A Holokauszt alatt kényszerletétbe helyezett értékpapírok és készpénzvagyon sorsa
1946-ban, születésem évében, Magyarország parlamentjét lelkiismeret furdalás fogta el 600 ezer legyilkolt zsidó honfitársának halála miatt, törvényt hoztak hát, s a XXV tc. – mely a mai napig hatályban van – kimondja: a zsidó vallású magyar állampolgároktól elrabolt értékeket „a magyar állam…nem veheti igénybe, mert…az ártatlanul kiontott vér nem lehet számára vagyoni bevételek forrása…” – ezért azt vissza kell azok jogos tulajdonosainak adni.
De már egy évvel azelőtt a magyar kormány megalkotott egy rendeletet, 200/1945 M.E. sz. alatt, amely az 1944 évi 1600 ME rendeletet hatályon kívül helyezte, a többi, a zsidóságot hátrányosan érintő rendelkezéssel együtt. A Magyar Állam vállalta, hogy a zsidóság vagyonának kérdését 30 napon belül rendezi.
A Magyar Állam által becikkelyezett Párizsi Békeszerződés 27 Cikk 1. pontjában „Magyarország kötelezettséget vállal arra nézve, hogy minden olyan esetben, amidőn magyar fennhatóság alá tartozó személyeknek Magyarországon lévő javaira … e személyek faji származása vagy vallása miatt 1939 szeptember hó 1. napja óta zár alá vételt … rendeltek el, az említett javakat … visszaállítja.”
Sem a Békeszerződésben, sem a fent hivatkozott jogszabályokban nincs szó részleges visszaállításról. A reparáció a teljes vagyonra vonatkozott. Ennek immár több mint 60 esztendeje, de a Budapesten maradt, kényszerletétbe helyezett értékpapírok és készpénzvagyon azóta sem kerültek a korábbi tulajdonos kezébe.
A zsidó vallású állampolgárok teljes vagyonát az 1944 évi 1.600 M.E. r. rendelkezései szerint vonták el. Az értéktárgyakat letétbe kellett helyezni, azaz a Kormányrendelet alapján azok „megőrzésre” kerültek addig, amíg az a letétből majd felvehető lesz, a készpénzt pedig betétkönyvbe kellett helyezni, amelyet egyidejűleg zároltak. A betétkönyvön feltüntették, hogy az a fent hivatkozott rendelet előírásai szerint zárolva van vagy pedig nemes egyszerűséggel feltüntették a betétkönyvön az érintett személy faji hovatartozását.
A rendelet megszegőit büntetőjogi felelősségre vonták, továbbá a hivatkozott rendelet 17 §. értelmében a büntetőjogi felelősségre vonáson felül internálhatták, amely intézkedés abban az időben – mint az köztudott – a halálos ítélettel volt egyenértékű. Aki pedig olyan botor volt, hogy pénzt akart kivenni saját betétkönyvéből, azzal kellett számoljon, hogy a bank alkalmazottja értesíti a rendőrséget, őt igazoltatják, s ha kiderül, hogy zsidó, úgy szembe kell néznie a jogkövetkezményekkel. Jól tudjuk, mit jelentett ez. Hogy a bankok milyen komolyan vették ezt a szabályt, álljon itt egy idevonatkozó átirat:
Miután tehát a zsidótörvények hatálya alá eső állampolgárok a vonatkozó takarékszerződéseket – így a perbeli takarékszerződést is – erőszak és fenyegetés hatására, akaratuk és jobb meggyőződésük ellenére, kiszolgáltatott állapotban kötötték meg, nem túlzás azt állítani, hogy a szerződés vi coactu, azaz erőszakkal kikényszerítetten köttetett.
A 200/1945 ME r. szerint „annak elbírálásánál, hogy a szerződés…uzsorás vagy kizsákmányoló, az 1932 évi VI. tc. irányadó azzal, hogy a jelen rendelet 1 §-ban foglalt jogszabályok – azaz a zsidótörvények – hatálya alá tartozás önmagában elegendő a szorult helyzet bizonyítására.”
Az állam még saját jogszabályi rendelkezéseit sem tartotta be, mert a letétbe helyezett és ott őrizni köteles betéti összegekből önkényesen, visszaélésszerűen, a jogszabályi előírásokat is figyelmen kívül hagyva, bármifajta jogalap nélkül, harmadik, nem zsidó vallású személyek felé kifizetéseket teljesített, azok „rászorultsága” okán.
