JELES ANDRÁS
Füzetek
(„Főúr, füzetek!”)
„Én, hülye, Zizkovban születtem!” (Hrabal)
No, mi lenne, ha eccercsak az elvtársak – secko jedno, hogy itt a Balkánon vagy az Egyesült Európába – elveszítenék a hatalmi ambíciót, mint egy slusszkulcsot (mint hegedűvirtuóz a zenei hallást, mint légtornász az egyensúlyt, mint ©vejk a vonzerőt, mint Venyicska Jerofejev – figyeljünk, mert itt a sorrend sem elhanyagolható! – a Sosztakovics című színdarab kéziratát, aztán az életét, és kábé így tovább), és hozzálátnának ott a Parlamentbe fraternizálni és vége-hossza nem volna a szívélyes hangnak, csókolózásnak, ölelkezésnek, gyöngéd mogyorózásnak, a lapockák lapogatásának, és a végin egyik se szeretné a hatalmat, amit pedig odáig szeretett, de most már nem köllene neki, mert nem tudna avval valahogy mit kezdeni, fizikailag herótot kapnának ezek a csinos elvtársak, és tudományos szempontból mindez emlékeztetne a száj- és körömfájásra, tudnillik mondjuk ragályos lenne, de gyors lefolyású, és a végeredmény, ahogy már említettem, ilyen kifejezett idioszinkrázia a hatalomtól, és itt állna ez a kis ország – Európa dettó! – egy ilyen hogymondják, demokratikus interregnumba”, és ki lehetne írni minden TESCO-ra, cipőboltra és kisközértre, hogy a HATALMI VÁLSÁG ALATT AZ ÁRUSÍTÁS ZAVARTALAN, és teli volna minden újság és tévé egész oldalas hirdetéssel, hogy tessék, vegye át már valaki a hatalmat, de a nép csak gúnyosan röhögne ezen, és bemondanák, hogy asse tudjuk, miről van szó!
*
Forgách Ferenc (Emlékirat)
„Mercado… hogy férfias bátorságát valamely jellel bizonyítsa – vagy eleve parancsa volt rá? – letépett jobb fülét váltott lovakkal vitte (tudniillik a meggyilkolt Fráter György jobb fülét!) Ferdinándnak, és akkor adta át neki, mikor a király épp” az ünnepi esti misét hallgatta.”
Lám, mintha gyorssegély érkezett volna a misehallgatáshoz!
*
Itt, az alig bírható kánikulában elbólintottam a jó ebéd után, s félálomban azt vizionáltam, hogy ezek az éppen aktuális miniszterelnök ügynökmúltjával kapcsolatos politikai csatározások a török háborúk idejével esnek egybe, tehát a lovon széjjeljáró szocialista ügynök fegyvereket vásárol a Rákosnál egybegyűlt, Bocskai sátra körül táborozó erdélyi nemesség számára, akik pedig azt kiáltják az ügynök arcába háládatlanul, hogy: „Hány hét a magyar?!”
*
Figyelemre érdemes tény szerintem, hogy az angol korona legnagyobb és legtökéletesebb gyémántja – amint az Saint-Simon feljegyzéseiből tudható – a Nagymogul bányáinak egy alkalmazottja végbélnyílásában utazott Angliába. Most a hatalom szimbólumaként ott ragyog a legkiváltságosabb teremtmények homlokán, a végbél dísze, titka és szerzeménye, kettős szimbólum tehát: a tündöklő homloké, másfelől a letagadhatatlan kloakáé, őszinte sajnálatomra, pontosabban: örömömre.
*
Kosztolányi napló:
„- Igaz, hogy a mama zsidó?
– Nem tudom. A nők nem zsidók.”
Megjegyzés: „a nők nem zsidók” – van ebben valami álomszerű evidencia; tény, hogy nem számítanak zsidónak – a férfiakhoz képest. Ezen felül a circumcízió! És mindezen túl: a benyomás róluk más, egészen más, mintha a férfiak nem engedték volna a vallás (Isten) közelébe őket, mintha valami szégyellni- és rejtegetnivaló ügy miatt próbálnák távol tartani a szentségektől (Istentől) az asszonyokat.
Érdekes viszont, hogy a kereszténységben elsősorban inkább a nők jönnek számításba, a férfiak kvázi „kevésbé keresztények.”
A Mária-kultusz befolyása?
„Krisztus” feminin vonásai?
*
A félelem, öröm, csodálkozás, s a többi aktuális érzelem helyett egyetlen maszk uralma, befolyása. Egyszer, már öregedvén, váratlanul – persze csak önmaga számára váratlanul – megértette: „Hiábavaló!” – ezt ábrázolja a maszk, amivé az arc átalakult.
*
Érdekes, hogy ez a jelentős, sőt: baromi jó író (Joseph Roth: Radetzky-induló) adott szituációban a csillagokat emlegeti, például kijelenti, hogy „a csillagok csillámoltak az égen” stb.
