1944 karácsonya még igazán nem volt a nyugalom, az élet ünnepe Temesváron, de már sokkal kevésbé rettegtünk. Augusztus végén „felszabadultunk”, ugyanis a német csapatok (ki tudja, miért) nem ostromolták meg a várost, hanem megkerülték és északnyugati irányban távoztak. Nálunk egy szelíd, minszki könyvelő aludt (oroszul német szóval fejezték ki békés foglalkozását: „buchhalter”), katonaként sofőr volt, és apám első világháborús orosznyelv-tudásán összebarátkoztunk vele, sőt pesti unokatestvéremet, a csinos, törékeny, 19 éves Ágit – később egyetemi tanársegéd lett, majd politikai ütközései miatt középiskolai tanár – bizony a buchhalterrel és mitfahrerével merte apám Pestre küldeni. (Ági is részt vett Magyarországon az ellenállásban, „felső kapcsolata” a börtönben – Nagy Imre-csoport! – meggyilkolt Losonczy Géza volt.) Nemcsak nekem, tizennégy évesnek, de közel ötvenéves apámnak sem volt fogalma arról, hogy mi van a Szovjetunióban, és mi áramlik majd onnan „baloldal” jelzéssel, reánk. Hiszen mi igazán baloldaliak voltunk. És szinte minden élményt úgy értelmeztünk, hogy erősítse baloldaliságunkat. A „bori fiúk” közül is sokakat megismertünk, Réz Ádám nálunk lakott, s tőlünk – emlékezetem szerint – Bukarestbe utazott, miután tizennyolc éves nővéremmel mintha egymásba szerettek volna, de nemsokára gyakran volt vendégünk az akkor még csak 39 éves Justus Pál, aki nem sejthette, hogy két évtized múltán, 1965. december 28-án éppen Temesváron hal meg. Úgy emlékszem, nyomban publikált is, és részt vett a Madosz (Magyar Dolgozók Szövetsége), majd az abból alakult Magyar Népi Szövetség szervezésében, melynek rövidesen a megyei ifjúsági sajtófelelőse lettem.
*
Fogalmunk nem volt, mi történik a környéken. Igaz, augusztusban nővéremmel együtt egy Lugos közeli szerb bányászfaluba, Lukarescre menekítettek szüleink, merthogy a szerbek és a bányászok antifasiszták. Kissé könnyed általánosítás volt, de volt benne némi igazság, s élvezet volt nézni, amint a kocsmában (amint belépett a járőröző két csendőr) amerikai angolra fordították a lukareciek a szót: helybéli hagyomány volt ugyanis kint bányászkodni a háború előttig az USA-ban, valamelyest tudtak mind angolul, de persze ahhoz, hogy a csendőrök ne értsék, elég lett volna szerbre fordítani, de így vidámabban bosszanthatták a politikai járőröket. A véletlen egy kedves román barátnőnkkel Lukarecről vendégségbe csábított a Gizellafalván működő román vezérkari „transzmissziós” tiszti iskolába, melynek legfelső parancsnoka Eftimiu tábornok volt: augusztus 22-én az iskolában rendezett évzáró bankettről diszkréten kihívta egy tisztje, az épület előtt már várta a gépkocsi, s elporzott: a nagy fordulatot, a „kiugrást” végrehajtó új kormányban, augusztus 23-án ő lett a közmunkaügyi miniszter. Az iskolaudvaron, akkor éjszaka, tehát augusztus 22-én, a lécrácsos kerekes kút mögött halkan német – talán SS – tisztek tárgyaltak, s feltűnt, hogy egyikük erős román kiejtéssel beszélt németül. Lopva megnéztem, s úgy tűnt: Horia Simát, a román vasgárda (fasiszta szervezet) hivatalosan Németországba menekült vezérét látom. Erről többször írtam, sokan kételkedtek, érthető módon, a tizennégy éves kisfiú tanúvallomásán – most azért térek ki rá, hogy idézzem Martin Ros holland újságíró a III. Birodalom kollaboránsainak tündökléséről és bukásáról írott könyvéből az idevágó részt. Ros leírja, hogy az 1941-es vasgárdista fegyveres puccs bukásakor a mozgalom több vezetője, köztük Horia Sima Németországba menekül, táborba zárják őket, „Himmler utasítására azonban kesztyűs kézzel bánnak velük, mert úgy vélik, még hasznukra válhatnak. (…) Egy magát konokul tartó német változat szerint Himmler szándékosan hagyta, hogy Sima megszökjön. Az a hír ugyanis, hogy a Vasgárdájával visszatér Romániába, páni rémületbe kergeti majd Antonescut (Románia igazi urát augusztus 23-ig, amikor Mihály király segítségével a fordulat hívei foglyul ejtik – B. P. megjegyzése), akit Himmler mélyen megvet és gyűlöl…”. Annyi bizonyos, hogy az augusztusi fordulat után, amint a szovjet csapatok a Bánságba érkeztek, alaposan átfésülték a gizellafalvi sűrű erdőt. Vajon kit kerestek?
