Horkay Hörcher Ferenc, vilag@hetivalasz.hu
Krzysztof Zanussi jövőre filmet forgat Magyarországon a lengyel-magyar királynőről, Anjou Hedvigről. A Heti Válasz karácsonyi beszélgetésre kérte a művészt.
– Mi a válasza, ha keresztény filmrendezőként vagy lengyel filmrendezőként mutatják be?
– Keresztény vagyok, mert megkereszteltek. A szentség szempontjából nem számít, hogy hiszek-e vagy sem, hogy nagystílű gazfickó vagyok-e vagy jó ember. E kérdéstől független a munkám. Az nem nagyon érdekes önmagában, hogy egy művész minek nevezi magát. Ha valaki a kereszténység cégtáblájával akar bizalmat szerezni magának, az nekem viszolyogtató. Én akkor bízom egy művészben, ha munkája őszinte és ihletett. E tekintetben nem számít, mit állít önmagáról. Függetlenül attól, keresztény-e vagy sem, minden műalkotás létünk misztériumával foglalkozik, életünk drámájával, sorsunkkal és végzetünkkel, hisz mindnyájan meg kell hogy haljunk. Ami a rólam kialakult képet illeti, mióta 1981-ben II. János Pálról készítettem filmet, sok országban katolikus rendezőnek tartanak. Pedig több mint negyven alkotást forgattam, és csak kettő vagy három kapcsolódik közvetlenül a katolikus egyházhoz. Sok filmrendező és filmkritikus sajnálatosan allergiás a római katolikus egyházra. Persze vannak másmilyen fóbiák is. Vannak antiszemiták, Amerika-ellenesek. E beállítódások egyike sem racionális. Hogy lengyel rendező vagyok-e? Filmjeim nagyobbik részét külföldön vagy külhoni koprodukcióban forgattam. Nem tartozik rám, hogy filmjeim mennyire viselnek magukon lengyel jegyeket.
– Az egykori Szolidaritás mozgalmának energiája már oda, de néhány művész őrzi még az eredeti lendületet. Mi lehet ennek az oka?
– Sokunk életének legszebb időszaka volt a Szolidaritás virágkora. De elmúlt. Nyertünk, és a győztesek szokásos kiábrándultságával kell szembenéznünk. Sokkal kevesebbet értünk el, mint amit reméltünk. És mi, akik a szabadságért harcoltunk, gyengéknek és esendőknek bizonyultunk. Néhányan cinikussá is váltak. Pedig a cinizmus megöl minden teremtő erőt. Ha nincs elérendő ideál, akkor már csak a halál vár ránk.
– Miben látja a lengyel művészet sajátosságát a XX. században?
– A lengyeleknek meglehetősen szomorú a történelmük, és mint vesztesek azt szeretnék, ha áldozatoknak tekintenék őket. Mindig nehezünkre esett a múltban elismerni az általunk elkövetett hibákat, és nehezen viseljük a kívülről érkező kritikát ma is. Magunk viszont hiperkritikusak vagyunk magunkkal és másokkal is. Lengyelország az ellentmondások földje.
– Hogyan függ össze hazájában a politika, a művészet és a vallás?
– Mivel marxista rezsimben nőttem fel, minden riaszt, ami politika. Művészként inkább az erkölcsi kérdések foglalkoztatnak. Mi, egykori ellenzékiek, nem is tudtuk, pontosan milyen társadalmat szeretnénk. A szabadságért küzdöttünk a kommunizmus ellenében.
– És ma milyen politikai nézeteket vall?
– Nem is tudom pontosan megmondani, hogy inkább liberálisak vagy inkább konzervatívak a nézeteim. Olyan ez, mint a gyógyszerelés. Ha ilyen betegség tör rám, ilyen gyógyszerre van szükségem, ha amolyan, akkor másfajtára. Minden a pillanatnyi diagnózison múlik. Persze vannak értékek, melyeket fontosnak tartok, és van a közjóra vonatkozó elképzelésem. Minden ember képes a fejlődésre, és e fejlődés főként a spirituális dimenzióban zajlik. Az a társadalom a jobb, amelyik több lehetőséget teremt az emberek szellemi kiteljesedésére. A gazdasági fejlődés azért fontos, mert a szegénység aláássa az emberi méltóságot, de a fogyasztói szemlélet is elég nyomorúságos ajánlat.
– Önt Nyugaton is nagyra becsülik, holott bírálja a Nyugatot.
– Tudatában vagyok annak, hogy a tömegtársadalom egyre mélyebbre süllyed. A Szépség (és a Bölcsesség) olyan, mint az Igazság. Nem érhető el egyszerűen népszavazás útján. A többség mindig rossz úton jár – gondoljanak a Gauss-görbére. A statisztika törvénye szerint a többség a középszerbe tartozik. A művészet a kitűnőt keresi. Ez viszont ma nem kifizetődő. Korábban annyiban jobb volt a helyzet, hogy a szponzorok és mecénások műveltebb és szofisztikáltabb emberek voltak. Bár a közönség többsége közepes ízléssel rendelkezik, a művésznek nem szabad szórakoztatóiparossá válnia. Képesnek kell lennie, hogy úgy rázza fel a befogadót, mint egy jó igehirdető.
