Népszabadság * Inotai Edit * 2006. december 23.
Kép: Máté RóbertJobb, ha az ember nem kezd a dekandenciáról vitatkozni a legnagyobb berlini luxusáruház igazgatójával, mert gyorsan megjárja. Mint hamarosan kiderül, nem egyszerűen egy áruházról van szó, hanem életszemléletről. Vagy a pénz és a filozófia összefonódásáról szóló ügyes marketingfogásról.
A berlini KaDeWe (Kaufhaus des Westens) több mint jelkép: hét szinten a luxus, a jólét, a minőség, a csillogás, egy napi gondoktól mentes álomvilág szentélye. Egyeseknek a túlhajszolt és már-már irracionális fogyasztás temploma. Másoknak menekülés a szürke hétköznapoktól. De szorítkozzunk a puszta tényekre: a 60 ezer négyzetméteres (kilenc futballpályányi) KaDeWe a kontinens legnagyobb áruháza, amely a londoni Harrod”s-szal és a párizsi Galerie Lafayette-tel vetekedik, bár négyzetméterre számítva mindkettőnél nagyobb a forgalma. 380 ezer különféle áruval kápráztatja el a közönséget, a kozmetikumoktól és kiegészítőktől kezdve a ruhaneműkön és lakástextilen át a játékokig és az élelmiszerig. Mesélik, hogy amikor 1989-ben leomlott a berlini fal, több tízezer keletnémet első útja vezetett ide, elvégre ez volt az áhított nyugati jólét megtestesülése.
Aki ezt az áruházat vezeti, az nemcsak üzleti tervet készít, hanem egyfajta életfilozófiát is képvisel. – Ahá, szóval ön szerint az már dekadencia, ha itt a vásárlók déli egykor osztrigát szürcsölnek egy pohár pezsgővel? Nahát! Látott már igazi franciát? Azok már reggel kilenckor ezzel kezdi a napot – kapok azonnal leckét Patrice Wagnertől, a KaDeWe igazgatójától, és sejtem: van még mit tanulnom a luxusról és a dekadens életvitelről. De egy bátor újságíró semmitől sem retten viszsza! Amikor nemrég – bevallom, rutintalanul, épp vacsora előtt – beszabadultam az áruház legendás gourmet élelmiszerosztályára, engedtem a csábításnak. Egy szabályos íz- és illatorgiába csöppentem, a tenger gyümölcseitől a különleges sonkákon át a nemes sajtokig, a kézzel formált csokolédápralinékig és a gyöngyöző, olykor több száz eurós pezsgőkig minden fellelhető itt. Visszafogottan csak egy darabka gusztusos spanyol sajtot vásároltam, és némi ráksalátát, majd igyekeztem pléhpofával fizetni: elvégre a két kis pakk alig feleannyiba került, mint amennyit hetente élelmiszerre ki szoktam adni.
– A luxus és a jó ízlés nem elsősorban a pénztől, hanem az élethez való hozzáállásunktól, a személyiségtől is függ! – hirdeti alig észrevehető, sármos francia akcentusával Patrice Wagner. – Nálunk mindenki kényeztetheti magát egy kicsit. No nem kell mindenkinek rögtön Armani öltönyt vásárolnia, aki kevesebbet engedhet meg magának, az is vehet, mondjuk, egy tábla finom csokoládét, egy üveg jó bort, amivel örömet csempészhet a hétköznapjaiba. Néha mindenkinek szüksége van egy apró ajándékra!
Lelkesen egyetértek, ezt egy nőnek igazán nem kell magyarázni. Mintegy megerősítésül, hirtelen feltűnik a semmiből egy jól szituált ötvenes asszony, szinte az igazgató nyakába borul, és rákezdi: az ő számára a KaDeWe minden pszichológusnál többet ér. Ha rossz napja van, munkahelyi vagy magánéleti nyavalyák gyötrik, csak beugrik ide, vesz ezt-azt, és máris, mintha kicserélték volna. Esetenként olcsóbban megússza, mint a pszichológust, az élvezetről nem is beszélve. Wagner felém bólint: értem-e már a különleges szerepet, amit a KaDeWe betölt?
Azért az újságíró tamáskodik bennem. Az ember azt hinné, hogy a jelenlegi, „minél olcsóbb, annál jobb” közhangulatban, ahol az egyik műszaki áruházlánc szó szerint „disznóolcsón” hirdeti magát, kartonokból árusító élelmiszer-diszkontboltok vívnak irgalmatlan csatákat, s amikor a statisztikák szerint a németek nyolc százaléka szegénységben él, a többi meg a lecsúszástól retteg (na jó, német szegénységben), nincs épp konjunktúrája a luxusnak. Vagy netán kettévált a társadalom, vannak Aldi- és a KaDeWe-németek, az egyik a leárazott felvágottat, a másik a pármai sonkát viszi este haza? – morfondírozom magamban.
