VALKI LÁSZLÓ
Amerikai glasznoszty
A Baker-Hamilton-jelentésről
„A kereken ezerfős [bagdadi] követségünkön csupán harminchárman értenek arabul, és közülük is csak hatan beszélik folyékonyan ezt a nyelvet” – állapítja meg a Baker-Hamilton-jelentés. A katonai hírszerzésnek, a DIA-nek tíz olyan munkatársa sincs – folytatja -, akinek elegendő tapasztalata lenne az ellenállás feltérképezésében és elemzésében, valamint irányításának, finanszírozásának és a helyi biztonsági erőkkel való kapcsolatának felderítésében. A jelentés szerzői szerint Washington még ma sem érti igazán az iraki ellenállás (insurgency) működését.
Az ilyen és ehhez hasonló megállapítások szép számmal olvashatóak a tíztagú bizottság által készített, 160 oldalas dokumentumban. A jelentés lesújtó képet fest a folyamatosan romló iraki állapotokról. A szerzők egymás után sorolják a részben már ismert tényeket. Az öngyilkos robbantásoknak, a tömeges gyilkosságoknak – írják – naponta átlagosan száz ember esik áldozatul. Az etnikai tisztogatások következtében eddig 1,6 millióan hagyták el eredeti lakóhelyüket, további 1,8 millióan pedig már külföldre menekültek. A településeken nincs folyamatos víz- és áramszolgáltatás. Nem működik megfelelően az egészségügyi ellátás és a közoktatás. Az olajkitermelés még mindig nem érte el a háború előtti szintet. Az iraki hadsereg sem fejlődik a tervezett mértékben. Számos katona vallási okokból csak az ország meghatározott területein hajlandó harcolni. Még rosszabb a helyzet a rendőrségnél. A kiképzett rendőrök nem alkalmasak bűnüldözői feladatok ellátására. Sokan közülük magukhoz veszik első fizetésüket, majd fegyverükkel és egyenruhájukkal együtt eltűnnek, hogy nem sokkal később valamelyik miliciánál vagy bűnözői csoportnál bukkanjanak fel. A bűnözés az ország számos részén szinte elviselhetetlenné teszi a mindennapi életet. Elképesztő méreteket öltött a korrupció. A bűnüldöző szervek nem képesek megbirkózni feladataikkal, a bírákat vagy azok családtagjait nem tudják megvédeni. Ami pedig az amerikai katonákat illeti, jelentős részük 2003 óta már harmadszorra van Irakban, ami aligha járul hozzá harci képességük fenntartásához.
Az olvasónak az első pillanatban az a benyomása keletkezhet, hogy a jelentést Bush elnök ádáz demokrata párti ellenfelei írták. Valójában azonban józan republikánusok és demokraták teljes egyetértésben fogalmazták meg a következtetéseiket és az ajánlásaikat. Érthető okokból nem foglalkoztak azzal, hogy ki és milyen mértékben felelős az iraki invázió megindításáért. Csak azt vizsgálták, hogyan lehetne megállítani és visszafordítani az erőszak félelmetes eszkalációját. És azt, hogy egyáltalán hogyan lehetne már kijönni Irakból.
*
Az általuk tett ajánlások ellentmondásosak, de mindenképpen rendkívül izgalmasak. Megvalósításuk ugyanis gyökeres szakítást jelentene a neokonzervatív ideológiával, sőt a hagyományos amerikai külpolitikai felfogás több elemével is.
A jelentés szerzői ugyanis egyebek mellett azt javasolják, hogy Washington a konszolidáció megvalósítása érdekében álljon szóba a Gonosszal. A Bush-kormányzat stratégiájának egyik meghatározó tétele mindeddig az volt, hogy Washingtonnak nem szabad tárgyalnia a terroristákkal, a fundamentalista iráni vezetőkkel, a rafinált és aljas szíriai politikusokkal. A jelenleg érvényes amerikai doktrína értelmében ezeket voltaképpen likvidálni kellene, illetve megdönteni az általuk vezetett rezsimeket. Az ellen persze a Fehér Háznak semmi kifogása sem volt, hogy európai szövetségesei – a britek, a németek, a franciák – beszédbe elegyedjenek, mondjuk Ahmadinezsáddal. Sőt kifejezetten ösztönözték azt, hogy nukleáris ügyekben az EU, az ő nevükben is eljárva, kompromisszumra jusson Iránnal. A közvetlen amerikai-iráni tárgyalások ugyanis a Fehér Ház szerint legitimálnák Ahmadinezsádék rezsimét, míg azok, amelyek csak európai részvétellel folynak, nem járnak ilyen következménnyel.