– Legyen a művész igehirdető?
– Amit mondtam, nem jelenti azt, hogy igehirdetővé kellene válnia. Az Isten szerelmére, az semmiképp se cél. Még csak tanító se legyen. Marx elképzelése a művészről mint népnevelőről szerintem téves alapokon nyugodott. Egyet tehetünk: osztozunk embertársainkkal mindazon szellemi javakon, amelyekkel rendelkezünk. Ne szónokoljunk és ne tanítsunk, ne higgyük, hogy felettük állunk. Velük vagyunk, nem felettük. Csak ne adjuk fel ideáljainkat. Mozart például szórakoztató és egyben mély is. Lehet, hogy nem lehet annyi Mozartot eladni, mint Madonnát, de neki megvan a piaca.
– És annak a filmnek, amelyre ön készül? Miért választotta témaként a lengyel-magyar királynőt, Szent Hedviget? Egyáltalán érdekes még ez a történet?
– Most a történelemről szeretnék beszélni. Arról a korszakról, amely Európa e felét kialakította, azon belül is Anjou Hedvig királynő koráról. Abban bízom, hogy a téma ma is fontos. Története olyasmit sugall, hogy életünkben minden értéknek ára van. Nem jutunk hozzájuk ingyen, ahogy ma sokan szeretnék. Hedvig hősnek bizonyult választásában.
– Bízik a lengyel-magyar filmes együttmunkálkodásban?
– Bár semmi racionális alapja nincs a lengyel-magyar vonzódásnak, mégis létezik, és úgy érzem, ma is nagyon erősen érvényesül. Azt is tudom, hogy milyen kiváló szakemberek a magyar filmesek.
– Világot járt rendezőként a magyarokon kívül kiket zárt a szívébe?
– Ma is gyakran járok moziba. Szívesen megnézem nagy és megbecsült kollégáim műveit, így Bergman, Ken Loach, Almodóvar, Oselini, Szabó, Olmi és Rohmer, Lars von Trier, Coppola, Friers, Scorsese, Woody Allen és sok más rendező alkotását. Voltak korábban olyan korszakok, amikor több kimagasló tehetség alkotott, így Fellini, Antonioni, Bunuel, Tarkovszkij, Kieslowski, Forman és Jancsó. Néha hét szűk esztendő köszönt be.
– Mennyire bizakodó a jövőt illetően? A pesszimisták szerint kultúránk, azon belül a kereszténység leáldozóban van. Osztja ezt a vélekedést?
– A XX. században Európa megtapasztalta a gonoszt, melyet maga hívott életre. Két szörnyű ideológia bizonytalanított el bennünket magunk felől. Többet öltünk meg saját honfitársaink közül, mint bármely más kontinensen. De összességében a zsidó-keresztény hagyomány az emberi fejlődésre nagyon is felszabadító hatást gyakorolt. Egyetlen más hagyománynak sem volt ilyen teremtő ereje, és bízom benne, hogy még mindig termékeny e tő. Persze, újból ki kell találnunk Európát. A világ újfajta kihívásai, a II. vatikáni zsinat belátásai és mindaz, ami e történésekből fakad, esélyt teremtenek a megújulásra.
– Hogy ítéli meg a különböző kultúrák és civilizációk vélelmezett versenyét, túlélési küzdelmét?
– Sokat beszélünk a civilizációk konfliktusáról. Szerintem is zajlik egy örök verseny. Volt egy idő, amikor az iszlám fejlettebb volt Európánál. Lehet, hogy nemsokára erőre kap a két legősibb civilizáció, a kínai és az indiai. Küzdenünk kell, hogy megvédjük helyünket a győztesek között. Nem szabad ölni, csak jobbnak kell lenni. Jobban szervezettnek, idealistábbnak, etikusabbnak, készebbnek arra, hogy feláldozzuk kényelmünket a köz java érdekében. Az iszlám öngyilkos harcosainak cselekedetében egyébként nem annyira reményt látok, mint inkább kétségbeesést.
– Végül kanyarodjunk vissza békésebb kérdésekhez! Ön szerint tudunk ma még egyáltalán ünnepelni? Hogyan és kivel ünnepli a karácsonyt?
– Az a célunk, hogy megpróbáljuk visszaidézni, mi a jelentése az év ezen időszakának. Mint mindig, most is családi esemény lesz ez, több mint huszonöten fogunk az asztal körül ülni, és nagyon világos vallási jelentése lesz az ünnepünknek. Különben mi is csak az újévet ünnepelnénk.
