Nincs ünnepünk, melynek több tanítása volna jelenünk számára, mint a Chanukkának. És nincs ünnepünk, melynek hangulatosabbak lennének örök eszméket kifejező szertartásai. Hahn István „A Fény ünnepe” immár klasszikussá vált művében a „Biblia-utáni zsidóság bibliai szellemet lehelő ünnepének” nevezi a Chanukkát.
Amikor az időszámítás előtt 332-ben Nagy Sándor görög katonái â” miután véres csatákban megsemmisítették a perzsa hadsereget â” úgyszólván kardcsapás nélkül elfoglalták a Szentföldet, a zsidó nép zöme nem érezte ennek az eseménynek nagy jelentőségét. Talán csak annyit vettek észre, hogy ezentúl nem perzsa, hanem görög helytartó szedi majd be az adót, és a pénzeket nem a perzsa „nagy király”-nak, hanem a makedón uralkodónak képe díszíti. Nagy Sándor az ország határán a hódoló zsidó küldöttséget barátságosan fogadta és vallásszabadságukat biztosította. A zsidók hálából ezután újszülött fiaikat gyakran Alexandernek nevezték. A későbbi zsidó legendák már-már ,,zsidóvédő” királyként látják a világhódító görög uralkodót. Azonban Nagy Sándor korán meghalt, birodalmának tartományain a tábornokai osztozkodtak. Palesztina, körülbelül egyenlő távolságban Egyiptomtól, Krétától és Kisázsiától, heves küzdelemnek színhelye lett. Több, mint százéves nyugtalanság után â” ez idő alatt a szerencsétlen ország hatszor cserélt gazdát â” végül is i.e. 199-ben III. Antiochus a Paneion melletti csatában a Szíria felett uralkodó, de görög nyelvű és hellenisztikus kultúrájú Seleucida család számára szerzi meg a Palesztina fölötti uralmat. Éppen ezért birodalmuk nemzetiségét egyenlő jogon jelölhetjük a ,,szír” és a „görög” névvel. Szokásos még a „hellenisztikus” megjelölés is. Tulajdonképpen a paneioni csatával kezdődik meg a zsidó hellénizmus, a makkabeus mozgalom és ezzel együtt a Chanukka története is.
A hellenista műveltségnek nyelve a görög, hordozói pedig a minden városban letelepült görög katonák és hivatalnokok utódaiból alakult népréteg, tehát a hellenizmus jellegzetesen városi, és pedig csupán a nép egy vékony, felső
rétegére kiterjedő kultúra. Természetes az is, hogy ennek a kultúrának mélysége, belső, lelki tartalma, hatásfoka a hatalmas birodalom minden részében más és más.
Az ősi kultúrájú Egyiptomban a hellénizmus megteremti a már kissé dekadens, de a koraősznek minden színében pompázó alexandriai művelődést. Tudósok, mint Euklides, a geometria rendszerezője, Eratosthenes, a föld méreteinek megállapítója, Archimedes, a nagy matematikus és fizikus, vagy akár az alexandriai Múzeum a maga 700.000 könyvével, gyűjteményeivel: egy letűnt kor eleven tudományosságáról, minden humánum iránt érdeklődő szelleméről tanúskodik. Kisázsiában, Pergamonban a képzőművészetek találnak megértő pártfogókra az uralkodók személyében. Ugyanakkor azonban a Seleucidák országában, melynek középpontja a mai Szíria és Irak, de időnkint hozzátartozott Palesztina is, – az uralkodók hibája-e, vagy a népek barbár szellemét kárhoztassuk, – a civilizáció külsőségeinél: cirkuszi játékoknál, gymnasionoknál, epigonszerű utánzásnál többet a szellemi kultúra terén nem alkottak. E tények tükrében vizsgáljuk a zsidóság magatartását a hellénizmussal szemben.
