Az újságíró, a szerkesztő nap mint nap találkozik, beszélget úgynevezett „magyar emberekkel”. Akik ráadásul időnként levelet is írnak, és betelefonálnak. Olykor gratulálnak, bíztatnak, ötletet adnak, de leginkább mégis szidalmaznak. Előbbit általában névvel, címmel, utóbbit kivétel nélkül feladó nélkül. (Sosem értettem, hogy az, aki zsigeri gyűlölettel forgatja az újságot, miért költ rá, ha mindössze vérnyomáselemésre alkalmazza még a legveretesebb írást is. Még inkább: miért fecsérel időt és főképpen pénzt arra, hogy mély érdektelenségét és ellenszenvét alpári szitkozódások közepette hozza a szerző tudomására.) Egyszóval nem érdektelen, ha néha az ilyen olvasó hangja is felerősödik. Évközben az ilyesmi ritkán kívánkozik e hasábokra, de ugyebár szilveszter volna, hát talán valamivel oldottabbak lennénk, s esetleg többet bírna el a nyomda mai festéke is. Nézzünk néhány bejegyzést – ahogyan mondani szokás – a hírlapíró kiadatlan, 2006-os jegyzetfüzetéből és látni fogják, nekünk sem egyszerű… Vannak például helyzetek, amikor a szerzőnek hasogató fogfájásra kell gondolnia erősen, pusztán, hogy hivatásához méltón valamelyest komoly maradhasson.
*
Húsbavágó egészségügyi témájú beszélgetés egy beteggel: „akkor beküldtek CD-re, akartak valamit tölteni belém, de alig találták meg a bénámat. Aztán befeküdtem a mozgó koporsóba…”
*
Az újságíró néha vakációzik is. Áll az utazási irodában és vár a sorára. Előtte épphogy felkapaszkodotték foglalnak utat magabiztosan, körülbelül így: „Plusz fakultatíve szeretnénk befizetni az Apró Poliszra, és ha lehet, a Metafórákat is megnéznénk…” (Régebben egy ilyenfélétől hallhattam, amint vonatból kitekintvén egy falu határában álló hidroglobusról kérdezte párját így: vajon ez mit jelképez?)
*
Kedvelt borozó. Szünidei kisegítő a csapos. Lajos, a régi kuncsaft – ahogy mondani szokás: se keze, se lába, mégis bemegy a kocsmába, vagyis ő a törzsvendég – megtámasztja a pultot és rendel. Kérek egy nagy kutyát, meg egy Orbánt – Mit??? – Ó, te pucolt csirke! Hát három deci kadarkát, két deci kólával, meg egy kis Napóleont.
*
Választások is voltak az idén. Kapatos férfiember a szavazókörünk előtt két barátjával gyűjti a belépéshez szükséges bátorságot. – Te kire szavazol? – a Gyurcsákra. – Arra nem lehet. – Jó, jó, szóval a piros tulipánra.
*
Gyalázkodó levelet röpít a holló a szerkesztőségbe. Névtelen polgártárs írta, beteg, kusza betűkkel. Csak a lényeget idézem, de azt szó szerint: „Nem sokáig írogatod magadat. Felvettünk a kommunista zsidók listájára, és amikor majd eljön az igazságtevés, te is égni fogsz, mint a Wersztájg…”
*
De félre politikai bánat, félre politikai bú! Lássunk egy valós problémát is. Kesergő kereskedő panaszkodik egy szomorú vasárnapon. Megbírságolták a munkaügyi felügyelők, mert törvénytelenül dolgoztatta alkalmazottait egy ünnepnapon. „Hogy van ez, szerkesztő úr? Ha ezek a felügyelők ünnepnapon járnak ellenőrizni, akkor ugyebár ők is dolgoznak, de őket bezzeg nem bünteti meg senki…”
Hát ilyen – is – az újságíró élete két szilveszter között.
Veress Jenő
