Szőnyi Szilárd, itthon@hetivalasz.hu
„Minden gyarlóságunkkal egyetemben olykor mi is képesek vagyunk paradicsomi békességre, ha csak egy fél délutánra is” – vallja Barsi Balázs ferences szerzetes. A sümegi rendház főnöke nagy hatású hitszónok; adventi beszédeire minden évben megtelik a ferencesek pesti temploma.
– Első idei adventi beszédében apokaliptikus képet vázolt fel: abortusz, eutanázia, sterilizálás, őskáosz a közbeszédben; „Mi jöhet még? Az, hogy lelőhetjük egymást” – jósolta. Úgy tetszik, mintha korunkat romlottabbnak láttatná, mint a korábbiakat.
– Pedig nem az. A Szentírásban is olvassuk, hogy nagy ostobaság azt mondani, milyen jók voltak a régi idők. A mai, tömegmédia meghatározta világot ugyanakkor betegebbnek gondolom, mint a megelőző korokat.
– Amennyiben?
– Viktor E. Frankl lélekgyógyász azt mondja, hogy az európai, észak-amerikai embernek kiüresítették az értelmét. Valóban: a modern ember elveszítette az önazonosságát, és nincs mibe kapaszkodnia. A személy csak másvalakiben találhat fogódzót; ám ha ezt tesszük, együtt is a semmibe lógunk, ha nincs személyes, örökkévaló Teremtő. Jó hír, hogy már az is a gyógyulás jele, ha valaki keresi a végső kapaszkodót – vagyis a teremtő Istent.
– A történelem menetének leírására két ellenkező felfogás van forgalomban. Az egyik szerint egy valaha létezett aranykor után az emberiség a vesztébe rohan. A történelmi haladást vallók szerint viszont az egymást követő társadalmi rendszerek egyre jobb világot hoznak. Mindkettő tévedés?
– Igen, ám a klasszikus tévedések gyakran hordoznak igazságmagvakat. Aranykor nem volt, de paradicsomi állapot igen. Lehet, hogy két másodpercig tartott, de volt. Akkor az ember végtelen békességben élt az Úristennel, és ennek az emlékei máig bennünk vannak. Hiszen minden gyarlóságunkkal egyetemben mi is képesek vagyunk paradicsomi békességre, ha csak egy fél délutánra is. Aztán van úgy, hogy az ember néha szeretne megköszönni valakinek mindent. De kinek? Vagy ott a lelkiismeret. Egész nap ámítom magam, a környezetem, mindig igazam van, majd este egy hang azt súgja: tudod, hogy nem volt igazad. Ez nem „fölöttes” én, Freud úr téved; ez nem valami, ez Valaki, aki nem én vagyok. Azt szeretem a nagy orosz írókban is, ahogy megmutatják: egy szerencsétlen, árokparton fetrengő részegnek akár egyetlen mozdulata a legnagyobb szentek cselekedetével érhet föl.
– Ha betegebb lett a világ, akkor az embernek nagyobb erőfeszítésébe kerül jónak lenni, következésképp több a felmentő körülmény is – vagy nem?
– Nem, mert több a kegyelem is. Az első keresztények csak vasárnap vagy ritkábban mondtak szentmisét, ma pedig akár naponta áldozhatunk. Azóta kinyomtatták a Szentírást is, és micsoda kegyelem, hogy bármikor felüthetem azt a könyvet, amelyet a hívők azelőtt csak a templomban hallhattak, felolvasva, latinul. Folytathatnám a sort egészen odáig, hogy ma milyen könynyen elérhető az, akiben meg tudok kapaszkodni, mondjuk egy lelki vezető.
– „A mai válság megoldásának útja: visszatalálni Istenhez” – írta a püspöki kar ősszel, a Szent Erzsébet-évet megnyitó körlevelében, utalva a társadalomban tapasztalható erkölcsi megrendülésre. Tényleg nincs más út?
– A püspöki kar hitből fogalmazott, főként a hívőknek, és rajtuk keresztül persze a nem hívőknek is. Nagy tanulság, hogy a hit titkait „civil mezbe” öltöztetve is be kell tudnunk mutatni a világnak. Ebben pedig elsősorban az iskola tehet nagy szolgálatot – az az intézmény, amelyről úton-útfélen azt halljuk, hogy legyen semleges. De mitől is semleges? A valóságban a lét végső értelmének kutatásától, ez pedig tragédia. Az iskolában mindenről eshet szó – a szerelemről, a biotermékekről, akár a közéletről -, de ma nincs olyan tárgy, amely azt tanítaná a diákoknak: keresd a lét végső értelmét, teljes szívedből, minden erődből.
– Nyilván ez lenne a sokak által szorgalmazott etikaóra. De lehet-e erkölcsi értékeket tanrendbe iktatni?
– Ha az iskola a nevelés színtere is, akkor miért ne lehetne a gyerekek figyelmét olyan kérdésekre irányítani, mint a lelkiismeret? Becsülettel kutasd, akár írj róla dolgozatot! És meg lehetne hívni egy rabbit, egy református lelkészt, katolikus papot. No, nem azért, hogy a diákok válasszanak a vallások svédasztaláról, hanem hogy felmutassuk: vannak, akik úgy tudják, megtalálták a végső igazságot, pontosabban a keresztény hit szerint az igazság talált meg minket.
– De létezik-e nem Istenből fakadó morális rendszer? Ön szerint egy ateista élhet erkölcsösen, és törekedhet a szépre, jóra, igazra, úgy, hogy ezen értékeket nem Istentől eredezteti?
