Nos…őszi tábor…Hanoar őszi tábor…,azt hiszem e három rövidke szó sokaknak meglehetősen nagyszámú kellemes, jópofa, megható, szép, élvezetes, emlékezetes,(a tanulságosat kihangsúlyoznám) pillanatot jelent.
De az érdeklődésre való tekintettel lássunk hát neki kicsiny analizáló tényriportunknak.
2006. október 6-án fordulóponthoz érkeztünk, ugyanis a Hanoar Hatzioni elindult első nagy lélegzetvételű táborába. Reggel pontban 9 órakor a Scheiber Sándor Gimnázium aulájából elindulva eljutottunk a híres-nevezetes, eklektikus stílusban épült Keleti pályaudvarhoz.
Vonatunkra felszállván, a fiatal nemzedéket leültettük – természetesen teljesen más, egymástól különböző helyekre, más-más kupékba, de így is jó és szép volt-, és elindultunk Balatonszéplakra, méghozzá a felső részére.
Kora délután már mindenki elhelyezkedhetett a házikókban, lekeverhetett társának egy taslást, amiért nem a kiválasztott helyet kapta alvás és ruhatárolás céljából.
Egy rövid ismerkedésre került sor ezek után, be lettek mutatva egymásnak a delikvensek, egy-két szóban prezentálva lettünk, mint a három napig bébiszitterként tevékenykedő madrichok – természetesen a „kis” táborlakók ennél ezerszer értelmesebbek és ügyesebbek és kreatívabbak voltak, mint sem hogy bébiszitterkedni kelljen felettük, de mégis, pár napig anyák és apák is voltunk picit.
Mivel táborunk Szukkotra, sátoros ünnepünkre esett, délután, egy igen finom és bőséges- vagyis hát annyira azért mégsem tökéletes, de azért ehető- ebéd után nekiláttunk megépíteni az üdülő kellős közepén, egy igen terjedelmes füves területen szukkoti – evidens, hogy a vallási előírásoknak teljesen megfelelő-sátrunkat.
Csoportokra bomlott a társaság, és szépen volt, aki sátrat eszkábált, és volt, aki barcheszt sütött, és volt, aki csak úgy kreatívkodott.
Megmondom őszintén -de azt hiszem, más nevében is beszélhetek-, én személy szerint 2006 október 6-án gyúrtam először olyan tésztát, amiből később az asztalra kerülve ünnepi barchesz lett.
Egy élmény volt, ugyanis egy hatalmas méretű sárga lavorba kerültek az alapanyagok, amit eszméletlen erővel aztán közösen elkezdtünk gyúrni, forgatgatni, beledöngölni abba a bizonyos, azóta ezerszer emlegetett sárga lavorba. Itt kell töredelmesen bevallani, hogy bálványimádók lettünk egy kis időre, ugyanis szertartásszerűen szerettük egy picit azt a bizonyos sárga lavort… És hát kérem szépen, elismerés az illetőknek, eszméletlen finomra sikeredett az a kalács, megszenvedtünk érte, de érdemes volt, igen hamar elfogyott.
Eközben alakult, szépült a sátor, különféle színes díszek, szalagok kerültek bele, vagy inkább rá, na szóval a helyükre, és késő délutánra készen volt minden, ami megteremtette a lehetőséget, hogy ünnepeljünk egyet, és befogadjuk a Szombatot.
Ettünk, ittunk, nagyokat bohóckodtunk a sátorban, majd különböző játékokat játszottunk, zenét hallgattunk, volt , aki táncra is perdült, szóval egy önfeledt kis este után körülbelül éjfél tájt, mindenki bedobta a szunyát, mi, madrichok elosztottuk egymás között, hogy ki ügyel éjszaka, és ki ébreszt, de sok dolgunk nem volt, habár akadt egy-két hiperaktív drágaság, de őket megvesztegettük valamivel , és már bent is voltak a finom, meleg szobában, takarójukat pici pofijukhoz húzták, és pár perc múlva már számolták is a báránykákat.
Másnap frissen és üdén 9 órakor kipattantunk az ágyból, és irány a reggeli, amit a szállástól nem messze lévő éjjel-nappali boltocskából-ami egyébként vasárnap csak délig van nyitva-szereztünk be, és előkészítettük szervezetünket a fizikai megpróbáltatásokra is.
Szerencsénk volt, ugyanis végig a három nap alatt csudaszép időnk volt, így szombaton elmentünk egy nagyot sétafikálni a Balaton-partra, és nekiláttunk a szabadban játszós, oly népszerű játékok gyakorlati alkalmazásának.
Most kínosan érzem magam, de a nevét nem tudom annak a bizonyos játéknak, amikor egy körben állunk, mindenki mögött egy-egy ember, és a hátul állónak a sarkát kell figyelnünk, ugyanis valaki a belső körből rákacsinthat, és akkor az előttünk álló emberke, mintha az élete múlna rajta, nekiiramodik, és beáll a kacsintós gyermek mögé, aki mögött nincs senki, ezért az ő privilégiuma ,hogy kacsinthat. És a lényeg, hogy bármi áron, de meg kell fogni az előttünk álló grabancát. Huh, most egy kis levegő kell, ugyanis ezt kissé szapora tempóban írtam le, bocsánat, időt kérek…
Valamint játszottunk olyasmit is, amikor át kell húznunk emberkéket a mi oldalunkra, na ez kegyetlen volt, vérengző fenevadakká váltunk.