*
Nem messze, Arad környékén viszont sokat mozgott előre-hátra, vagy inkább nyugatra-keletre és vissza a front. Németek alig, főleg magyar csapatok harcoltak ott. Szemben velük: románok, s adott pillanattól szovjetek is. Ágyán – a Szabó Magdának oly kedves Ágyán – igen viharosan mozgott az arcvonal, heves harcokban a magyarok ismét visszafoglalták a községet. Egy magyar tisztet (?) orvlövész lelő, a magyar parancsnok hajtóvadászatot indít, értesülései szerint az ágyai, illetve az ágya-telepi (Adea-Colonie) románok közül többen a korábban benyomuló román csapatok oldalára álltak – névsor készül, és a „kollaboránsok” közül számosat halálra ítél. Ágya református lelkésze, Csép Gergely azonban egyrészt elrejti – lakása pincéjében, a templomban, padláson, ahol lehet – a halálra ítélt román parasztokat, másrészt felkeresi a magyar parancsnokot, mondván: ti elmentek, mi itt maradunk, bármit tesztek, csak mi bánhatjuk. És megmenti mind a harminchárom román paraszt életét. Hét évvel később Csép Gergely tiszteletes urat kulákká nyilvánítják és kitelepítésre ítélik. A harminchárom román paraszt azonnal összeáll, elkészül heves tiltakozó levelük a magyar pap védelmében, néhányan még külön nyilatkozatokat is írnak a védelmében – Gergely bácsi megmenekül, s a megszerzett-megőrzött levelek birtokában sikerül a hetvenes években felvennem fiát, Csép Sándort a romániai magyar televíziós műsor szerkesztőségébe. Ahová azért nem engedte fölvenni Bujor elvtárs, az elnök, mert Csép Sándor apja lelkész, anyja kántor, ő maga a filozófia szak mellett teológiát is végzett, azonfelül nem párttag. A Bukarest-Budapest repülőjáraton ültünk tévéküldöttségként Bujorral (aki önként vett részt az 1944 augusztusa utáni harcokban, többek között Magyarország területén), elmeséltem Gergely bácsi históriáját, kihúztam a zsebemből az ágyai román parasztok nyilatkozatainak másolatait, odaadtam neki, s mondtam, hogy a fiát azért nem veszik fel egy romániai szerkesztőségbe, mert az apja pap. – Ki volt az a marha, aki nem engedte…?! – A Román Televízió elnöke, Bujor elvtárs… Így került Sándor a televízióhoz, és a kalatoszegi „egykézésről” így készíthette el azt a remek szociográfiai riportot, amelyet a barcelonai szociológiai kongresszus dokumentumfilm szekciójában a nagyszerű Pacel Cimpianu mutatott be, és amelyre egyhangúan kimondták: az év legjobbja.
*
Milyen alapon állíthattuk magunkról, hogy baloldaliak vagyunk? Mit sejdítettem én a baloldalról? Gyerekkori novellám kezdő sora jellemezte ezt a legékesszólóbban: „Borbála, én magát nem ismerem, de őszintén és nagyon szeretem.” Körülbelül ilyen mondattal fordulhattam volna 1944 késő őszén, tizennégy évesen Temesváron a marxizmushoz, a Kommunista Párthoz. Arról néhány nappal korábban még fogalmam sem volt, hogy apám az ellenállási mozgalomban dolgozik, mégpedig a katonai szárnyán. Ugyanis az első világháborúban az orosz és az olasz fronton egy K.u.K („háborús”, vagyis kiegészített) század parancsnoka volt főhadnagyi rangban, negyvenkét havi fronttapasztalattal, sok kitüntetéssel, sebesüléssel. Más oka is volt annak, hogy a mozgalom akkor elsősorban a katonai képzettségére épített: a balkáni német hadibázisok fő utánpótlásvonala Temesváron, ezen a rendkívül fontos vasúti csomóponton vezetett át, márpedig édesapám mostohaapja, Hajduschka Alfréd egykori MÁV-vezérfelügyelő főmérnök volt Trianon után még hosszú évekig, a temesvári Vasúti Főműhelyek főmérnöke, apám pedig, sportolóként a vasutas sportklub színeiben viaskodott – könnyen épített ki tehát információs kapcsolatokat a vasúti csomópontban és a főműhelyekben. Stratégiailag ez rendkívül fontos volt. Igaz, ha lebukik, főbe lövik.