Patrice Wagner felsóhajt. – Szerencsére lassan véget ér ez a „minél olcsóbb, annál jobb trend”. Egyértelműen azt tapasztaljuk, hogy a németeknek elegük van az utóbbi évek borús hangulatából és a rossz gazdasági helyzet emlegetéséből. Itt az ideje, hogy az emberek egy kis napsugárhoz jussanak – fogalmaz áruház-igazgatótól szokatlanul költőien a 39 éves menedzser. Készséggel elismeri, hogy a németek visszafogottabban költekeznek, mint a dél-, pláne kelet-európaiak, de a jó minőségre adnak: elég csak egy pillantást vetni az autóikra vagy a külföldi utazásaikra. A luxusszektor tehát köszöni szépen, jól van, mindig is jól ment neki, még a gazdasági krízisek sem viselték meg: egyszerűen mindig akadt rá igény.
Kivételt legfeljebb a 1929-33-as nagy világválság jelentett: az akkor már huszonkét éve működő KaDeWe luxusáruházra a nácik rátették a kezüket, még a zsidó tulajdonos Hermann Tietz útlevelét is elvették, hogy ezzel kényszerítsék rá az eladásra. 1943-ban ugyan egy amerikai bombatámadás romba döntötte, de a jólét és a luxus jelképének számító épület első két szintje 1956-ban már ismét állt. Igaz körülötte még jóformán törmelék hevert az utcán. Jövőre lesz százéves, és a jövőt – főleg így, a karácsonyi rohamok idején – különösen rózsásnak látja az igazgató.
Szó sem róla, ilyenkor példásan ki is tesznek magukért: az áruház földszintjén álló, zöld-, arany- és pezsgőszínekben pompázó hatalmas karácsonyfák messze földön híresek. Turisták tömege fotózza lelkesen a lenyűgöző karácsonyi dekorációt, és a meghökkentő kirakatokat. Idén kivillanó harisnyatartós, lengén öltözött próbababák, aranyozott tükrök és angyalkák varázsolnak buja, század eleji budoárhangulatot a nyugat-berlini belvárosba. Bent ennél alaposabban is felöltözhetünk, a világ luxusmárkái úgy sorakoznak itt egymás mellett, mint piacon a zöldségek. (Egy francia táskafajtából például világszerte itt adják el a legtöbbet, egy kínai asszonyság például épp előttem trappol ki a lengőajtón egy közel ezereurós táskát lóbálva. Rajta még az árcédula is.)
Csak az eladók tűnnek kicsit morcosnak. Gyanítom, hogy már messziről meg tudják állapítani, kiben rejlik a potenciális vásárló, és ki legelteti csupán a szemét a különlegesebb termékeken. Meggyőződésem, hogy engem diszkriminálnak, a páromat bezzeg nem. Ki érti ezt? Patrice Wagner nevetve cáfolja a vádakat, manapság aztán végképp nem lehet tudni, hogy ki mit engedhet meg magának. – Ha látna engem szabadidő-szerelésben, megesküdne rá, hogy nincs egy fillérem sem. Úgyhogy a skatulyázással jobb óvatosnak kell lenni. Mi mindenkit szívesen látunk, de persze tudjuk, nem kimondottan tinédzserüzlet vagyunk, nálunk általában a 35 évnél idősebb, érettebb korosztály vásárol szívesen. És annak ellenére, hogy sok külföldi szót hallani, vevőink 60-70 százaléka még mindig német, akik gyakran magukkal hozzák kelet-európai ismerőseiket. A hatodik emeleti pezsgő- és osztrigabárunk, amit volt szíves dekadensnek nevezni, városszerte népszerű találkozóhely – helyez el egy barátságos oldalvágást atyai mosollyal, miközben úriemberhez méltóan sejteti: én nyilván nem vagyok még benne a 35 év fölött törzsközönségben. Ellentétben vele, az igazgatóval, aki saját bevallása szerint az áruház egyik legjobb vevője: legdrágább szerzeménye egy óra volt (saját magának), de ez mind semmi ahhoz képest, amennyit eddig felesége ékszereire költött. – Higgye el, én is spórolok erre-arra – neveti el magát.
Végtére is ő sem ezüstkanállal a szájában született. 1990-ben egyszerű cipőeladóként kezdte egy délnémet áruházban.
Berlin, 2006. karácsony
