NOL * Vincze Hajnalka * 2006. december 24.
Az Irán körüli nemzetközi sürgés-forgás kapcsán általában már maga a problémafelvetés hibás. Ahelyett ugyanis, hogy azon tépelődünk vajon készít-e Teherán atomfegyvert, először azon kellene eltűnődnünk, hogy miért is ne készítene ilyet. A térképre nézve a vak is láthatja, a globális – értsd: a világméretekben lehengerlőnek szánt amerikai – politika fejleményeit figyelve pedig az együgyű is könnyedén felmérheti, hogy jelenleg bármilyen felelős teheráni kormánynak nem csupán oka, de a maga szempontjából egyenesen kötelessége volna nukleáris arzenál kifejlesztésén tüsténkedni. Nekünk pedig épp ilyen kötelességünk volna az okokat tompítva igyekezni megakadályozni azt.
Egyik oldalán az illegálisan atomhatalommá lett Pakisztánnal és Indiával, a másikon a hivatalosan bombatulajdonos Oroszországgal, a harmadikon a (már nem is olyan) „szürke” [1] nukleáris fegyverkészletét csinosítgató Izraellel, a szélrózsa minden irányából pedig a térségbeli ambícióit nyíltan hirdető Egyesült Államok katonáival körbevéve már-már öngyilkos hajlamokkal kell rendelkeznie annak az iráni vezetésnek, amely valóban csak az atomenergia békés felhasználásán töri a fejét. A bomba Teherán számára mindenekelőtt életbiztosítást jelentene.
Az amerikai külpolitikai főáram egyik vezéralakjaként ismert Zbigniew Brzezinski egyébként maga is megállapította, hogy Washington tevékenyen hozzájárult az összefüggések tudatosulásához. Mint írta: „A katonailag gyenge Irak megtámadása, és a nukleáris fegyverekkel rendelkező Észak-Koreával szembeni óvatoskodás közötti kontraszt megerősítette az irániakat azon meggyőződésükben, miszerint biztonságukat egyedül az atomfegyverek birtoklása garantálhatja”.
Ám a kínos tényeket általában nagyvonalúan feledjük, helyette két jól bejáratott érvvel szokás elintézni a teheráni atomambíciót. Egyrészt, hogy az ún. proliferáció ellenes (a tömegpusztító eszközök terjedését akadályozni hivatott) nemzetközi rendelkezések durva megszegése volna, másrészt pedig, hogy összehasonlíthatatlanul veszélyesebbé válna tőle a földgolyóbisunk. Nos, mindkét okoskodás erősen sántít valahol.
Először is: az atomsorompó-egyezményre (NPT) való hivatkozáshoz heveny amnézia és jó adag képmutatás szükségeltetik. Az „atomhatalmak bezárják maguk mögött az ajtót” ihletésű egyezményt ugyanis eredetileg azzal a feltétellel fogadták el a nukleáris arzenállal nem rendelkező országok, hogy nonproliferációs kötelezettség-vállalásaikat kiegyensúlyozták benne az atomhatalmak leszerelésre vonatkozó fogadkozásai. Magyarán: ez egy arányosnak szánt megállapodás volt. Az egyik fél azért mondott le az atomarzenál perspektívájáról, mert a másik oldal önmaga készleteinek fokozatos felszámolására tett ígéretet. Ehelyett ma Washington nukleáris eszköztárának bővítésén és diverzifikálásán dolgozik, s a nem-alkalmazásra épülő elrettentési doktrína alapjait kérdőjelezi meg.
Másodszor: vajon oly biztos-e, hogy az iráni bomba automatikusan világveszélyt jelentene? Mindenekelőtt érdemes megjegyezni, hogy a fenyegetések észlelése nézőpont kérdése. Mint azt az ENSZ-főtitkár által megbízott nemzetközi szakértőcsoport globális biztonsági kihívásokról szóló jelentése hangsúlyozta: azok a rémlátomások, melyektől a világ egyik fele retteg, korántsem esnek egybe a világ más tájain élők aggályaival. Sőt. Ami itt biztosíték az máshonnan nézve kockázat, ami itt kockázat az mások számára biztosíték lehet. Ezért van az, hogy a kockázatokat kizárólag közösen elfogadott, átfogó megoldások útján lehet tartósan csökkenteni, máskülönben csupán az egymást oda-vissza kiüresítő biztosítékok halmozásához asszisztálhatunk.
Ami kifejezetten a „teheráni bomba” rémképét illeti, az erre vonatkozó világvégevíziók az otromba iráni retorika és a szakavatott nyugati pánikkeltés kereszteződésének gyümölcsei. Mint arra az egyik legkiválóbb amerikai elemző, William Pfaff rámutatott: „Vegyük csak az amerikai és izraeli tisztviselők által rendszeresen emlegetett vészforgatókönyveket. Valójában semmilyen elképzelhető mód nincs arra, hogy egy Izrael elleni iráni atomcsapás a támadóra nézve ne járjon katasztrofális következményekkel”. Egyébiránt éppen ez a kölcsönös elrettentés logikájának eleddig remekül bevált lényege.
Végezetül természetesen itt van még a 2001. szeptember 11. óta bárminemű vitát megfellebbezhetetlenül lezárni hivatott joker-érv: tudniillik, mi van ha Teherán kincset érő bombáját terroristák kezére játssza át? Pontosan erre volt válasz Jacques Chirac francia köztársasági elnöknek a gall atomütőerő kapcsán az év elején kisebb vihart kavaró diskurzusa[2]. Melyben Chirac államfő pusztán arra hívta fel a figyelmet, hogy az agresszió akkor is agresszió, ha azt közvetítőn keresztül remélik végrehajtani. Vagyis ha bármely állam, bármely kerülőúton kihívást intézne országa létfontosságúnak tekintett érdekei ellen, akkor éppolyan válaszlépéseknek nézhet elébe, mintha saját zászlója alatt indított volna szabványszerű támadást.
