Kedves Olvasók!
Hetekkel ezelőtt, egy üres órámban besurrantam a Goldmark Terembe, a hitközség épületébe. A zongorát kerestem, amin két éven keresztül minden reggel gyakoroltam, amikor a Zeneakadémián tanultam.
A terem fontosságáról, történelméről biztos mindannyian tudnak, de akik nem, azok kedvéért meg kell, hogy említsem, hogy ez volt az egyetlen színházterem, ahol zsidó művészek felléphettek a Vészkorszak idején. Ebben a teremben jutott eszembe az a személyes élmény, ami ugyan ezen a színpadon velem történt, s most ezt Önökkel is megosztom.
Itt találkoztam Kovács Annával. Egy alkalommal bejött egy 65 év körüli asszony és megkért, hogy kísérjem zongorán az énekét. Beleegyeztem, mire kisgyermekekre jellemző izgalommal énekelni kezdett.
Ettől kezdve minden reggel beállított egy kis süteménnyel – mint kiderült, a konyhán dolgozott -, és egy-egy negyedórára „megzavarta” gyakorlásomat különböző történetekkel szórakoztatva vagy énekelve. Néha kicsit be volt csiccsentve, így próbálta elfelejteni szegénységgel és keserűséggel teli életét.
Egyik reggel virággal leptem meg. Gondoltam boldoggá fogja tenni, de amikor átadtam, váratlanul sírni kezdett és azt kérdezte: honnan tudtam, hogy épp aznap van a születésnapja. Beleborzongtam a sors eme játékába, mely pont azon a napon irányította utamat a virágos stand felé – a virágvásárlás nem tartozik mindennapi szokásaim közé.
Az eset után szinte minden héten találkoztunk, történeteket meséltünk egymásnak, sétálgattunk, vicceket meséltünk. Néha meghívtam ebédre, vagy apróságokat vásároltam neki. Ezekre a kis figyelmességekre mindig könnyekkel válaszolt. Barátságunk ideje alatt csak egyszer kért tőlem pénzt: fia születésnapján, amikor pár csomag cigarettát akart neki vásárolni ajándékba. Minden nap, lefekvés előtt – így mesélte – imádkozott értem, s valóban, nem egyszer éreztem imája erejét.
2002 március havában azt álmodtam, hogy meghalt. Próbáltam felhívni Jeruzsálemből, de senki sem válaszolt. Csak három nap múlva tudtam beszélni fiával, tőle tudtam meg, hogy aznap volt a temetése.
Néha az az érzésem, hogy magyarországi tartózkodásom igazi célja nem az volt, hogy zeneszerzést tanuljak, hanem hogy pár órányi boldogságot lophassak Anna életébe. Azokban a napokban, miközben jeruzsálemi lakóhelyemet, Gilot, a Palesztin Hatóság területéről lőtték, dolgoztam egy zongorára és fuvolára írt intermezzón. Elhatároztam, hogy ezt a rövid, egyszerű darabot – a terror elleni tiltakozás mellett – Annának ajánlom, megőrzendő barátságunk emlékét.
Eran El-Bar
Szochnut oktatási küldött
