Sz. Sz., itthon@hetivalasz.hu
Az idei sem a nemzeti baloldal éve volt. A népi szocialisták súlya egyre jelentéktelenebb, és a Gyurcsány Ferenc fémjelezte új nemzedék legfeljebb szépségtapasznak használja őket – vagy már annak sem.
„Ne mondja a gyerekem azt, hogy „vow”, hanem mondja, hogy „ejha” – említett példát a népi baloldal mibenlétére Alföldi Albert tavaly júniusban a Klubrádióban. Ezzel az MSZP parlamenti képviselője úgy meglepte Orosz Józsefet, hogy a riporter a műsor végéig minduntalan froclizta a politikust, s még azt is kipiszkálta belőle: fiának, Alföldi Róbert színművésznek köze nincs a népi-nemzeti érzelmekhez. E sete-suta példálózáson túl persze sok okos megállapítást lehet tenni a két világháború között lábra kapott, az elvszerű baloldali politizálás letéteményesének gondolt irányzatról. Manapság leginkább azt, hogy Gyurcsány Ferenc és „ifjúszocialista” társainak térnyerésével megszűnt tényező lenni az MSZP-ben. Ahogy egyik ismerőjük fogalmaz: „A párton belüli súlyukat össze nem lehet vetni például Szekeres Imréével.”
TŐKEFELHALMOZÓ SZOCIALISTÁK
Igaz, mindennek lehetséges derűlátó olvasata is. „A népi baloldal mindig kudarcot vallott, ám az, hogy egy elképzelés ennyiszer tud megbukni, furcsa életrevalóságot mutat. Talán az, hogy sosem tudtunk hatalomra kerülni, megóvott attól, hogy elképzeléseink valóságosan és végérvényesen megbukjanak” – summáz lapunknak Ördögh Szilveszter, a Tekintet című lap főszerkesztője, az ideológia elkötelezettje.
A dolog mindazonáltal nem indult rosszul. A nyolcvanas években nem kisebb személyiség, mint Pozsgay Imre körül csoportosultak a „népben, nemzetben gondolkodó” baloldali politikusok, akik a Magyar Szocialista Munkáspárt, illetve a Hazafias Népfront környékén, majd a rendszerváltás idején részben a Magyar Demokrata Fórumban találtak otthonra. Az egykori államminiszter úgy gondolta, hidat tud verni a két csoportosulás között; olyannyira, hogy az 1990-es választás második fordulója előtt arra biztatta szocialista társait: ahol nem maradt állva MSZP-s jelölt, ott szavazzanak az MDF emberére. A kísérlet kudarcot vallott. Pozsgay 1990 novemberében kilépett az MSZPből, hogy a Nemzeti Demokrata Szövetség élén folytassa a küzdelmet. Aztán feladta, és kiszállt a politikából.
„Ha gazdaságról, szociális biztonságról van szó, baloldalinak tartom magam. Ha szabadságról, demokráciáról, jogállamiságról, emberi méltóságról, akkor szabadelvű; a kultúra, a nemzet ügyeiben pedig nemzeti konzervatív vagyok. No, ebből nem jön ki egy párt Magyarországon” – vallja a Heti Válasznak a politikus, aki ma a Fidesz holdudvarában lelt politikai menedékre. A maga részéről az MSZP-t nem tekinti baloldali alakulatnak, „a szocialisták ugyanis a rendszerváltáskor restek voltak eszmét választani maguknak. A párt így a tőkefelhalmozás eszköze lett, holott a feladata az volna, hogy a tőkét megzabolázza és társadalmi szolgálatra kényszerítse. Nem csoda, ha a baloldal által elhányt értékeket a jobboldal vette fel” – magyarázza mai szerepvállalásának okát.
