nemzetek Szervezete. Január elsején hivatalba lépett az új főtitkár, a dél-koreai Ban Ki Mun, akitől azt várják, állítsa vissza a világszervezet megingott politikai hitelességét, leheljen új életet a szervezetbe, méghozzá úgy, hogy kevésbé bürokratikusan, pazarlóan, sokkal hatékonyabban működhessen. Szinte lehetetlen feladat, s ezt jól mutatja, hogy Ban Ki Mun elődje, a ghánai Kofi Annan tíz év alatt is képtelen volt e kihívással megbirkózni.
Pedig kevesen voltak, akik a leköszönt főtitkárnál jobban ismerték a világszervezetet, hiszen Annan volt az első a poszton, aki a szervezet régi alkalmazottjaként foglalhatta el irodáit a 39 emeletes New York-i üvegpalotában, ugyanis főtitkárhelyettesként s előtte más posztokon majd három évtizede vívta már a belső csatákat. A bársonyos beszédű ghánai diplomata az ezredfordulós millenniumi projektben vázolta fel nagyra törő elképzeléseit, noha számolnia kellett azzal, hogy csupán annyit tud terveiből megvalósítani, amennyire az egyre szűkmarkúbb tagállamok hajlandóak pénzt adni. Annan a szegénység enyhítését, az AIDS elleni küzdelmet állította a középpontba, de már látszik, nem került sokkal közelebb e missziók bevégzéséhez a világ. Annant és az általa irányított szervezetet mindenesetre 2001-ben Nobel-békedíjjal jutalmazták, s a főtitkár második öt évre is bizalmat kapott. Mégis, ellentmondásos örökséget hagyott maga után, amikor december 31-én végleg búcsúzott.
Igaz, messze nem csak a főtitkáron múlt, hogy a világszervezet tekintélye megingott az elmúlt években. Megtépázta azt néhány dicstelen békefenntartó misszió, s nagy mértékben az olajat élelmiszerért korrupciós botrány, amelyben Annan – fia révén – maga is besározódott. Az ENSZ felmorzsolódott a fejlett és fejlődő országok érdekkonfliktusaiban, s különösen nehezen birkózott meg a 2001. szeptember 11. utáni új helyzettel. De a legsúlyosabb kárt mégiscsak az okozta, hogy a világszervezet hasznát és szerepét mélységesen lebecsülő Bush-kormányzat megkerülte az ENSZ Biztonsági Tanácsát az Irak elleni „választott háború” megindításakor, s mind többen tették fel a kérdést, van-e a második világháború után alakult, idejétmúlt állapotokat tükröző szervezetnek egyáltalán létjogosultsága.
Washington nehezen bocsátotta meg Kofi Annannak, hogy nem rejtette véka alá véleményét és még búcsúbeszédében is élesen bírálta az Egyesült Államokat, amiért „saját ideáljait és célkitűzéseit odahagyva” feláldozta az emberi jogok védelmében korábban játszott szerepét a terrorizmus elleni háború oltárán. Pedig Annan sokáig hallgatott, s csak 2004-től tette világossá, illegitimnek tekinti az iraki beavatkozást. Távozóban a főtitkár még figyelmeztetett: a katonai erő alkalmazását csak nemes cél indokolhatja, s egyetlen állam sem használhatja fel saját nemzeti akarata érvényesítésére az ENSZ Biztonsági Tanácsát.
Vajon ami nem sikerült az elődnek, sikerülhet-e utódának, a csendes dél-koreainak, akin – mint sajtóértekezletein rendre megjegyzi – síkos angolnaként soha nem talált fogást a szöuli sajtó. Ban Ki Mun „arctalansága” mögött, mondják, kőkemény személyiség, vasakarat rejlik. Meglehet, az új seprű jobban söpör majd, s szigorú adminisztrátorként erélyesebben ráncba szedi majd az annani létszámcsökkentések után is még legalább ötezer fős intézményt, mint az elnéző ghánai tette.
Csakhogy az átalakítás nagy akadálya, hogy mindenki másképp képzeli el az ENSZ modernizálását. A világszervezetnek megalakulásakor 51 tagállama volt, jelenleg viszont 192. Egyetlen kényszerítő erejű döntéseket hozó intézménye, a Biztonsági Tanács azonban ma is csak 15 tagú, továbbra is ugyanaz az öt nagyhatalom rendelkezik vétójoggal, s azt másoknak – az aspiráns Brazíliának, Indiának, Németországnak és Japánnak – nem is akarják megadni. Annan hiába tett le két javaslatot is az asztalra, a reformhoz már az új főtitkárnak kell megszereznie a tagok hozzájárulását.
Dél-Korea külügyminisztereként Ban Ki Mun széles körű tapasztalatokat szerezhetett az ENSZ működéséről. Diplomataként a világ számos posztján szolgált, Indiától Ausztriáig, országa ENSZ-misszióján is dolgozott, amikor Szöul még csak megfigyelő státuszban lehetett jelen a világszervezetben (1991-ben kapott tagságot). Aktívan részt vett az észak-koreai atomprogramról szóló hatoldalú tárgyalások szervezésében. Azt ígéri, „harmonizáló” szerepet játszik az ENSZ első embereként, s diplomatikusabb lesz, mint elődje volt. Nagy kérdés, hogy sikerül-e enyhítenie a világszervezet és legnagyobb befizetője közötti feszültséget. Erre esélyt adhat, hogy a Bush-kormányzat kénytelen új ENSZ-nagykövetet keresni, aki várhatóan kevésbé agresszív és ellentmondásos személyiség lesz, mint a világszervezetet eleve előítéletekkel kezelő – lekezelő – John Bolton.
Az ENSZ hármas missziója – béketeremtés, fejlesztés és az emberi jogok védelme – közül Ban a másodikat tekinti legsürgetőbbnek. Fejlesztés nélkül ugyanis szerinte nincs esély a nemzetközi konfliktusok enyhítésére sem. Ban Ki Mun 35 éve az első ázsiai főtitkár, s így érthetően prioritásként kezeli a két Korea közötti béketeremtést, no meg persze nagyon odafigyel majd az ázsiai térség nagyhatalmainak véleményére. Egyik legsürgetőbb dolga a darfuri béketeremtés lesz, s a világszervezet napirendéről hivatali ideje alatt sem kerül majd le az izraeli-palesztin konfliktus, az iráni atomprogram s az iraki háború ügye. A dél-koreai főtitkár etikai bizottság felállítását tervezi, s a legmagasabb erkölcsi mércét igyekszik állítani a világszervezet alkalmazottai elé.
Ban, aki szereti tréfásan megjegyezni magáról, hogy ő nem Bond, reméli, hogy küldetése nem lesz „Mission Impossible”, s valóban képes lesz az ENSZ tekintélyének megerősítésére.
Elekes Éva