Egyiptomban éppen a zsidóság legjobbjai keresték a közeledést a görög szellem felé. Még ha az alexandriai zsidó hellénizmus mára egy viszonylag elfelejtett epizód is történetírásunkban, a zsidó és a görög szellem itteni találkozása világtörténeti jelentőségű volt. Vallás és filozófia, a hit bizonyossága és a kutatás örök nyugtalansága: Mózes és Platón, ott és abban korban békét kötöttek. A talmud a görögség igazi alkotásairól a legnagyobb tisztelet hangján emlékezik meg: ,,A görög nyelv hibátlanul szép”, olvassuk egy helyen. „Három dologban múlják fölül a görögök a rómaiakat, mégpedig: törvényeikben, képzőművészetben és a nyelvben”.
Ugyanekkor Palesztinában, ahova a hellénizmus már nem filozófusok, hanem zsoldoskatonák, adószedők, színészek és ökölvívók felhígított félműveltsége alakjában jutott el, a zsidó szellem igazi hordozói elejétől fogva éles ellenségei lesznek mindannak, amivel a „kultúra” nevében őket boldogították. A hellénista párt szellemi vezére a makkabeus fölkelés idejében Menelaos, a szentély kincseinek megrablója, Onias volt főpap gyilkosainak felbujtója, akire csak undorral és megvetéssel tekinthetett a zsidóság minden fia. A palesztinai zsidóság hellénizmusa ebben a korban Jason és Menelaos főpapok vonásait hordozza: kevés és felületes műveltséget, sok és gyanúsan készséges megalkuvást. Ezeket a körülményeket kell szem előtt tartania annak, aki a makkabeusok harcait meg akarja érteni.
I.e. 167 decemberében III. Antiochus saját maga választotta dísznevén Epiphanes (,,a földön megjelent Isten”), váratlanul megszállta Jeruzsálem fellegvárát, a hatalom birtokában pedig parancsot adott, hogy a Cijon hegyén lévő szentélyt is szállják meg és foglalják le a görögök isteneinek imádása céljaira. Ugyanebben a rendeletében Mózes törvényét királyi hatalmánál fogva hatálytalanította, a Tóra törvényeinek megtartását, különösképpen pedig a fiúknak körülmetélését, vagyis Ábrahám szövetségébe való felvételét, valamint a szombatnak és újholdnak megünneplését halálbüntetés terhe alatt megtiltotta. Néhány nappal később már az egész ország területén oltárokat állíttatott fel, hogy ezeken áldozhassanak az új isteneknek, akiknek legkedvesebb állata éppen a sertés volt. Ettől a naptól fogva Jeruzsálemben is naponta kétszer disznót áldoztak az olymposi Zeus tiszteletére, a „pusztító förtelem”-nek, ahogy ezt a Zeus-oltárt a korabeli zsidó irodalom nevezi.
Sokan a zsidógyűlölet előfutárját látták Antiochusban, vagy pedig a zsidó szertartásokat meg nem értő, azokat babonaszámba vevő „felvilágosult” görög ember típusát. Az újkor történetírása a vallásszabadság letipróját látja a görög zsarnokban. A legújabb kor részletkutatásai sok szempontból megváltoztatták az eseményekről alkotott véleményt. Eszerint Antiochus csupán a „másodrendű vádlott” szerepét tölti be a történelem ítélőszéke előtt. A „fővádlott” nem más, mint maga a jeruzsálemi zsidó hellénista párt és annak szellemi feje, az Antiochus által kinevezett Menelaos főpap. Antiochus nem volt „elvi alapon álló zsidógyűlölő”. Amikor a palesztinai zsidóságnak halálbüntetés terhe alatt tiltotta meg vallása gyakorlását, az antiochiai zsidók békén gyakorolhatták vallásukat és a szamaritánusokat sem háborgatta senki, holott azok éppen úgy betartották a szombatot, mint zsidó társaik. De a circumcisiót és a sertéshústól való tartózkodást is éppen csak a palesztinai zsidóknál akarta megszüntetni Antiochus, holott ezek is közös szertartásai ill. szokásai voltak a közel-kelet valamennyi népének. De hogyan is jutott volna eszébe Antiochusnak, hogy rákényszerítse a zsidókat, áldozzanak Zeusnak éppen disznóhúst, mikor maguk a görögök sem tették ezt sohasem? Ez a kényszer jellegzetesen a zsidóból göröggé lett neofita túlbuzgalmára vall, akik még a görögökön is túl akartak tenni zsidótlanságban. A hagyomány úgy tudja, hogy Menelaos főpap követséget menesztett Antiochushoz, amelyben kérte: tegyék kötelezővé a hellenisztikus zsidó párt életfelfogását az egész zsidó nép számára. Ennek az életfelfogásnak lényege a legszélsőségesebb asszimiláció.
