Népszabadság * Závada Pál * 2006. december 23.
Esküvői csoportkép a Weisz Imre fényképészeti műterem előttMegmondtuk mi rögtön, hogy aki hajdani fényképészek után kutat, arctalan árnyakat kerget. A temérdek hátrahagyott képen pont a saját ábrázatukat nem fogja fölfedezni – önmagukat nem kapták lencsevégre -, s nem talál írást, nincs mi szavukat őrizné, de hisz nem is igen beszéltek, annyit tán csak, repül a kismadár. És mert a régi fényképészek közül sokakat elhurcoltak és megöltek, míg lakásukat és műhelyüket a berendezéssel konfiskálták – így hagyatékuk sem igen akad, csak utókoruk van.
Úgyhogy kurkászhat, amennyit akar, elbeszélőnk Weisz Sándorról sem fog képet találni, s valódi alakját se tudja megrajzolni, hiába próbálja egybetákolni azt, amit neki mi tanúsítva állítunk, róla tenyérkifordítva találgatunk vagy szemenszedetten koholunk. Felőlünk meg is guglizhatja, de ha nem hiszi, saját kezűleg is beüthetjük neki a nevet – ama tótkomlósi vándorfényképészről nem fog a gép kidobni egy sort sem.
Tomka Juci színitársulata Azaz mégiscsak kidob, ha nem magának Weisznek a nevével próbálkozunk. Mert közben az komplikálja még a dolgot, hogy rajta kívül két fia is fényképész lett Tótkomlóson, míg a harmadikat, a legkisebbet a festészet csábította el – Bolmányi Ferencként került be a nagy magyar festők sorába. Ha az ő nevére keresünk rá, életrajza, melyet S. Nagy Katalin jegyez, úgy kezdődik, hogy 1904-ben zsidó felekezetűnek született Léván – anyját Schwarcz Juliannának hívták -, és 17 éves korában Békéscsabán hagyta el a családot, pedig az apja őbelőle is milyen jó szemű és biztos kezű fotográfust nevelt volna. Mivel apám látta, emlékezik Bolmányi, hogy egészen kicsi fiú koromtól milyen ügyesen rajzolok, megörült, és úgy képzelte, remekül fogom retusálni a negatív fényképlemezeket – csakhogy ez engem egyáltalán nem érdekelt.
A családi előtörténetből tehát két városnevet véshetünk föl és tárhatunk elbeszélőnk elé – még merrefelé fordulhattak meg vajon, mielőtt a húszas évek végén két felnőtt fiukkal és hamarosan férjhez menő lányukkal Tótkomlósra érkeztek volna? Lehet, hogy Weiszre a Felvidéken a szlovák is ráragadt, s hogy ennek előnyeit kihasználja, választotta Csabát majd Tótkomlóst?, nem tudjuk.
Az egyetlen cséplési kép, amelyet valamelyik Weisz exponált
Arra viszont még emlékszünk, hogy Iritznek hívták azt a komlósi kereskedőcsaládot, melynek falusi üzletsorán Weiszék kibérelték az állagra bizony elég rozzant, ám valaha eleve is fényképészetnek épült, „napfény-műtermes”, tetőablakos, laborkamrát és műhelyt magába foglaló épületrészt – lakás nem tartozott hozzá, azt az István király utcán kaptak. A műterem voltaképp a filléres Groszék divatáruboltja, a Kertész-féle fodrászat, Betkó vegyeskereskedése, Klein Sándor edényboltja, valamint egy trafik, egy órás és egy ügyvédi iroda által képzett utcafront mögött, az udvarban volt, de a főtéri szálló falán üveg mögött mutogatott portrékkal hirdette magát.
Bolmányi ez idő tájt már a legelőkelőbb pesti és bécsi körök ünnepelt portréfestője, művészetből élek, nyilatkozza, áraim nagyok, képenként egy-két-három-négyezer pengőt kapok, ami bizony elég magas ár. Apja viszont a következő másfél évtizedben – szerényebb tarifával – Tótkomlóson aratja le a valamirevaló fényképezkedési alkalmak gyümölcseit. Nincsen család, ahol ne őriznének képet a „Weisz Sándor fényképész Tótkomlós” ovális pecsétjével – jelesebb fotográfiáinak paszpartujára a mester ceruzával rákanyarítja impozáns szignóját is.
