Karácsonyi kiadás 2006-12-23 00:42
„Épp templomokat festek”
Jön felfelé Schéner Mihály a meredek, hűvösvölgyi utcán; hóna alatt különféle rejtélyes tárgyak…
Jön felfelé Schéner Mihály a meredek, hűvösvölgyi utcán; hóna alatt különféle rejtélyes tárgyak, fölötte feszített tükrű kék ég, advent, kétezerhat december. Közeledik a házhoz, amelyet maga épített, és lassan elkussolnak mögötte a környékbeli, kerítéstépő kutyák. Csönd van.
Jön felfelé Schéner Mihály a meredek, hűvösvölgyi utcán; hóna alatt különféle rejtélyes tárgyak, fölötte feszített tükrű kék ég, advent, kétezerhat december. Közeledik a házhoz, amelyet maga épített, és lassan elkussolnak mögötte a környékbeli, kerítéstépő kutyák. Csönd van.
– Épp templomokat festek, meg zsinagógákat az ökumené szellemében anyám emlékére. Medgyesegyházára ment férjhez, ami a régi Arad vármegyéhez tartozott, csak közbehúzták a trianoni határt; ő maga Aradon született – mondja a kapuban csak úgy mellékesen, aztán továbbcikázik gondolatban; mert pont úgy beszél, mint ahogy rajzol: váratlan csavarokkal.
– Száz templomot festettem le, a többi között a máriapócsit, a máriaradnait, az aradit, meg haranglábakat, harangtornyokat. Anyám 1898-ban született, ő volt az első ihletőm, és már négyéves koromban színes ceruzát adott a kezembe. Mindenki óvott attól, hogy művész legyek, ő viszont ragaszkodott hozzá, vezette a kezem; és a mai napig nem tudok olyan ibolyát rajzolni, mint amilyet ő rajzolt az emlékkönyvekbe – meséli, amíg a képekből épített barikádok, a karácsonyra szánt ajándékok meg a pianínó között utat tör a galériára, hogy lehozza a rajzait. Sasszézik a dossziéval a festmények között.
Persze tudjuk a medgyesegyházi gyerekkort. Azt is, hogy a Képzőművészeti Főiskolára épp Rudnay Gyulához került. Olvastuk a háborús történetet, amikor kiugrott katonaként az Epreskert romos épületében bujkált az üldözött zsidókkal együtt. Aztán, hogy a szovjetek begyűjtötték málenki robotra, de megszökött. „Mindenhonnan megszöktem” – írja egy helyütt. Tudunk róla, hogy utána az aszódi gimnáziumban tanított, és nekiestek az első tárlatának a Sztálin nevében felkent kritikusok. Csak épp erre járt egy angol úr, akinek a nem a szocreálra nagyon is bejött: így került külföldre, míg itthon utálták. Ismerjük a történetet a sokarcú Aczél elvtárssal, aki azt mondta neki, fesse csak a lovacskáit, de ne tudja meg, mit kap ő azért a szovjet elvtársaktól, hogy hagyja… Schéner Mihály erről nem beszél, megírta már ezerszer.
Hozza inkább a rajzokat. Ördögök, templomok, furcsa lények, köztük a festő, aki négylábú, szenvedő állatként hordozza a hátán a „globulákat”, a lényeket, akik „egy csatornán emésztenek és ürítenek”, mert „ez van ma”.
És még mi van ma? „Politikai tukmaduma”, ahogy említeni szokta. Egy saját magának esett, eszement ország. Hogy lehet itt festeni? Egyáltalán: hogy lehet itt alkotó emberként élni? – kérdezzük, először úgy tűnik, teljesen feleslegesen, mert inkább az ablak előtti cseresznyefáról beszél. Szép, öreg fa, régi, még nem racionalizált, tujásított és mélygarázsosított kertekben találni ilyesmit.
– Itt szoktam kinézni – mondja -, ennek hatására ellettem ezer ördögöt. A jó és a rossz is köztünk él… – Elgondolkodik. – A Szózatban is benne van, hogy itt élned s halnod kell. Csak épp a magyar nemzetben van egy olyan hajlam, hogy ha három magyar találkozik, kezet fognak, aztán elmennek – háromfelé. A huszadik mutációját éljük annak, ami mindeddig volt. A politikát illetően nem érzem jól magam, de hát nekünk, művészeknek azért adta az Isten a kivételes tehetséget, hogy az igazságot szolgáljuk, ezt már akkor is megmondtam, amikor 2004-ben átvettem a Táncsics-díjat – morfondírozik, és ismét utat tör a galériára, ezúttal egy piros, egy zöld és egy sötétkék filctollért.
Rajzol.
– Ezt kistafírozom ám piszkosul – mondja. Aztán egy kissé keresetlen, mert nem úgy fog a filc, ahogy gondolta.
– Ugye nem baj, hogy népies vagyok? – kérdezi.
– Régen nem volt ám ez a széthúzás magyar és magyar között – tér vissza megint egy csavarral. – Összefogás volt, ma meg: mint „formalista” nézem az embereket, boldogtalanok, szomorúak, kiüresedett tekintettel közlekednek. Valami baj van. Nincs konszenzus. Pedig semmivel sem vagyunk tehetségtelenebbek, mint mások. A gyerekekre kellene figyelni. A nekik létrehozott békéscsabai Meseházunkban van egy trónszék. Egy mesemondószék. Gyerekek mesélnek benne, magyarok, romák, és megható, hogy az ő fantáziájuk mennyire globális, mennyire eruditív. Ugyanúgy, mint a rajzaik: egy magyar négyéves ugyanazt rajzolja, mint egy indiai.
– Meg kellene szüntetni már a globális gyűlölködést – mondja, aztán megint rajzol, és az önarcképből kinő egy kicsit gonosz képű karneváli maszk, mellette lassan formálódik egy dongó, „ez a dongó is én vagyok” – írja mellé Schéner rég ismert, kalligrafikus betűivel.
– Fogjunk össze. Azok is, akik a szegénységük miatt hallgatnak, meg azok is, akik hiába tehetségesek, nem jutnak szóhoz. Jó volna, ha felemelnénk a magyar népet – teszi hozzá.
A ház fölött vadludak húznak valamerre szigorú sorban. Először csak a hangjukra figyel fel, aztán mutatja őket az égen. Állunk a kertben a decemberi tavaszban. Messze alattunk morajlik a város. Kicsi és jelentéktelen.
Péntek Orsolya
