Eszmélkedésem éveiből a nagymama karácsonyai jutnak eszembe. Elég hamar ráébredtem, hogy nem a Jézuska teszi az ajándékokat a fa alá, ám ezt a felismerésemet nem mertem megosztani a nagymamával, felháborodott kiáltozása felverte volna a Feneketlen-tónál fészkelő madarakat, ráadásul anyám is kapott volna nevelésének gyarlóságai miatt. Így hát a nagymama titokzatos arccal járt-kelt az elsötétített szobában, majd csengőszót hallottunk. Kigyúlt a lámpa, s a nagymama rázendített a Mennyből az angyalra. A csomagocskákra lestem, hátha csoda történik. De nem. Ismét rózsaszínű trikót kaptam, „az nem piszkolódik, mint a fehér”. Még gimnazistaként is üldöztek ezek a trikók, melyeket osztálytársaim némi joggal kombinénak neveztek. A nagymamát ez nem zavarta, engem annál inkább.
Amikor Budapestet bombázni kezdték, apám elhatározta, hogy a Kelenföldi pályaudvar közelében lévő lakásunkat egy a célpontoktól távol esőre cseréli 1942-ben, így kerültünk a Rózsadombra, s ugyanott élek máig. Távol a nagymamától előbb hármasban karácsonyoztunk, az éjféli misére pedig a Veronika-kápolnába mentünk, ahol a ferences atyák teljesítettek szolgálatot. Az ostrom idején ez a kedves kis istenháza a földdel lett egyenlővé.
1944 karácsonyára négyen voltunk. A negyedik egy aranyos, félős békéscsabai doktor bácsi, aki izgatottan várta az utasítást szolgálati helyének kijelöléséről, de az csak nem akart megérkezni. Ennek az volt az oka, hogy apám összetépte, és a Dunába hajította. A parancs békésen úszott egészen a Fekete-tengerig. Ilyesformán Dani bácsi – így nevezték alkalmi vendégünket – egyetlenegyet sem lőtt a háborúban, annál szívesebben kalandozott az ünnepre készülő városban, hogy – így mondta – „lőjön egy-két palack jobb bort”. Fáradozását még az ünnep délelőttjén is siker koronázta. Hóna alatt a két üveggel loholt hazafelé, amikor földbe gyökerezett a lába. A János-kórháznál hatalmas csörömpöléssel két orosz tank jelent meg. Az ajándékok alatt roskadozók dermedten figyelték a szokatlan vendégeket. A két tank megfordult, és visszazakatolt, ahonnan érkezett.
– Orosz tankokat láttam! – esett be az ajtón Dani bácsi. Apám hitetlenkedve mosolygott. Ám az ördög nem alszik. Úgy vélte, okosabb, ha kora délután jön a Jézuska. „Három óra jó lesz?” – kérdezte anyámat, aki a konyhában sürgött-forgott.
Így aztán 3-kor szólalt meg a csengő, a Jézuska érkezését jelezve. Elkezdtük a Miatyánkot, s megpillantottam a papírmasé várat, körülötte az ostromlók hadával. Ez volt a szívem vágya.
Még ki sem mondtuk az áment, amikor iszonyatos robbanásokkal megkezdődött az ostrom. Az elkészített csomagokkal uzsgyi a pincébe, ahol jó néhány hetet töltöttünk. Hárman aludtunk egy ágyban, Dani bácsi egy nyugágyban húzta meg magát. Ha a „testvérek” ellenőrizni jöttek a zsidó vallásúakat a szénhalom alá rejtették.
Amikor felmerészkedtünk, döbbenten láttam, hogy az ostromló sereg eltűnt a papírmasé vár alól. Egyetlen karját vesztett sebesült katona maradt hímondónak. „Máshová rendelték őket” – vigasztaltak szüleim, látva, hogy könnyeimet nyeldekelem.
A következő karácsonyra nem emlékszem. Csak a házi készítésű szaloncukrok kesernyés, egyáltalán nem lelkesítő ízére és a kápolnának kinevezett tornateremben mondott éjféli misékre, amelyeken a ferences Szabó Szerén – mindnyájunk hőn szeretett „atyja” – dörögte el prédikációit. Őt később néhányszor véresre verték, és rendtársainak valahogy sikerült kimenekíteniük az országból. Hiába kerestem vele a kapcsolatot, válaszával nem mert kompromittálni.