A mester szignója A Weisz-műterem udvari frontja a nagyablakkal és a kisablakkal itt a jelmezes-álbajszos népszínmű-játékosok 1935-ös csoportképének háttereként szerepel. Ám a fehérre mázolt, összetákolt ajtó, miként ezt kiderítettük, már a Betkó-kereskedés raktárába nyílik – nyilván azért mellmagasságban, hogy kocsiról könnyebben lehessen bepakolni. Az efféle társulati fotók közepében Tótkomlóson leggyakrabban – miként itt is – Tomka Judit szlovák-darab-fabrikáló színkörvezetőnő, népi iparművész és naiv festő (alias Juci néni) ül. Hogy A tót menyasszony-t vagy a Szegény leányt nem lehet elvenni címűt játszották-e, nem tudjuk – más dolgunk volt, nem láttuk -, de hogy dalbetétes lehetett, és cigánymuzsika kísérte, ahhoz kétség nem fér.
Impozáns automobillal érkezett a Weisz által megörökített jelenetbe egy számunkra ismeretlen vendég – a községháza tetszetős épülete előtt kakastollas-díszkardos egyenruhás személy tesz neki jelentést, rövidesen csokrot is fog kapni, s fogadja majd a községi bíró, aki az egyetlen csizmás-nyakkendőtlen gazdálkodó itt, ám egyszersmind ő az egyetlen, akinek tudjuk a nevét: Asztalos András.
és pecsétje Bizonyos Grosz Árpád tótkomlósi szobafestő fia, az ekkortájt piktorinas Gyuri öszszebarátkozott Weisz Sándor komolyabbik fiával, Imrével. Így aztán Grosz György – manapság zuglói nyugdíjas – mesélhet róluk minekünk. Nem nősültek meg a Weisz fiúk, mondja, de ő se tudhatja, miért nem. Arra viszont emlékszik, hogy Weisz Imre a harmincas évek közepétől egyre többet fényképezett már az apja helyett. Miként bohémebbik fia, a Kóbi becenevű László is kitűnően fotografált.
Innen aztán nemcsak a mindenkori voltaképpeni szerző kilétét firtató utókori kérdések és találgatások erednek, de a fáma szerint olykor már maguk se tudták megkülönböztetni munkáikat – a pecsét pedig mindegyiken a közös cégé, rajta a név az apáé. Vagy tán nem hiszi elbeszélőnk, hogy még a leginkább részletgazdagon kimunkált, legpompásabb csoportképnek sem akart gazdája akadni?, hogy vonogatták csak a vállukat, mintha mindhárman egymásnak tulajdonítanák? Nem tartja tán elbeszélőnk életszerűnek, hogy összetévesztették volna képeiket? Azt mondja, fölültettek bennünket a Weiszek?
Mondjuk, az ugratás nem állt tőlük távol, kivált a mókamester Kóbitól. Tudnivaló példának okáért, hogy az öreg Sándor imádta az énekesmadarakat, ezért a műteremben is mindig tartott csízeket – jól jöttek figyelemlekötésül gyerekfényképezéskor, mert nem a levegőbe beszélt (vagyis dehogynem), mikor azt mondta, itt repül -, idővel a kicsiny szárnyasokkal szívesebben bíbelődött már, mint a retusálással. Történt egyszer, hogy fiai megtréfálták. Fogtak tudniillik egy verebet, kipingálták szépen a tollazatát, és mint új ajándékmadarat nyújtották át a papának. Aki az általunk is buzgón terjesztett legenda szerint csak nézi, nézi, hát igen cifra, hallgatja, hát ismerősen csiripel, végre pedig így szól az öreg Weisz: Hát szép ez a modár, csak nem tudom, mit zobál.
Vendég érkezett a községházára Most pedig, ha megkérhetjük elbeszélőnket, ugyan ecsetelné méltóképpen kedvenc Weisz-fotográfiánk erényeit. Még csak nem is helybéliek, mert a szomszéd aprófaluból, Nagymajlátról jött ez a gyönyörű, fura zenekar ide 1935-ben. Hat kislány hegedűvel, mögöttük három brácsás plusz egy hangszertelen fiú, s a fölső sorban a kísérő – vagy énekes? – anyák. A balszélen az egyik szék üres – úgy képzeljük, onnan ugrasztotta föl a fényképész azt a leánykát, aki bizonyára éneklő csalogánya lehetett a kompániának, s akit beállított a leghangsúlyosabb helyre: a nagybőgős apuka mellé. Mert hogy ezen a képen – amely a figurák beállítását, a képszerkezetet illetően is mestermunka – nyilván többen is közös családba tartoznak.