1944. április 26-án a Minisztertanács ülést tartott, melyen megjelent a Magyar Nemzeti Bank képviselője is. Miután a Magyar Nemzeti Bank nem volt jogosult az 1600/1944 M.E. rendelet alapján igénybevett értékek őrzésére, a nála elhelyezett zsidó értékeket kénytelen lett volna átadni a Pénzintézeti Központnak. A konc iránti mérhetetlen harácsolási vágyától vezettetve azonban képes volt a vonatkozó jogszabály alól felmentést kérni a vonatkozásban, hogy ezen értékeket saját ellenőrzése alatt tarthassa, azaz „…a nála lévő zsidó értékpapírokat ő (azaz a Magyar Nemzeti Bank) őrizze tovább”. A Minisztertanács kivételes engedélye folytán ezek a letétek a bank kezelésében maradhattak.
A Belügyminiszter 1944. április 10-én körrendeletet adott ki a „távollevő zsidók vagyonának kezelése tárgyában”. A rendelet felhívta az árvaszéket, hogy a „távollevő, ismeretlen helyen tartózkodó illetve hazajövetelükben és vagyonuk kezelésében gátolt (sic!)” – azaz koncentrációs táborban, munkaszolgálatban vagy a Duna fenekén lévő – zsidók javainak kezelésére rendeljen ki gondnokot. Az 1944. május 12.-én született határozat rendelkezett a fenti rendelet végrehajtásáról, melynek megfelelően a testület a vagyon felügyeletére gondnokot rendelt, s ezen értékek ugyancsak a Magyar Nemzeti Bankhoz kerültek.
A 6163/1944 VII. res. Belügyminiszteri rendelet előírásainak megfelelően a vidéki zsidóságtól -bevagonírozásukat közvetlenül megelőzően – lefoglalt értékeket, közöttük a takarékbetétkönyveket is, 3 napon belül a „tisztogatási terület” központjában lévő MNB fióknak kellett átadni. Erre az „átadásra” nézve, szerepeljen itt egy korabeli dokumentum.
Az 1290/1944 PM. sz rendelet 7 §. rendelkezése szerint A … Magyar Nemzeti Bank … köteles a Budapesti Giro- és Pénztár-Egylet Rt-nál bejelentést tenni arról, hogy az 1944. évi április hó 16. napján vele szemben milyen összegben állottak fenn az 1600/1944 ME. sz. rendelet hatálya alá eső, betétkönyvön … alapuló követelések. A bejelentést … külön-külön két példányban kell elkészíteni. A bejelentésnek tartalmaznia kell a bejelentő nevét, a betétkönyv zsidó tulajdonosának nevét, lakóhelyét valamint a betétkönyvben … alapuló követelés összegét.
A 3.840/1944 ME sz. rendelet előírásai szerint „A zsidók minden vagyona – jelesül a takarékbetétek összege is – a nemzet vagyonaként az államra száll..” Az 5 § értelmében „a betétkönyveken … alapuló, az államra átszállott követeléseket a kincstár javára kell átírni.” A zsidó tulajdonok elkobzása nem a német megszálló haderő, hanem a Magyar Állam által történt. Fentiek alapján a Magyar Állam már nem védekezhet azzal, hogy a felperesi követeléshez „semmi köze”, ellenben a mai napig hatályban lévő 1946 évi XXV. Tv. előírásai szerint azt a felperesnek vissza kell szolgáltatnia.
A Magyar Állam a fent felsorolt jogszabály(ok)ban vállalt kötelezettségének nem tett eleget, amikor a zárolt összeget a felperesi jogelődnek nem fizette vissza, de az igényérvényesítési lehetőségtől is megfosztotta akkor, amikor a betétkönyvekre moratóriumot rendelt el. 1945-1948 folyamán ugyanis a Magyar Állam négy további rendeletet alkotott, melyek a takarékbetéteken alapuló igényérvényesítést megtiltották, így gyakorlatilag fenntartotta e betétkönyvek zárlatát egészen 1988-ig. Most pedig azt hangoztatja, hogy a kifizetés már nem teljesíthető, miután a betétkönyvekben elhelyezett összegek (pengő és aranypengő) értéküket veszítették.
A felszabadulást követően a Magyar Nemzeti Bank központi utasításra számos vonatkozásban kezelője, őrzője lett az 1600/1944 sz. rendelet alapján zárolt, összegyűjtött, elkobzott vagyontárgyaknak. Az illetékes pénzügyi szervek azonban nem a jogos tulajdonosoknak vagy azok örököseinek történő visszaszolgáltatásban voltak érdekeltek, hanem az értékek állami célú felhasználásában. Noha egyes listákon szerepeltek a zsidó vagyon beazonosítható tulajdonosai is, azokat továbbra is „elveszett”-ként kezelték, s mint tolvaj az orgazdája útján, az Óra- Ékszer Vállalat, külföldön pedig az Artex külkereskedelmi Vállalat útján értékesítették, s a befolyt összeget a Pénzügyminisztérium számlájára fizették be.