Nyomasztó esztendők jöttek. Komoly anyagi gondok köszöntöttek ránk. Nekem azonban mindig hozott ajándékot a Jézuska. S ott voltak természetesen a rózsaszínű trikók is.
Mérhetetlenül irigyeltem barátomat, aki az ünnepekre felállította a villanyvasútját, s a síneken utasítása szerint száguldoztak a személy- és tehervonatok.
Ekkoriban ismét négyesben ünnepeltünk. Zimándi Piusz, a híres premontrei tanár volt a negyedik, apámék egyetemi társa, kedves barátja. Őt a szerzetesek összegyűjtése előtti nap mentette hozzánk apám a budafoki rendházból. Annyi időt hagyott neki, hogy összepakolja legszükségesebb holmijait – mindenekelőtt a 19. századi nagyszerű esszéistájának, Péterfy Jenőnek kínkeservesen összegyűjtött relikviáit és róla készített gyorsírásos jegyzetei halmát (Péterfyről remek könyvet írt, amelyre a nyilvános védésen – vajon miért?! – nem kapta meg a kandidátusi fokozatot). Íróasztalát lovas kocsi hozta, s a tekintélyes bútordarabot az ablakon át kellett szobájába emelni.
Karácsonyra apám gépelt fordításaiból, verseiből köttetett be néhány példányt, s azokat ajándékozta anyámnak és Zimándinak. Bámulatos lelkierővel dolgozott „a pálya szélére” száműzve is. Pedig ekkor másodszor vetett gáncsot neki a sors. Először 1945-ben, amikor tervezett irodalomtörténetének jegyzeteit szétszórták, s a Mandula utcában kajánul kavargatta őket a szél. Zimándi ilyenkor „pakkot” kapott otthonról. Az ünnepet belengte a házi kolbász pazar fokhagymaillata, némi pálinkával körítve. A szokottnál is szívesebben tanyáztam szobájában heves vitában, vajon az Újpest vagy a Fradi a jobb csapat, s Göröcs Tibi jobb játékos-e Albertnél.
Karácsony másnapján mindig megjelent keresztapám, Thurzó Gábor. Ilyenkor bámulatos nagylelkűségével feledtette elképesztő takarékosságát, amelyet rosszakarói fösvénységnek minősítettek. 1956 karácsonya szomorú emlékem lett volna, ha ezt az érzést nem ellensúlyozta volna a szüleim jelenléte miatt érzett öröm és biztonságérzés. Október 23-a után a Mátrában ragadtak, sokára jöttek csak haza, és döbbenten szemlélték a romokat. Apám valahonnan felhajtott egy lemezt, az várt a nehezen szerzett karácsonyfa alatt. Az egyik mű, Csajkovszkij 1812 nyitánya illett ehhez az évhez: a végén nemcsak a Kreml harangjai szólnak, hanem ágyúk is dörögnek.
Az éjféli misére és a szilveszteri hálaadásra a Tövis utcai templomba jártunk, ahol a drága Matyi bácsi, a sekrestyés testvér engem, utóbb pedig gyerekeimet ministránsruhába öltöztette. (Az én termetemre külön varrt egy kis csuhát, amelyben annak idején mérhetetlen büszkeséggel parádéztam.) Karácsonykor az atyák három szentmisét mondtak, végigministráltam mindhármat, s jutalmul „katonákat” kaptam Matyi bácsitól, olykor némi miseborral megfejelve. J. atya, aki a legfurcsább szentbeszédeket mondta, egyszer hatalmasat rikkantott: „Törjön ki végre a béke!”, s az első sorban békésen alvó követségi ember rémült horkanással riadt föl.
Aztán 1964-től életem új térfogatába léphettem. Már nem „életem” volt, hanem „életünk”. Ebben az évben feleségem szüleinél is karácsonyoztunk. S minden későbbi alkalommal a gyerekeinket is vittük egy igazi nagy család szeretetközösségébe.
Ma már ismét gyerek vagyok, s unokáiméhoz hasonló izgalommal várom a Jézuska érkezését. Fehér ruhácskában azt a betlehemes játékot szokták előadni, amelyet apám írt, s ő bizonyára szeretettel szemléli őket egy másik csillagrendszerből.
Békesség mézének édességeit ízlelgetjük. Milyen kár, hogy csak ezeken az ünnepeken mondjuk: „És a földön békesség az embernek!”