A Pozsgay távozásával támadt űrt elsősorban Szűrös Mátyás próbálta kitölteni, ám 2002-ben ő is távozott az MSZP-ből, és vele együtt sorra jelentéktelenedtek el az irányzathoz sorolt politikusok, kezdeményezések. Pedig a Bokros-csomag bírálatára 1995 őszén összegyűlt „hajósi szocialisták”, köztük Alföldi Albert, Kiss Péter, Nagy Sándor, Jánosi György, Kósa Ferenc, Tabajdi Csaba és Suchman Tamás, még erőt tudtak felmutatni. Nem is kicsit; akkorát, hogy – egy, a párt ügyeiben járatos forrás szerint – Horn Gyula kormányfő „fejvesztve rohant utánuk, hogy az ő jelenlétében engedjék le a gőzt”. A belső ellenzék a megszorításokon túl a privatizációt és az SZDSZ-t bírálta – miként a budapesti Nánási úti szakszervezeti üdülőbe 1994 novemberében összehívott szocialisták is a liberálisokban fedezték fel minden bajuk okozóját. A többség az együttműködés fenntartása mellett a koalíciós szerződés módosítását követelte, ám volt, aki felvetette: az MSZP-nek a KDNP-re vagy a kisgazdapártra kellene cserélnie partnerét.
Ezzel rá is leltünk a népi irányzat eszmeiségének egyik sarokkövére; ahogy Ripp Zoltán, az MSZP-t belülről ismerő elemző 2000 januárjában a Mozgó Világban fogalmazott: „Egyetlen összetartó kapocs fedezhető fel ebben a gondolatban: a liberálisok negligálásának szándéka.” Az antiliberalizmus mögött viszont ott áll a hol népi kontra polgári, hol népi-urbánus ellentétként emlegetett felosztás, mely fedőnevek mélyéről kimondva-kimondatlanul felsejlik a zsidó-nem zsidó ellentét is. Pedig „ma már semmi szükség arra, hogy urbánust mondjunk zsidó, s népit keresztény vagy nem zsidó helyett” – vallja A zsidókérdés Magyarországon című kötetében a téma szakértője, Gyurgyák János; mégis, ha áttételekkel is, a népi szárny gondolatiságának gyökerében régóta él ez a reflex.
A LIBERALIZMUS ELLENÉBEN
Ördögh Szilveszter szerint az antiliberalizmus nem eleve létező program. „Az válaszreakció az igen sok liberálisra jellemző gondolkodásra, amely szinte minden népi, nemzeti megnyilvánulásban csak nacionalizmust lát” – mondja a főszerkesztő, aki továbbra sem tartja elvi szükségszerűségnek a szembenállást. „A polgári baloldal az egyénre, a népi irányzat a közösségre helyezi a hangsúlyt. Ezzel nem is lenne baj, ha mindkettő a citoyenek népi, nemzeti, polgári öntudatával és önérzetével cselekedne. Liberálisaink nagy része viszont a polgárság bourgeois értelmét részesíti előnyben, ez pedig elfogadhatatlan” – ad történelmi leckét Ördögh, a Duna tévét tulajdonló Hungária Televízió Közalapítvány kuratóriumi elnökségének MSZP által delegált tagja.
Az antiliberalizmus szervezetten is megjelent az MSZP-ben, méghozzá a Nánási úti társaságból kinőtt, Nagy Sándor vezette szocialista platformban. A csoportosulás évekig az MSZP meghatározó ereje volt, mígnem az egykori szakszervezeti vezető 2006-ban a parlamentből is kiszorulván nem szervezte újjá alakulatát. A csoportosulás örökébe lépő társadalompolitikai tagozat korábbi ügyvivője, a kormányfő ádáz bírálójaként mutatkozó Sipos József szerint Gyurcsány Ferenc ennek is köszönheti, hogy az MSZP parlamenti frakciója az őszi bizalmi szavazáson egységesen kiállt mellette. Így van-e, nem tudni, mindenesetre Nagy Sándor újabban nem sok vizet zavar újhullámos párttársai körében.