Nagymajláti zenekar Tótkomlóson
Mielőtt kollekciónk termelési képére rátérnénk, azt kell megvilágítanunk, hogy Weiszéknél mesterfokon tanulta ki a szakmát egy helybéli tót fiatalember, Paulik Pál, ki a harmincas évek végétől egy műnemben túlszárnyalta mesterét is, annak fiait is. Mégpedig a magyar vidéki fényképészet jutalomjátékában, a cséplési zsánerfotográfiában. Noha nincs helyünk az ő képeiből ide idézni, annyit elárulhatunk, hogy mivel Paulik 1947-ben fellelkesült szlovákként Pozsonyba települt át, fölébresztette elbeszélőnk érdeklődését, s így vált egyik regénymellékalakjának modelljévé. (Míg A fényképész utókora címszereplője, Buchbinder mégiscsak inkább a Weiszekről van megmintázva.)
Amit viszont itt látunk – ebből tanult Paulik. Ez ugyanis az egyetlen cséplési kép, amelyet nem ő, hanem… hát valamelyik Weisz exponált. Legalábbis a Tótkomlósi Digitális Archívum a maga gazdag régi-fotó-gyűjteményében ez idő szerint nem őriz a Weiszéktől más hasonlót. A harmincas évek második felében lehetünk az úgynevezett Korim-tanyán. Hogy melyik a gazdasszony, azt nem kell magyaráznunk – jobb válla mögött a bajszos-kopasz (koverkó-zakóban) a férje, Korim. A rudasok és a lábuknál kuporgó nők részint rokonok, részint a (már-már szintén rokon-számba menő) részesaratók. A Korimné bal kezétől kezdődő térfél az alkalmiaké, a gőzmasina kormányára támaszkodó gépésszel ide elszegődött cséplőbandáé.
A falusi fényképészeknek az esküvő és a temetés, a nász és a gyász alkalmai kínáltak leggyakrabban munkát – az örömöt persze a Weisz-képek közt is sokszorosan több felvétel örökíti meg, mint a fájdalmat. De a komlósi hagyomány szerint a boldog menyaszszonynak is van mit gyászolnia, nem véletlenül öltözik feketébe – míg a kicsi lányt a virágoktól roskadó ravatalra fehér menyaszszonykának öltöztetik.
A tótkomlósi gettót Itzkovits gépkereskedő házában, raktáraiban és udvarán jelölték ki „44. május 13-án – tudjuk, hogy Weiszék is bekerültek a kerítés mögé. Egy cakkos szélű női portré Weisz-pecsétes hátoldalán azt olvassuk mégis, hogy „Emlékül kishúgomnak 1944. június 1.” Mégse hinnénk, hogy a fényképészt kiengedték volna még a műterembe – a kép (amely nem fért már el ide) a földátumozásnál hetekkel vagy hónapokkal korábban is készülhetett.
Miként az ifj. Balogh István kutatásaiból ismeretes, a csendőrök június 20-án hajnalban fölverték a komlósi gettó lakóit, bevagonírozták és a békéscsabai gyűjtőtáborba szállították őket. Innen június 25-én indultak tovább a szerelvények. Az öreg Weisz Sándor és felesége Auschwitzba került, ahol elpusztították őket. Fiukat, a Kóbi becenevű Lászlót Mauthausenbe majd Bergen-Belsenbe vitték. Ezt sikerült túlélnie, viszont hazafelé jövet amerikai halkonzervhez jutott, s társai hiába akarták kiverni a kezéből, azt mondta, éhes – jóllakott és belehalt.
A festőművész testvér, Bolmányi Ferenc munkaszolgálatosként is portrékat rajzolt, így volt képes könnyíteni helyzetén. „44. december 20-án őt is föltették egy Auschwitz felé tartó vonatra, de Budapest körül már bezárult a gyűrű, így végül a Tattersaalba hajtották. Innen a gettóba vitték, ahol Bolmányi életeket mentett, miközben sikerült neki is megmenekülnie.
A családból egyedül Weisz Imre tért haza Tótkomlósra, apjától örökölt mesterségét ő folytatta tovább – a rendelkezésre álló körülmények között. E körülményekről árulkodik ennek az esküvői csoportképnek a háttere. A helyszínt tíz-egynéhány évvel korábbról ismerjük már, azóta fölkerült a falra, hogy „Weisz Imre fényképészeti műterem”, de lepereg a festék, hullik a vakolat, s az ablaküveg betört.
És továbbra sem láthatjuk annak az arcát, aki éppen exponál.