Megalapozott tudományos hipotézisek szerint Dániel könyvét éppen ezidőtájt írták, ugyan a költői hasonlatok nyelvén, de mégis hűen tükröződnek benne vissza a kor küzdelmei és eseményei. Nem az ellenállásra kész tetterő, hanem az isteni segítségre való imádságos várakozás hangulata uralkodik Dániel szimbolikus történetein és titokzatos látomásain. A babiloni királyi udvarban élő zsidó bölcs Nebukadnecár álmán keresztül látatja minden emberi hatalomvágy céltalanságát: a látszat szerint aranyból való kolosszus valójában agyaglábakon nyugszik. Az Úr jámborát vethetik tüzes kemencébe, odadobhatják oroszlánok martalékául, Isten kimenti őt. A könyv szerzője megláttatja Dániellel Antiochus hatalmát, a zsidó nép jámborainak mérhetetlen szenvedését, de nem bízik abban, hogy emberi erő sikerrel tudjon szembeszállni a görög világhatalommal. Böjt és ima talán közelebb hozza a megváltást, de az idők végének titka és hatalma csak Isten kezében van.
Pedig voltak – és pedig nem kevesen – akik nyíltan szembe mertek szállni a királyi paranccsal. Az ősz Eleázárnak, akinek imája 3 és fél évig feltartja Betar elestét; a hét gyermekével együtt haló Chanának, a mártíranyának nyilván megtörtént eseményen alapuló legendája őrizte meg örök időkre a vértanuk emlékét. A történelmi igazságnak megfelelően ugyan ezen esetek mártíriuma egy későbbi, a Hadrianus féle zsidóüldözés, illetve az „asara haruge malkut” keretei között keresendő, mégis méltán illik a hős Makkabeusok szabadságharcának eseményei közé. A mártírok seregestől haltak, és úgy látszott vérük hiába hull, mert az istentelenség egyre terjedt. Éppen ez fokozza az események heroizmusát. Mattitjahu, a hős főpap, öt fiával együtt ellenállást mer tanúsítani a reménytelen helyzetben. Visszautasítják a sertésáldozás parancsát és megölik az árulót, aki erre hajlandó. Veszélyes tettük nyomán elmenekülnek és gerillaháborút kezdenek. A mindenhonnan menekülők egymásra találnak és csapatokba verődnek. Az immár nyílt zendüléssé fejlődött ellenszegülés rövidesen szabadságharcban folytatódik, mely végül is a diadalmas felszabadító háború győzelmeivel fejeződik be, a zsidóság – még ha rövid időre is -, de visszanyeri önálló államiságát és vallásszabadságát. Mattitjáhunak és híveinek egyidőben két ellenség ellen kellett küzdeniök: egyik oldalon a görög zsoldosok, a másikon pedig saját népük hűtelenjei, a hellénista párt hívei ellen.
Az ünnep eszméiből és szertartásaiból, élményéből és hangulatából tanulságot meríthet minden nemzedék. És ha eleget tesz annak az egyetlen követelménynek, hogy „megmutatja, mit kell holnaptól fogva másképpen tennünk” (Chajes); ha csak egy lépéssel viszi közelebb a magyar zsidó családot az ünnep megértésén keresztül az ünnep megéléséhez; ha holt betűből eleven valósággá válva, megmutatja, hogyan ajándékozhatjuk meg gyermekeinket, sőt a gyermekeinken keresztül önmagunkat akár legnehezebb időben is zsidó örömmel, akkor teljes egészében elérte célját a hős makkabeusok harca.
Polnauer Sándor főrabbi