A jelentés ezzel szemben leszögezi, hogy nemcsak barátokkal kell és lehet tárgyalni, hanem „ellenfelekkel és ellenségekkel” is. Nem írják, de nyilván arra gondolnak, hogy az amerikai elnök a hidegháború idején készek voltak egy asztalhoz ülni a szovjet pártfőtitkárokkal. Olyan kommunista vezetőkkel, akik a Lenin-mauzóleum teraszáról hosszú évtizedeken keresztül a világkapitalizmus küszöbön álló felszámolásáról szónokoltak. A bizottság egyik tagja, William Perry, a Clinton-kormány egykori külügyminisztere maga is tárgyalt például Miloseviccsel. A boszniai háborút lezáró 1995-ös daytoni békemegállapodás aligha jöhetett volna létre a szerb diktátorral kötött kompromisszum nélkül.
A jelentés ezért azt javasolja, hogy Washington kezdjen közvetlen tárgyalásokat Iránnal és Szíriával, sőt magukkal az iraki ellenállókkal és más harcoló csoportokkal is. Teheránnak és Damaszkusznak is érdeke fűződhet ugyanis ahhoz, hogy a kaotikus iraki állapotok ne veszélyeztessék a szomszédos államok stabilitását. Teheránnak is jobb lenne – jegyzi meg a jelentés némi eufemizmussal -, hogy az amerikai külpolitika ne egy iráni „rezsimváltozást”, azaz a fundamentalista rendszer megdöntését támogassa, hanem az ottani politikai és gazdasági reformokat.
A szerzők azonban túlmennek az Irakkal szomszédos államok biztonsági érdekeinek taglalásán. Világosan látják a szélesebb összefüggéseket. Nevezetesen azt, hogy az iraki helyzet csak akkor konszolidálható, ha békés állapotokat teremtenek az egész közel- és közép-keleti régióban. Következtetésük kézenfekvőnek tűnik, mégis igen nagy jelentőségű. Az amerikai külpolitika ugyanis 2001 óta nagyjából úgy járt el, mintha több, egymástól független konfliktussorozattal kellene foglalkoznia. A jelentés szerint azonban ezek a konfliktusok szorosan összefüggenek egymással, hiszen többnyire azonos ellenfelek állnak egymással szemben. Ugyanaz az Irán támogatja ugyanis az iraki síitákat, amely fegyvert és pénzt ad a Hezbollahnak. A fegyverszállítmányok is ugyanannak a Szíriának a tevékeny közreműködésével áramlanak Irakba, mint amelyen keresztül Libanonba is eljutnak. A jelentés szerzői nem akarnak változtatni a Washington által 2002-ben meghirdetett, úgynevezett „két állam” (Izrael és Palesztina) elven. Továbbra is támogatják tehát egy független palesztin állam létrehozását. Ennek érdekében azt javasolják, hogy a térségben levő erők lépjenek egymással közvetlen kapcsolatba. Izrael például egy megkötendő alku keretében visszaadhatná Szíriának a hatnapos háborúban megszállt Golan-fennsíkot. A szerzők úgy vélik, hogy a zsidó állam biztonságát a fennsíkra telepítendő nemzetközi erők – köztük amerikai csapatok – megfelelően garantálhatnák. Valóban, a mai stratégiai viszonyok között Izraelnek már nincs szüksége a Golanon telepített csapatainak fenntartására. Cserébe Damaszkusz például megszüntethetné a Hezbollah támogatását, vagy erőfeszítéseket tehetne annak érdekében, hogy lezárja a szíriai-iraki határt.
Az Egyesült Államoknak – folytatják a szerzők – közvetlenül kellene tárgyalnia az iraki vallási vezetőkkel, az iraki milíciák élén álló személyekkel és az egymással szemben álló csoportokkal is. A jelentés meg is nevezi al-Szisztáni nagyajatollahot és Moktada al-Szadrt, mint elsődlegesen számba jöhető tárgyalópartnereket.
A jelentés szerint Afganisztán éppúgy része a tágabb értelemben vett régiónak, mint az előbb említettek. Sokan leírták már, hogy az iraki háború elterelte a figyelmet erről a kilencvenes években végképp működésképtelenné vált, az al-Kaida-féle terrorizmusnak melegágyat adó országról. A jelentés ezt most megerősíti. Megállapítja, hogy a tálibok viszszatérte ismét kedvező terepet biztosítana az al-Kaida számára, ami aztán éppúgy veszélyeztetné a közvetlen környezet, mint általában a világ biztonságát. A szerzők abban bíznak, hogy az amerikai csapatok jelentős részének Irakból történő kivonása után olyan források szabadulhatnának fel, amelyeket az Afganisztánnak nyújtandó politikai, gazdasági és katonai támogatás céljaira lehetne fordítani.
A jelentés nagy érdeme, hogy egységes egésznek tekinti a Közép- és Közel-Keletet, összes konfliktusával, terroristaszervezetével, a vallási szekták küzdelmével és az etnikai tisztogatásával egyetemben, és egy időben, párhuzamosan képzeli el a megoldásokat.
