Szemügyre véve tizenkét hónap változatos eseményeit, annyit nyomban leszögezhetünk, hogy a korábbi esztendőkhöz képest sok minden nem változott. Kedvező, hogy minden korábbit fölülmúló nagy megrázkódtatás nem volt, kedvezőtlen, hogy régi, örökölt súlyos gondok megoldásában szinte tapodtat sem sikerült előbbre jutni.
Irak állapota ugyanolyan, mint a külföldi beavatkozás kezdete óta volt. Annyiban tragikusabb, hogy a polgárháborús feszültségek még jobban elvadultak; a polgári áldozatok száma szinte már megszámlálhatatlan, nincs nap véres leszámolás nélkül. Ennek a csillapíthatatlan feszültségnek négyes vonatkozása van: Szaddám bebörtönzése és halálos ítéletének kimondása óta a társadalom végletesen kettészakadt, az ellenállás mind szervezettebb; a vallási ellentétek a síiták és a szunniták között kibékíthetetleneknek látszanak; széles rétegek nem hajlandók alávetni magukat az amerikai megszállásnak, ennek következtében kérdéses a bagdadi kormány elismertsége is.
Alapvető változás nem látszik kirajzolódni az izraeli-palesztin konfliktusban sem. A Saront letaglózó betegség gyökeresen átalakította a jeruzsálemi kormány jellegét; a korábbi Likud hajlíthatatlan ultra szárnya összetöpörödött, a helyén alakult Kadima párt a Munkapárttal koalícióban realistábbnak és kompromisszumkészebbnek látszik. Nem annyira megfontolt azonban, mint hihetnénk, vannak provokatív húzásai, meglepően szükségtelen katonai akciói, és mindezt tetézi, hogy palesztin oldalon a Hamász hajthatatlansága Izrael elpusztítására egyelőre leblokkol minden közvetítési igyekezetet. Sőt, azzal, hogy a palesztinai választásokon a Hamász került többségbe, mélyebb válságba jutott maga a mozgalom is.
Kegyetlenül kuszábbá tesz mindent, hogy a Közép-Kelethez tartozó perzsa Irán dogmatikus vallási vezetése, élén a polgári hatalom letéteményesként Ahmadinezsád elnökkel, a világpolitikában is a békességet aláásó tényező. A rendíthetetlen törekvés az urániumdúsítás folytatására, nukleáris fegyverek birtoklására a legprovokatívabb szándék, ami nem csupán ezt a súlyos ellentétektől dúlt körzetet boríthatja lángba. Átvitt értelemben olaj a tűzre az, ami 2006-ban vészes vallási feszültséget vitt a konfliktusba; a muzulmán és a zsidó-keresztény kultúra eszmei összecsapását. Ebben nem csupán Irán és nem csak az iszlám világ konok vezetői a felelősek, időnként meggondolatlan európai tényezők is. A dán sajtóban közzétett provokáló karikatúrák a mai napig sem csillapították a kedélyeket. A helyzet szerencsére mégsem teljesen reménytelen, mert Irán belső képlete nem annyira egysíkú, mint ahogyan egyes elemzők jellemezni próbálják. A társadalom szerencsére modernizálódik.
Mindez elvezet a tengerentúlra, a nemzetközi politikát alapvetően befolyásoló amerikai döntési központba. Bush elnök iraki irányvonala csődöt mondott. Hogy mennyire megrendült ez a politika az Egyesült Államokban is, azt több jel mutatja. Az őszi kongresszusi választásokon az elnök republikánus pártja, annak is különösen neokonzervatív szárnya vereséget szenvedett; az ellenzéki demokraták majoritást szereztek mind a szenátusban, mind a képviselőházban. A tevékenységét éppen csak megkezdett kétpárti bizottság Irakban hajlékonyabb magatartást javasolt, amire a kezdeti hajlandóságot egyelőre az mutatta, hogy az elnök a Pentagon éléről leváltotta Rumsfeldet és Gatest nevezte ki a helyére. De ez a pislákoló bizakodás is rövid ideig tartott csak. Bush ismét megmakacsolta magát, és az Irakban állomásozó amerikai erők számszerű növelését helyezte kilátásba.
Oroszországban ugyancsak nyugtalanító jelek bukkannak föl. Putyin elnöknek vitathatatlanul ügyes húzásokkal sikerült kiaknáznia a természeti gazdagságból (gázkészlet) eredő előnyt, nyersanyagszempontból bizonyos mértékben függővé tennie Nyugat-Európa egy részét. A már-már hanyatló moszkvai diplomáciai befolyást, ha még nem is szuperhatalmi, de vezető rangra emelte. Ez a pozícióerősödés befolyásolja az orosz belső viszonyokat is; egyfelől a birodalmi szerep helyreállítását a volt Szovjetunió határain belül, másfelől a dominanciát az orosz belpolitikai viszonyokban. Az ellenzéki potentátok rejtélyes meggyilkolása; Politkovszkaja asszonyt otthonában, Litvinyenko volt titkosszolgálati ügynököt Nagy-Britanniában, ha mostanáig teljesen vitathatatlanul nem sikerült is bizonyítani benne Putyin „kezét”, az önkényuralmi módszerek kérlelhetetlen alkalmazására utal.
Eközben a volt Varsói Szerződés egyes tagállamaiban, elsősorban a gazdaság nehéz viszonyai miatt, nyugtalanítóan előretörni látszik a populizmus, a nacionalista szemlélet. Különösen szembetűnő ez Szlovákiában, ahol a magát szociáldemokratának nevező többségi kormánypárt, a törékeny parlamenti többség megőrzésére a kendőzetlenül szélsőjobboldali Nemzeti Párttal közösködik. Talán valamivel még gorombább változatban Lengyelországban észlelhető ez, ahol az ikrek köztársasága (elnök és miniszterelnök fivére) gyakran reménytelen helyzetében öleli magához az ottani szélsőjobbot.
Elvben egyetlen erő képzelhető el, amely e tendenciák ellen hathat. Az Európai Unió föllépése, csakhogy a közösség a mai napig sem heverte ki azt, hogy 2005-ben a francia és a holland népszavazás elvetette a közös alkotmány tervezetét. Nyugat-Európát a gazdasági fejlődés lassulása, a növekedés fékeződése gyakran belső társadalmi feszültségekbe hajszolja, amiből kiútnak rövid távon az kínálkozik, hogy 2007 elején az unió elnöki posztját Berlin veszi át. Merkel kancellár odahaza nehezen küszködik a gondokkal, de meglepően nagy diplomáciai érzéke az unió élén segíthet sok akadály elhárításában. Bár kifürkészhetetlen rejtély az is, hogy a korábbi kelet-európai tízek nem gördületlen befogadása után milyen gyorsan sikerül megemészteni a még hátramaradottabb Románia és Bulgária 2007-es beillesztését.
És akkor még nem is szóltunk a változatlanul megoldatlan észak-koreai nukleáris konfliktus rendezési esélyeiről, olyan agyaglábú gazdasági óriások, mint a politikailag kommunista Kína és a szegénységgel küzdő demokratikus India világgazdasági hatásának elviseléséről. Pillanatnyilag szerencsére nem mutatkozik jele annak, hogy a már meglévő feszültségeken túl 2007 újabb és még súlyosabb fordulatokat hozhat. De mert a nemzetközi élet mindig is szeszélyes és kiszámíthatatlan volt, aligha lesz részünk unalomban.
Várkonyi Tibor