A propagandaérvek szétpukkanása persze még korántsem jelenti azt, hogy remek dolog volna az iráni bomba – sőt, még csak azt sem, hogy teljesen veszélytelen. Tény például, hogy a térségbeli erőegyensúly megbomlását, a közel-keleti atommonopóliumot élvező Izrael pozícióinak relatív leértékelődését eredményezné. Ám az izraeli vezetők pontosan tudják, hogy a már említett kölcsönös elrettentés okán egy esetleges teheráni atomerő számukra nem jelent közvetlen fenyegetést. S a zsidó állam biztonsága szempontjából – szomszédságának masszív ellenségessége és elsöprő túlsúlya folytán – így is, úgy is elengedhetetlen a nukleáris képesség. A feszültségek csökkenéséhez pedig így is, úgy is egyetlen út vezet: Izrael létezésének a térségbeli országok (és közvélemény) általi elismerése, aminek a palesztin kérdés rendezése elengedhetetlen előfeltétele.
Tény továbbá az is, hogy Teherán elméletileg vérszemet kaphat, s nukleáris ernyőjének oltalmából kedvére garázdálkodhat arab-muzulmán szomszédai között. Az „érinthetetlenség” ugyanis az atomhatalmi státuszra való törekvés hagyományos mozgatórugója, és nyilván helyet kaphatnak benne nem kizárólag védelmi megfontolások is. A sebezhetetlenséggel tudniillik együtt jár a büntethetetlenség is, mármint az „atomtalan” országok felé. Nota bene: Washington mostani rakétavédelmi tervei ugyanezen állapot elérését célozzák, ám ő már a kölcsönös atomhatalmi sakkban tartáson is felülemelkedve, az abszolút érinthetetlenséget keresi. Irán esetében azonban nem a korlátlan mozgásszabadság a tét, hanem az atomhatalmak egymással – tetszik, nem tetszik – mindenképpen tárgyalni kényszerülő körébe kerülés.
Tényként szokás még emlegetni azt a kockázatot, miszerint a multilateralizmus egész építményét hiteltelenítené, atomfegyverkezési láncreakciót indítana el, ha Irán megszegné az egyezményt. Nos, itt egy pillanatra tegyük félre afeletti örömünket, hogy hirtelen a legelszántabb héják is a multilateralizmus bajnokává lépnek elő, és implicit módon az atomsorompó-szerződés eddigi hatékonyságát hirdetik. Koncentráljunk arra a vitathatatlan pontra, hogy az iráni bomba az ideálissal éppen ellentétes tendenciát, az atom további térhódítását erősítené. Függetlenül attól, hogy ezt az alapirányt hosszú távon elkerülhetőnek vagy elkerülhetetlennek tartjuk-e, egy dolog bizonyos: olyan-amilyen megfékezését eddig sem a papírok tették lehetővé. Hanem a papírokhoz fűződő politikai érdekek.
A szerződések addig működnek ugyanis, amíg többé-kevésbé kiegyensúlyozottak, s így valamennyi fél megtalálja bennük számításait. A fenyegetettség észlelése azonban az idők során változik. Nem véletlen, hogy az Irán kapcsán sokat emlegetett atomsorompó-egyezmény 10. cikkelye szerint bármely országnak joga van kilépni a megállapodásból, amennyiben „legfelsőbb érdekei” ezt diktálják számára. Az ún. nemzetközi közösség (értsd: a többi ország) feladata az volna, hogy egyrészt a kilépésre való késztetéseket csökkentse, másrészt – ha ebben kudarcot vall – igyekezzen mérsékelni a bomba egyre több helyen való felbukkanásában rejlő kockázatokat.
Ehhez persze mindenekelőtt Washington nukleáris (és egyéb) stratégiája követelne azonnali és radikális önvizsgálatot. Legyen szó akár a számára – elméletileg – abszolút szabad kezet biztosítani hivatott rakétavédelmi rendszer erőltetéséről, akár a hagyományos és az atomfegyverek közötti határvonal fokozatos elmosásáról, akár a „lehengerlő fölényre” törekvés úton-útfélen való hangoztatásáról. Akár pedig (tetszés szerint demokráciára, szabadságra, eredendő jóságra, békére és biztonságra hivatkozva) a valóban kölcsönös kockázatcsökkentés elvének is elutasításáról.
Robert McNamara korábbi amerikai védelmi miniszter szerint „az Egyesült Államok jelenlegi atomfegyver-politikája erkölcstelen, törvénytelen, katonailag szükségtelen és borzasztóan veszélyes”. Íme dióhéjban ez az – s nem Irán, Kína, Oroszország vagy Észak-Korea -, ami miatt a kubai rakétaválságot anno élesben végigkövető exhéja a témáról tavaly nyáron megjelent cikkének az „Apokalipszis hamarosan”[3] címet adta. S bár Washington esetében sem a McNamara által használt jelzők, sem az általa leírt logika messze nem szűkíthető le a nukleáris politikára, a következtetés itt a napnál is világosabb: az irányt és a tempót Amerika diktálja, a többiek egyelőre csak kényszerpályán mozgó mellékszereplőkként vannak ideig-óráig műsoron.
A szerző biztonságpolitikai elemző
[1]http://www.nol.hu/cikk/427972/
[2]http://www.nol.hu/cikk/391337/
