Az a karácsony Jeruzsálemben ért. Délutánonként végigsétáltam a Jaffa utcán, le egészen az Óvárosig, bolyongani a szűk sikátorok között, aztán a Siratófalhoz, megérinteni, megsimogatni. Majd az arab negyeden át vissza a főposta felé. (Egy kis udvarban itt bújt meg egy apró csapszék, hol még sabat idején is mérték a pálinkát – jó az ilyet megvizsgálni rendszeresen, nem sodorta-e el a változások szele.)
Szóval, december 24-e. Alig 15 fok, ködös, nyúlós idő. Ki kellene nézni Betlehembe, mi folyik ott. Emlékeztem, honnan indul a busz – de hiába kérdezgettem az embereket, a betlehemi járatot nem találtam. Akkoriban adták vissza a várost a palesztinoknak, attól kezdve nem megy ki oda az izraeli Eged, az ottani Volán járata. Aztán valaki elmagyarázta, hol találom Kelet-Jeruzsálemben az arab buszt, de annyi kalandvágy nem szorult belém, hogy azzal kísérletezzek.
A szállodaportás szerint egyrészt teljesen fölösleges elmenni Betlehembe, mert nincs ott semmi érdekes, csak sár és kosz. Másrészt, ha mégis nagyon ragaszkodom hozzá, akkor van neki egy arab taxis barátja, az majd kivisz.
Rövidesen elegáns úr közepesen régi Mercedes taxival fékezett a ház előtt s alig tíz percen belül már Betlehem – valóban sáros – utcáit jártuk.
Azokban az években ott lebegett a csalfa remény, hogy mégiscsak lesz béke a Szentföldön. Az én taxisofőröm, aki mellesleg Cambridge-ben járt egyetemre, fizikusnak tanult, ha jól emlékszem, mielőtt még elvitt volna a nevezetes betlehemi templomba, alapvető honfiúi feladatának tekintette, hogy megismertessen a kopott település fejlődésének nagyszabású terveivel. A körbe-körbe ágaskodó daruk azt jelezték, talán nem is teljesen reménytelen, hogy itt rövidesen szállodák nyílnak, meg gyönyörű üzletek. Árad majd a turista minden- felől, főleg így karácsony táján, hogy éjfélkor, a misén itt éljék át a születés misztériumát. A gazdag arab országok segítenek majd – reménykedett. S a nyugati turisták is bizonyára kellemesen érzik majd magukat abban a városban, amely lakóinak egy jó része keresztény arab.
Aztán persze elértünk a Születés templomához is, amely a hagyomány szerint azon barlang fölé épült, ahol Jézus meglátta a napvilágot.
Rajtunk kívül talán még két-három amerikai turista képviselte az érdeklődő tömegeket az erődítményszerű épületben, amely két templomot és három kolostort egyesít. Az oltár melletti szűk lépcsőn lemásztunk a barlangba, ahol egy mise- ruhás pap tett-vett annál az ezüstcsillagnál, amely a születés pontos helyét jelöli.
– Délutánra, estére biztosan rengetegen jönnek, itt lesz talán még Arafat és a felesége is. Akkor kellene itt körülnéznie, hogy milyen pompás ünnepséget tudunk mi szervezni – biztatott.
Most mentegetőzhetnék, hogy estére én Klári néniékhez vagyok hivatalos, jóféle maceszgombócos húslevesre és nehezen magyaráznám ki, hogy hol járok helyette. Ezért válaszként csak mormogok valamit az orrom alatt, ami akár gyenge ígéretnek is elmegy. Haladunk tovább hát. Visszafelé még megállunk egy szintén kongó kegyszerboltban, ahol illendőségből azért veszek egy rózsafüzért. Az a legolcsóbb – és még ki tudja, mire lesz jó.
A Jaffa utca és az V. György király utca sarkán, a belvárosban szállok ki a kocsiból, némi kínos közel-keleti alkudozás után. (Fizessen annyit, amennyit csak gondol – mondja. De mit gondoljak?)
Amint becsapom az ajtót, még utánam kiált: azért bárhogy is van ezzel a mai nappal, boldog karácsonyt!
Dési János