Az Alkotmánybíróság megállapította – éppen az 1944 évi 1600 sz. rendelet kapcsán – hogy az egykori tulajdonosok a Magyar Állam időközben hatályon kívül helyezett jogszabályai … nyomán szenvedtek tulajdoni sérelmet. Ezért a Magyar Államot helytállási kötelezettség terheli. Már csak azért is, mert erre a Magyar Állam törvényben rögzített egyoldalú kötelezettséget vállalt (1946 évi XXV tc.)
*
A perbeli takarékszerződés uzsorás, kizsákmányoló, kényszer hatása alatt jött létre, a jó erkölcsbe ütközik, ennek folytán semmis, s miután a felperesi jogelőd a zsidótörvények hatálya alá esett, a perbeli takarékszerződés uzsorás, ebből következően semmis voltát külön bizonyítani nem kell. Ha a perbeli takarékbetét – a fentiekre is figyelemmel – semmis, úgy az eredeti állapotot kell helyreállítani, a felperesnek ugyanis elévülhetetlen tulajdoni igénye keletkezik azon összeg vonatkozásában, melyet a perbeli betétkönyvben elhelyezett.
Három évvel ezelőtt, amikor elkezdtük, úgy gondoltuk, ezzel a perrel nincs és nem is lehet semmi probléma, egy tárgyaláson eldönthető. Nem így történt. A per eddig csipkerózsika álmot alvó indulatokat szabadított fel, a jogi érvek leple alatt ordas indulatok gyűltek fel s készültek kitörni. A gyűlölet úgy lappang a tárgyaló teremben, mint farkas az ablak alatt.
Az egyik alperes kijelenti: „semmi sem bizonyítja, hogy a perbeli betétkönyv megnyitására a zsidótörvények miatt került volna sor.” (Kivéve a betétkönyvön lévő feljegyzést!) Nem látja igazoltnak továbbá a zárlat tényét, miután a betétkönyvből történtek kivétek. Az már igazán elhanyagolható részletkérdés, hogy a kivét pillanatában a betéttulajdonos éppen Dachauban volt. A magyar állam ugyanis még saját jogszabályi rendelkezéseit sem tartotta be, mert a letétbe helyezett és ott őrizni köteles összegekből önkényesen, visszaélésszerűen, bármifajta jogalap nélkül, harmadik, nem zsidó vallású személyek felé kifizetéseket teljesített, azok „rászorultsága” okán.
Alperes: „a betét elhelyezőjéről mindössze azt tudjuk, hogy a neve Grósz Mór, semmilyen más adat nem áll rendelkezésre. … A betevő nem tartott fenn jogot sem magának sem másnak a pénz felvételével kapcsolatban.” Grósz Mór – akit az alperes megpróbál fantomizálni – élő személy volt, aki semmiféle joggal nem rendelkezett. Grósz Mór zsidó származása okán kényszerült a takarékbetét szerződés megkötésére – puszta életét vásárolta meg ideig-óráig e takarékbetétkönyvben elhelyezett összeggel -, egy azon százezrek közül, akiket az alperes tudatosan és tervszerűen először kirabolt, jogaitól és minden értékétől megfosztott majd meggyilkolt.
A Sárdi Péter, a Magyar Nemzeti Bank szokásos képviselője helyett megjelenő ügyvédjelölt feláll és azt mondja: „Igen, ez valóban egy kikényszerített betét, a kényszer nem vitatható, de a kényszer a gazdasági racionalitásnak volt a megfelelő kifejezési formája.”
A tárgyalóteremben megáll a levegő. A tárgyalást vezető bíró döbbenten felnéz, értetlenül mered a Nemzeti Bank jelenlévő képviselőjére. Mellettem az idős felperes, egy holokauszt túlélő, a rosszulléttel küzd. Hát ezt lehet? 2006-ban ott tartunk, hogy a rablást, bűnöző gazemberek országlását gazdasági szükségszerűséggel igazolt, megfelelő kifejezési formának találjuk? Mi lesz velünk polgártársaim?
Álláspontunk szerint, ha valaki a nem vitás kényszert igazoltnak látja, tagadja annak jogfosztó, a szerződéseket semmissé tévő jellegét, úgy az magát a holokausztot tagadja (ami civilizáltabb országokban ma már bűncselekménynek minősül). A kényszer, a kirekesztés ugyanis semmilyen körülmények között nem lehet „megfelelő”, soha, semmilyen körülmények között nem igazolhatja bármiféle gazdasági szükségszerűség vagy „racionalitás”.