– Hát, ha még a hívő sem tud egészen erkölcsös lenni… Mi is teli vagyunk hazugságokkal; kis trükkökkel akarjuk irányítani a másikat, és ezt szeretetnek nevezzük. Persze egy ateista is törekedhet a tökéletességre, hiszen Isten benne is elültette a vágyat a szépre, jóra, igazra. A lényeg: hívő, nem hívő a személyt tartsa a legnagyobb értéknek, és akkor a hitünk szerint tudva-tudatlanul az Isten felé tesz lépéseket.
– Ez volna az anonim kereszténység?
– Számomra az anonim keresztény az a Gandhi, aki csonttá-bőrré böjtöli magát, és amikor azt a sugallatot kapja, hogy mondjon le a nemi életről, akkor, bár őrületes áldozatot hoz, lemond. Nem csipegeti össze a neki tetsző morzsákat az egyes vallásokból, hanem a lelkiismeretét követve, a maga hitében elmegy a végsőkig a szeretetben, a másokért, Istenért vállalt lemondásban.
– Vagyis igaza lenne azoknak, akik szerint akkor lesz jó a világ, ha a keresztény jó keresztény, a buddhista jó buddhista, a hindu jó hindu lesz? Ha így van, az összeegyeztethető a keresztények missziós parancsával?
– A világ akkor sem lenne tökéletes, de jobbá válna. Már az előrelépés lenne, ha mindenki komolyan venné a saját hitét. A térítésről az elmúlt századokban különféle felfogások léteztek. Szent Ferenc szerint például kétféle misszió van. Az egyik, hogy a testvérek elmennek a más vallásúak közé, és csak anynyit mondanak: keresztények vagyunk. És szeretetben élnek. Ha pedig Isten akarata szerint valónak látszik, akkor hirdessék is az evangéliumot – teszi hozzá rendalapítónk. Egy ferences testvérem mesélte a nyolcvanas években, amikor Egyiptomból hazalátogatott: náluk az a „térítés”, hogy mindenkivel szeretetben élnek. A mohamedánok felkeresik őket, megosztják velük a gondjaikat, de arról most még szó sem lehet, hogy keresztények legyenek, hiszen a családjuk vagy egy szélsőséges szervezet kitaszítaná, illetve akár megölné őket.
– Ez azt jelenti, hogy ott Krisztus ügye vesztésre áll?
– Ellenkezőleg. Itt térek vissza a történelmi haladásra, aminek, bizonyos értelemben, az egyházban fellelhetők a nyomai. Szentebbek éppen nem vagyunk, de a másik ember megértésében fejlődés mutatkozik. Míg az őskeresztény – valami isteni haszonelvűségtől vezettetve – azért is tett jót a pogányokkal, hogy „beszeresse” őket az egyházba, ma már az evangélumi szeretetnek önértéke van. Vagyis Krisztus jóságával szerethetem a nem hívőt, és nem kell folyton azt lesnem, mikor tér már meg, mert a szeretet sosem lehet eszköz. Másfelől viszont tegyük hozzá: ha én vallom azt a förgeteges csodát, hogy egyszülött fián keresztül Isten szólt a világhoz, hogyan is tudnám ezt nem megvallani másoknak?
– Ám Európa egyre kevésbé fogékony erre az üzenetre, hiszen a katolikus egyház a földrész legtöbb országában kisebbségbe szorult. „Képzeljünk el egy európai fővárost száz év múlva. Tizenöt buddhista templom, tíz szcientológia-központ. Harminc mecset. Három vagy négy katolikus plébánia, két vagy három protestáns templom” – jósolja Henri Boulad, az Egyiptomban élő jezsuita szerzetes. Igaza lenne?
– Talán, bár a pontos arányokat nyilván ő sem tudja előrevetíteni. De nézzük a jó oldalát ennek az elképzelt helyzetnek, és én is hadd jósoljak. Tegyük föl, hogy a színét vesztett katolikus egyház mellett megjelennek a mecsetek. Nos, a megmaradó háromnégy, vagy ki tudja, hány katolikus templom nem olyan lesz, mint a mostani. Aki oda jár, az mind hiszi majd, hogy Jézus Krisztus az élő Isten fia, aki az Atyával és a Szentlélekkel egylényegű, aki Szűz Máriától született, Poncius Pilátus alatt meghalt, és dicsőséges testben feltámadt. Ha pedig a só igazán sóvá válik, akkor kiárasztja az ízét. Nem kell tehát kétségbe esni, Isten ugyanis számon tart mindent, ami velünk történik, és szándéka lehet még a számunkra legfájdalmasabb történésekkel is.
– Valami azért biztosan múlik az egyes emberen, illetve az egyházon is. Máskülönben nem lenne akkora különbség a hasonló történelmi múltú, ám mélyen katolikus Lengyelország és a hitgyakorlásban tőle messze elmaradó Magyarország között.
– Összetett kérdés ez, most nem is tudnék az elemzésére vállalkozni. Annyi viszont bizonyos, hogy a nagy dolgok legtöbbször az egyénben dőlnek el. Sok nagyszerű meglátás, felfedezés mögött ott van egy személyes elhatározás, döntés. Hogyan is kezdődik az üdvösségtörténet? Ábrahám válaszol Isten hívására, és azt mondja: én meg Sára nem fogjuk a pogányok isteneit szolgálni, csak azt az egyet, aki Van – és ennek a családi történetnek a következménye, hogy ma léteznek zsidók, keresztények és mohamedánok. Azóta is minden megújulás legfontosabb kezdete a család; benne a férfi mint a család papja, és az édesanya, aki életet lehel az apa által a gyermekeknek felmutatott hitbe – hogy a bibliai Józsuéval elmondhassák: „Én és az én házam az Úrnak szolgál.”