*
Ami az Irakon belüli állapotokat illettei, a jelentés szerzői szemmel láthatóan tisztában vannak azzal, hogy a síiták és a szunniták közötti véres konfliktus nem oldható meg erőszakos eszközökkel. Amíg nem jön létre valamilyen alapvető politikai egyezség a szemben álló felek között, addig nem állítható meg az öldöklés, sőt annak intenzitása várhatóan tovább növekszik. Világos üzenetet kell küldeni tehát a szunnitáknak, mondja a jelentés, hogy csak részvételükkel képzelik el az iraki állam irányítását. A jelenlegi, az amerikaiak által szerfelett demokratikusnak képzelt intézményrendszer tudniillik a többséget kitevő síitáknak nyújt jelentős előnyöket. Módosítani kell tehát a nemrég megszavazott iraki alkotmányt és fel kell kérni az e téren gazdag tapasztalatokkal rendelkező ENSZ-t az új állami rend kialakításában való közreműködésre.
Az Egyesült Államoknak – folytatja a jelentés – egyértelművé kell tennie azt is, hogy nem törekszik az iraki olaj megszerzésére. Igazságosan kell elosztani az olajjövedelmeket. Erről a központi iraki kormányzat gondoskodhatna. A jelentés szerzői ezzel el is vetik az Irak föderalizációjára (mások szerint feldarabolására) vonatkozó terveket, hiszen a területet, a népességet és az olajtartalékokat nem lehet arányosan három részre osztani a 27 milliós országban.
*
Mi remélhető mindettől? Ezen a ponton az olvasót aggodalom tölti el. A jelentés szerzői ugyanis azt állítják, hogy a fenti ajánlások megvalósítása esetén 2008 elejéig fokozatosan ki lehetne vonni a jelenleg mintegy 140 ezer főt számláló amerikai csapatok nagyobb részét. A helyszínen – iraki csapatokba „beágyazva” – csak 10-20 ezer katona maradna. A jövőben tehát az amerikaiak nem tartanának fenn harcoló dandárokat Irakban, katonáik – harci tapasztalatok átadásával, kiképzéssel, tanácsokkal – inkább a helyi fegyveres erőket segítenék. Emellett azért az országban fenntartanának még a rendkívüli helyzetekben gyorsan bevethető, illetve különleges műveletek végrehajtására alkalmas egységeket is, más, kisebb létszámú csapatok pedig minden eshetőségre készen Kuvaitban, Bahreinben, Katarban és Afganisztánban állomásoznának.
A szerzők tehát abból indulnak ki, hogy az iraki hadsereget egy-másfél év alatt képessé lehet tenni a belső rend helyreállítására. Az általuk javasolt intézkedések azonban inkább csak kívánságlistaként foghatók fel, amelynek megvalósításához kevés a kétségtelen jó szándék. Az iraki erők az elmúlt esztendőben – minden washingtoni és bagdadi iraki erőfeszítés ellenére – képtelenek voltak az amerikai csapatok feladatainak átvételére. Miben különböznének a következő hónapok az előbbiektől? Nem világos továbbá, hogy miként festene az amerikaiak beágyazódása az iraki alakulatokba. Ki szavatolná biztonságukat? Ha az iraki csapatok most külső amerikai katonai támogatásra vannak utalva, hogyan védhetnék meg ők később a lényegesen csökkentett létszámú, „beágyazott” amerikaiakat?
Igaz, a jelentés egy összetett folyamatot ír le, amelynek egyaránt részét képezik katonai, politikai és diplomáciai lépések. De vajon lehet-e bízni abban, hogy a szerzők által javasolt diplomáciai offenzíva eléri a célját? Bizonyára gyorsan és látványosan enyhülne az iraki haderőre nehezedő nyomás, ha Irán és Szíria felhagyna jelenlegi politikájával. De mi késztetné őket erre a jövőben? A két ország stratégiája hosszabb idő óta a közel-keleti amerikai jelenlét és az izraeli „gyarmatosítás” felszámolására irányul. Vajon készek lennének-e ezen kisebb vagy nagyobb előnyökért cserébe változtatni? Nyugatról nézve a térség valamennyi államának egyértelmű érdeke fűződne az iraki helyzet konszolidálásához. A Közép-Kelet egyes országaiból nézve sajnos ennek éppen az ellenkezője igaz. Mintha az említett országok a „minél rosszabb, annál jobb” elvéből kiindulva definiálnák érdekeiket.
Nincs tehát kiút az iraki csapdából? Ma még nem tudhatjuk. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy – amint ezt a jelentés is leszögezi – az amerikai és a brit erők gyors kivonása katasztrofális következményekkel járna mind Irakra, mind a világ biztonságára nézve. Irak nem hasonlítható Vietnamhoz, a Közel-Keletről most nem lehet ugyanúgy kivonulni, mint annak idején Indokínából.
A jelentés mégis bizakodással töltheti el olvasóit. Annak tanújele ugyanis, hogy ismét működni kezdett a hagyományos amerikai demokrácia. A politikai elit erőfeszítései immár a valódi helyzet feltárására és racionális megoldások keresésére irányulnak.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 50. szám