Honnan vette a képviselő ezt az őrültséget? Ki sugalmazhatta ezt a mondatot, ezt az ideológiát? Miféle jogi okfejtés ez, mi támaszthatja ezt alá? A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank 1944 évi november hó 14. napján kelt jegyzőkönyve az alábbiakat tartalmazza: „… a zsidók tulajdonában volt milliárdos értékeket képviselő vagyontárgyak mielőbbi teljes biztonságba helyezéséhez a nemzet közgazdasági és pénzügyi politikájának biztosítása céljából az állam létfenntartását jelentő érdek fűződik…” Hát innen…
A fenti idézetnek azért van jelentősége, mert megfelelően alátámasztja a II. r. alperes helyetteseként eljáró ügyvédjelölt sérelmezett kirekesztő, rasszista kijelentését, azaz hogy – legalábbis látszólag – az alperes változatlanul kirekesztő, fasiszta ideológián alapuló politikai elvekre alapítja perbeli álláspontját, s próbálja ezzel ellenkérelmét alátámasztani, egyben befolyásolni a bíróságot.
Jóhiszeműen azt gondolom, hogy ez a kijelentés csak a tárgyalás hevében született. Most mindjárt bocsánatot kér és megmagyarázza a megmagyarázhatatlant. De nem, a képviselő folytatja: „nem lehet itt szó semmisségről, hiszen a felperes a felszabadulást követően megerősítette a betétszerződését”.
De hát ez nem lehet! Itt nem volt mit megerősíteni, ez a szerződés létre sem jött, s a fennálló jogszabályok értelmében a betétkönyvből nem lehetett pénzt kivenni. A felperesi jogelőd valóban tett egy nyilatkozatot a felszabadulás után (melyre a II. r. alperes a jegyzőkönyvben hivatkozik), de ez kizárólag abban a kérdésben releváns, hogy a betét a továbbiakban nem alakult át adópengővé, hanem aranypengőben tartatott nyilván, várva a „kormány további intézkedését”. A semmisség vonatkozásában ellenben ennek a nyilatkozatnak semmiféle relevanciája nincs:
⢠egyfelől azért, mert 1945 márciusától a bankok kifizetéseket már nem teljesítettek, a felperesi jogelődnek tehát – a nyilatkozat megtételén túl – továbbra sem volt lehetősége, hogy a betéthez hozzájusson a moratóriumok okán,
⢠másfelől pedig a Regula Catoniana elvére figyelemmel. Ezen elv alapján ugyanis a semmis jogügyletből akkor sem lesz érvényes jogügylet, ha a semmisség oka utóbb elenyészik. (MTJ 1010 §.) Ha az egyik fél utóbb fenn akarja tartani a semmis ügyletet, ezt nem teheti meg a másik fél hozzájárulása nélkül. (Szladits) Márpedig az alperesek nem kérték ki a felperes hozzájárulását a takarékbetét szerződés egyoldalú és visszaélésszerű módosításához.
Kérem az alperest, kérjen bocsánatot. Ha másért nem, a felperes kedvéért, akinek egész családját gyilkolták meg a „gazdasági szükségszerűség” jegyében. Az alperes azonban nem kér bocsánatot.
Azért a történtek nem maradnak válasz nélkül. Egy péntek délután egy futár levelet kézbesít nekem, amelyben a Magyar Nemzeti Bank elnöke ultimátumot ad. Vagy visszavonom a per során tett fenti kijelentéseimet három munkanapon belül, vagy szembe kell néznem az engem sújtó jogkövetkezményekkel. Végül is ez megtisztelő. Hogy az ország legnagyobb bankjának nagyhatalmú elnöke figyelemre és megtámadásra méltat egy kis ügyvédet, aki igyekszik tenni a dolgát, s az Alkotmány biztosította ügyvédi immunitás védelme alatt elmondja a véleményét, ez, ahogy mondani szokás: nem semmi.
Azt azért nem kellene elfelejteni Elnök Úr, hogy az 1600/1944 M.E. sz. rendelettel kapcsolatos iratokat a MNB Elnöki Osztálya és Jogi Osztálya kezelte, de ebből az anyagból mára rejtélyes módon – sok más egyéb mellett – hiányzik az 1227 sz. iratoknál a zsidónak minősülő betéttulajdonosok névsora. Ki kellene hát nyitni végre azokat a szekrényeket ott az Elnöki Osztályon. Persze nem lehet tudni, milyen hullák esnének ki belőle…
Talán nem is verték agyon az egyik nagyapámat. Talán a másik nagyapámat s nagybátyámat nem is vitték Auschwitzba. Talán a másik két nagybátyámat nem is lőtték a Dunába. Talán az apámnak nem verték szét a máját Ukrajnában. Talán nem is volt Holokauszt.
Hát nem vonok vissza semmit Elnök Úr. Nem kérek bocsánatot. Nincs miért.
DR. Gál Péter