Hasonló végzet várt két éve Jánosi Györgyre, a párt választmányának korábbi elnökére. A politikust a 2004-es MSZP-kongresszus Gyurcsány Ferenc befolyása alá került küldöttei megalázó körülmények között váltották le, mely tényt a párt élő lelkiismeretének tartott Jánosi nehezen leplezett sértettséggel vette tudomásul. „A hatalmat mi nem uralomnak, hanem szolgálatnak tekintjük” – figyelmeztetett, majd – Gyurcsányra célozva – felszólította a küldötteket: „Ha bárki Orbán-szerű vezért akar”, menjen a Fideszbe. „Én baloldali vagyok életem végéig; ha segíthetek, szóljatok” – zárta szavait a politikus, aki azóta is a mezei parlamenti képviselők kenyerét kénytelen enni.
Az utóbbi években a népi baloldal fellépése kimerült egy-két tanácskozásban; azokon viszont mindig tiszteletét teszi a miniszterelnök – hívja föl figyelmünket Alföldi Albert, és az alkalmat megragadva elmondja, mennyire örül, hogy a mostani kormányfő már „ki mer ejteni a száján olyan szavakat, mint nemzet és haza”. Ezek az összejövetelek viszont egyre kevésbé a belső ellenállás fészkei, sokkal inkább azok az alkalmak, amelyeken a közvéleménynek fel lehet mutatni a népi gondolat tovább élését. Pedig 2003-ban az MSZMP-reformkörök megalakulásának tizenötödik évfordulóján Szili Katalin még olyan kijelentésre ragadtatta magát, hogy „nincs demokrácia ott, ahol a kormány döntéseit alapvetően nem a választók akarata, hanem a tőkekivonástól való rettegés formálja”. A parlament szocialista elnöke 2005 őszén a Heti Válasznak nyilatkozva pártszakadást is előrevetített arra az esetre, ha az MSZP elveszti a 2006-os választásokat, és arról beszélt, hogy a két nagy rivális pártban létező nemzeti gondolat hívei egy szép nap akár egymásra is találhatnak – a politikus aztán idén szeptemberben az Ópusztaszeren tartott tanácskozásra el sem ment.
FALUKÖR SOLTVADKERTEN
Nagy Sándoron kívül ma már Kósa Ferenc sem képviselő, így az Országgyűlésben a súlytalan Géczi József Alajos, a színét vesztett Jánosi György és a hallgatásba burkolózó Suchman Tamás mellett jószerivel csak Alföldi Albert képviseli a népi baloldalt. Amikor a politikust a sikerei felől faggatjuk, büszkén újságolja, hogy eddig bármilyen kéréssel kereste meg a miniszterelnököt, az mindahányszor egy napon belül fogadta. „Legutóbb azzal kopogtattam nála, hogy Soltvadkerten falukört szerveznék, és kértem a támogatását. Nagyon lelkesnek mutatkozott” – mondja.
Ez nem volt mindig így. Alföldi az előző ciklusban Medgyessy Péter kormányfő nemzetpolitikai tanácsadója volt, és egy ízben azt javasolta, a kabinet tegye lehetővé minden diáknak, hogy végigjárhassa a Kárpát-medence történelmi emlékhelyeit. A dolog nem jött össze, és hogy miért nem, arról a politikus tavaly júniusban így nyilatkozott a Heti Válasznak: „Az Oktatási Minisztérium vezetése [ti. a szabad demokrata Magyar Bálint – A szerk.] kerek perec elutasította a javaslatot.” Amikor arról érdeklődünk, hogy miközben 1995-ben a „hajósi szocialisták” a Bokros-csomag ellen szervezték meg magukat, most miért nem teszik szóvá a megszorításokat, Alföldi Albert azt állítja: „Mert miként akkor sem a reformokat bíráltuk, hanem azok kommunikációját, a népi baloldal most is elfogadja az intézkedéseket. Vitatjuk viszont a bevezetés módját; nem lehet az emberek torkán lenyomni a megszorításokat anélkül, hogy szép szóval, türelemmel meg nem győznénk őket a szükségességükről.”
