Ez volt az év – 2006. július
Megtépázott tekintéllyel került ki az izraeli hadsereg a libanoni Hezbollahhal vívott hathetes háborúból. A szélsőséges síita szervezet – amelyet 1982-ben éppen az izraeliek elleni harcra hoztak létre – „szokásos napi gyakorlatként” csapott át Izraelbe július 12-én, s ha már ott jártak a harcosai, mindjárt el is raboltak két izraeli katonát. Az akcióra izraeli hírszerzési források szerint évek óta készültek, s most végre sikerült is – alig két héttel az után, hogy Gázában a szélsőségesek elraboltak egy izraeli tisztet. (Általános vélemény szerint a palesztin és a libanoni szervezetek együttműködtek az emberrablás tervezésében, és összehangolták az akciókat.)
Az nem derült ki egyértelműen azóta sem, számított-e a Hezbollah – és iráni urai – arra, hogy Ehud Olmert kormányfő és az izraeli hadsereg válasza a támadásra a második libanoni háború megindítása lesz. Az izraeli légierő még aznap bombázni kezdte a síita gerillák dél-libanoni állásait, és szárazföldi egységek is átlépték a határt – először az óta, hogy Izrael 2000-ben kivonult a szomszéd országból.
A harcok 34 napig tartottak, és az izraeli hadsereg kudarcával végződtek, megtépázva ezzel a zsidó állam verhetetlenségének több évtizedes mítoszát. A libanoni katonaság – és a nemzetközi békefenntartók – negyed század után újra bevonulhatott ugyan Dél-Libanonba, ahol a Hezbollah volt a korlátlan úr, de Izraelnek nem sikerült megsemmisítenie a síita szervezet fegyverarzenálját. Belpolitikai károkat is okozott a koalíciónak a fiaskó: a hadseregből azóta is sorra távoznak – nem mindig önként – azok a főtisztek, akiknek a felelősségét élesen firtatja a közvélemény, az év elején megválasztott Olmert népszerűsége pedig a mélybe zuhant. Egy friss felmérés szerint az izraelieknek csupán 6,1 százaléka szeretné, ha ő lenne az ország új miniszterelnöke is (előtte végzett a Likudot vezető Benjamin Netanjahu 26,2 és saját külügyminisztere, Cipi Livni is 13,5 százalékkal).
Ennél nagyobb baj a térségnek a Hezbollah megerősödése. A milíciának sikerült, ami korábban az arab országok szövetségének sem , tudniillik Izrael „megleckéztetése”, s ez a síita többségű Libanonban máris belpolitikai felforduláshoz, a szíriai kivonulás után választásokat nyert koalíció végzetes meggyengüléséhez vezetett. A Hezbollah és szövetségesei december 1-je óta utcai tömegtüntetésekkel próbálják eltávolítani Fuad Szinjora kormányát, amely nem engedett az ultimátumuknak, és nem adta át a tárcák többségét a síitáknak.
A polgárháború rémképét vetítik előre Libanonban a Szíria-ellenes politikusok ellen elkövetett gyilkosságok is. Még szinte sehol nem tart a Rafik Hariri volt kormányfő tavaly februári halála ügyében folytatott nyomozás, miközben a keresztény közösség egy másik nagy tekintélyű, az ország legújabb kori történelmében meghatározó szerepet játszó család egyik tagjának, Pierre Dzsemajelnek a halálát gyászolja. Az ipari miniszter ellen november 21-én követtek el merényletet Bejrútban, s gyilkosait – akárcsak Haririéit – a libanoniak jó része Damaszkuszban keresi.
MCS