*
Amikor kiderült, hogy „egyazon oldalon vagyunk”, végtelen öröm és büszkeség töltött el. Megjegyzem, apám is büszke volt rám. De miért volt oly természetes mindkettőnknek, hogy a baloldalon van a helyünk? Gondolom, ennek több oka volt. Elsősorban a román Vasgárda heves fasizmusa, magyargyűlölete. (Nota bene, több elemzője szerint indulásakor nem lumpencsoport, hanem elsősorban fiatal értelmiségiek, egyetemi oktatók és diákok purista, korrupcióellenes mozgalma volt, amelyre, radikalizálódásával párhuzamosan, mély, elszánt ortodox vallásosság vetült rá, rendezvényein egyházi zászlók lobogtak, görögkeleti pópák és Mihály Arkangyal lobogóit hordozó, zöld inges lovasok szavatolták a szenvedélyes sovén fóbiát.) Kezdetben jelentős román alkotók, költők, filozófusok, történészek, vallástörténészek csatlakoztak hozzájuk, vasgárdista volt az a Radu Gyr és az a Nichifor Crainic, akinek verseit József Attila lefordította, mélyen rokonszenvezett a Vasgárdával a filozófus Noica, Mircea Eliade, Emil Cioran és elég sokan mások. Volt olyan szál is ebben a különös, messianisztikus és misztikus kezdetben, amely a görögkeleti egyház Áthoszon túli, kopt gyökereihez nyúlt vissza és kereste különössége igazolását. „Természetesen” heves antiszemitizmus is tartozott ehhez. Érdekes, hogy különféle etnikai tudatok miként társultak ezzel. A leghevesebb, szélsőséges és kegyetlen „legionáriusok” a Dunától délre eső területekről érkező, különféle (makedo-román, aromán stb.) szórványrománok soraiból kerültek ki, ők különösen érzékenyek voltak a Vasgárdában elterjedő, szinte önkívületes, rajongó halálkultuszra. Lehet, hogy ez valamelyest összefüggött a mozgalom „árulóiként” megbélyegzettek kegyetlen kivégzésével, ami nem szorítkozott pusztán a megölésükre; adott esetben, ha módjuk volt rá, nemcsak árulóikat, de ellenfeleiket is alaposan megkínozták: Nicolae Iorga volt miniszterelnököt, akadémikust, nagy tekintélyű történészt előbb szadista módon meggyötörték, azután végezték ki, de számos más merényletet is elkövettek, I. G. Duca miniszterelnököt a király nyári rezidenciájának, Szinajának a vasútállomásán lőtték le – és folytathatnám. Többkötetes, a romániai zsidóüldözésekről szóló könyvében Matatias Carp igen részletesen írja le az iszonyú vérengzéssel végrehajtott zsidógyilkolás-sorozatot, amelyet a Vasgárda hajtott végre felkelésük idején, 1941 januárjában.
*
A piaristákhoz jártam – ki hitte volna, hogy ott ellenálló sejt működött, a ma világhírű zeneszerző, Kurtág György vezetésével. Egyik tagja, a tizenhat éves Gáspár Oszkár osztálytársam kiment a várost védeni: hátha a németek mégis megostromolnak. A román garnizonnak gyanús volt a pisztolyos, szőke, románul rosszul beszélő srác, tetten ért kémként adták át az érkező szovjet csapatoknak. Főbe lőtték, bár Gyuri mindent megtett a megmentéséért. Az emlékirataimat ezért sem írom már meg soha.
Bodor Pál (Diurnus)