Egy pár óra eltelt ezekkel, és hasonló csúcsszuper tevékenységekkel, amikor is vissza kellett indulnunk az üdülőbe , ugyanis biológiai óránk megszólalt, azzal a felkiáltással, hogy éhes vagyok, nyomás az ebéd.
Szépen megettük amit meg kellett – vagyis amit meg tudtunk -, és következtek a peulák, sokrétű volt a délután, ugyanis választhattak a chanihok a Tükör című peula, a Kóser szex című peula, a filmvetítéses peula között.
Kis létszámban voltunk egy-egy beszélgetésen, de talán jobb is volt, mert többet tudtunk meg egymásról, családias volt a hangulat.
És a nap fénypontjának nevezhetjük a Nagy Társasjátékot, amit az üdülő szép nagy társalgójában kezdtünk el, 4 nagy csoportra osztva, kibontakozhatott az énektudás, a vallás ismerete, egymás ismerete, fizikai erőnlét, és hasonlók.
Egyfajta előkészítés is zajlott, ha burkoltan is a társasjáték alatt, ugyanis alattomosan megterveztük a bográcsozást…”keressétek meg a bográcst”, vagy „hozzanak a csapat tagjai a konyhában elrejtett tányérokból bizonyos számút” mondatok elhangzottak, és fel is függesztettük a játékot, és irány a hagyma- és krumpli pucolás… azokat a pillanatokat sosem fogom elfelejteni…
Nagy nehézségek árán, de egy isteni finom paprikás krumplit sikerült összehozni, amit a szukában szépen be is töröltünk.
Rövid eszmefuttatások, marhulások után ismételten nyugovóra tértünk…vagyis hogy mi elkezdtük pontosítani csúnya kis tervünket, hogy pontban hajnali öt órakor ébresztés, és nyomás a természet lágy ölébe.
Vagyis csak szerettünk volna kimozdulni a szabadba, de beköszöntött a csúnya rossz idő, elkezdett esni nagy szemekben az eső, ezért úgy határoztunk, hogy betereljük a táborlakókat az üdülő nagy társalgójába, és egy kis testmozgást viszünk véghez, megtervezett koreográfiára persze. Úgy éreztük, nincs frenetikusabb dolog, mint hajnali ötkor ugrándozni, hajladozni- olyanokat csinálni, amitől az embernek az élettől is elmegy a kedve ilyen időpontban.
Elérkezett az idő, beálltunk a szobák elé, minden ajtóhoz került minimum egy madrics, és háromra egy nagy üvöltés kíséretében berontottunk a nyugodtan szundikáló tündérmackókhoz.
Arcukon valami mély düh és a megvetés apró jelei látszódtak egy pillanatra, de aztán egyikük sem volt rest, és egy kis erőszak alkalmazása után mindannyian eljutottunk a tortúra helyszínére. Sikeresen végrehajtottuk a gyakorlatokat, ki nagyobb, ki kisebb lelkesedéssel, és álmosságtól vánszorogva visszabotorkáltunk az ágyikónkba.
Másnap felkelés után ismét ínycsiklandó reggeli a délig nyitva tartó éjjel-nappali kisközértből prezentált zsömikkel, kakaóval, és egy kiadós reggeli más fontos kellékeivel.
Mivel a szállást még délelőtt el kellett hagynunk, fájó szívvel, de elkezdtünk bepakolni tatyóinkba.
Nekem személy szerint volt még egy aranyos köröm, indulás előtt, ugyanis sokan éhesek, szomjasak voltak, és kifogytak készleteikből, így hát elindultam egy pár emberkével a mi szeretett kisközértünkbe. Voltam annyira figyelmes, hogy egy három utcás kis kitérővel örvendeztettem meg magunkat…és a zárás előtti utolsó percekben érkeztünk csak meg a bolthoz, de sebaj, mindenki betankolt mindenféle enni- és innivalót, és indulhattunk is vissza összepakolt cuccainkhoz a szállásra.
Kora délután értünk ki a pályaudvarra, ahol elkészült a tábori csoportkép, amin mindenki eszelősen fotogénnek tűnik…nagyon jól sikerült, örök emlék mindannyiunknak , hiszen mégis csak az első táborunk végéhez érkeztünk, ami szerintem nem is sikeredett olyan rosszul, sőt, úgy érzem, nagyon is ütős volt…
A vonaton akadtak még nehézségeink, ugyanis nem volt elég ülőhely, így egy picit csöveztünk két-két kupé között, és meglehetősen agyament dolgokkal rémisztgettük az ott átjárkáló személyeket-mert hát valamivel el kellett ütni az időt-, de nem igazán vették a lapot, még akkor sem, amikor kollektíven elkezdtünk nagyokat krahácsolni, és elkeseredetten mondogatni, hogy ez a terület karantén, veszélyes benne járkálni… de ennek is így kellett történnie…valahol meg volt írva…
Késő délután begördült a vonat a tudomásom szerint már nem eklektikus stílusban épült Déli pályaudvarra, és nagy ölelések, nagy cuppanós puszik közepette elbúcsúztunk egymástól…
Megbeszélvén a következő napok programját, levontuk a nagy konzekvenciát, hogy nagyon jól éreztük magunkat, de fáradtak vagyunk, így hát irány haza aludni egy nagyot…
Hazafele már egyedül mentem, és hát be kell, hogy valljam, picit fájt a szívem, amiért ilyen hamar véget ért ez a három nap…
Mauskopf Zsófi