De hát épp” így jogosult lenne, s ugyanígy, refrénszerűen, rituálisan visszatérve rá, hogyaszongya: „a vízcsapok szörcsögtek a sötét házban”, „a vonat ablakai a tájra néztek, de a táj nem nézett vissza”, „a székesfőváros címerével díszített kanálistetők nem vettek részt az összecsapásban, de nedvesek voltak az esti locsolás következtében”, „a szemetesek leszemeteltek” – stb.
Ne mindig csak azok az ártatlan csillagok, felhők, tavaszi éjszakák!
*
öregek
Elképedés az arcokon: „Még nem szoktam hozzá, kérem, hogy ez a manócska – én vagyok!”
Ezek többnyire férfiak, a nők illedelmesek, igyekvőek, megtévesztik az embert: „Öregnek születtem!”
*
Hallom, hogy szalad utánam valaki a hangulatos fasorban, visszafordulok. Nagy, mafla alak, menedzsertáskával, liheg: – „Uram, ön a százegyes?”
(Őszintén szólva, nem tudom. Két hímnemű teremtmény e probléma jegyében találkozva viszonylag hosszasan szemléli egymást a virágzó gesztenyék alatt.)
*
Felhív egy illető, hogy szeretne velem néhány szót váltani, találkozzunk. De, kedves uram, nem ismerem önt, nevét se hallottam… nem baj, van ilyen, majd megismerkedünk. Értem. Nem mondom, hogy könnyedén, de összehozzuk. Jön, belép a Pizza d”Oro ajtaján (manökenek pucolják a ragyogó tükröket, mi ez, honnan került ide ennyi nő, meglehet, egy kupleráj melléküzemágába keveredtem), tehát: közelít az ürge, korombéli, szakállas arca akár egy tragikus maszk, nemsokára elsírja magát (nem tud arról, hogy az efféle maszknak erre ügyelni kell, hogy a sírás távol legyen), helyt fog, ülünk, közli, hogy módosult tudatállapotban van, mert nemrég elvesztette a feleségét (autóbaleset), neki most arra volna szüksége, hogy velem dolgozzon, illetve, hogy közösségben, emberek között legyen, de ha nem sikerül, az se baj, erőltetni nem szabad, de remélhetőleg majd úgy alakulnak a dolgok… Elmondja még, hogy zenész eredetileg, bár ez most nem érdekes, az is lehet, hogy ő maga alakít egy csoportot, fel akar hagyni világtól elzárt életével, tekintettel a módosult tudatállapotra. A továbbiakban ezt a tudatállapot-dolgot a gyermeknevelés egyes problémáival összefüggésben is megemlíti, mint ahogy hangsúlyozza azt is, hogy kényes a helyzet, mert a világ ki van fordulva önmagából, mintegy módosult tudatállapotban van, tehát őreá most vigyázni kell, de ha ez az egész nem sikerül, az se baj, az Istenért, nehogy erőltessük! Oké, mondom, nem fogom erőltetni.
*
Aszongya egy cigány a buszon: „…bonyolult volt neki, inkább meghalt.”
*
Egy kövér pók dolgozik a sarokban, figyelem a munkáját valameddig, s véletlenül eszembe jut, hogy jé, hát mi kortársak vagyunk!
*
Most, hogy másodszor is lerajzoltam magamnak azt a délutáni álmot a jégtömbbe fagyott emberi figurával, most veszem észre, hogy elég nyilvánvaló módon, a prenatális helyzetről van szó – ám hogy az ennek minden látszat szerint ellentmondó fagyott, jégbe-fagyott állapot miként értelmezhető, azt nem tudom, nem is akarom tudni, sajnos azonban sejtem.
könyvtár
Meglehet, mi emberek nem külön-külön jelentünk valamit, csakis létünk és megnyilatkozásaink egymásra hatása révén: az emberi kifejezések téren és időn áthatolva egymásra utalnak, összekapcsolódnak, jelentéseket gerjesztenek (csaknem így írtam: „jelentések objektív fohászait” – de ez nyilván túlzás lenne).
Na már most: világos, hogy ebben egy regényelgondolás rejlik, esetleg éppen az, amit mindig is kerestem.
*
ötlet
Hosszú tűvel (kötőtű) átszúrni – soronként haladva – a könyvespolc korpuszait: a fennakadó szavak, mondatok szöveget alkotnak, mit ad ki ez a szöveg.
És ugyanígy egy bizonyos, hasonló szisztémájú hely, ahol a korpuszok szintén így sorakoznak: a testek emlékei, eseményei – mint mondatok.
*
Flaubert – ő a testvérem.
Ha nem volna félreérthető, azt mondanám, hogy elődöm, alakváltozatom. Tehát mondjuk így valahogy: ő a motívum, az örök dallam, én egy variáció, egy kialakulatlan, félresikerült vázlat, változat. Szükség van egy ilyenre is?
Hát szükség, tudjuk, senkire sincs, valamennyien, akár a kérészek, minden cél és meggondolás nélkül a mértéket nem ismerő termékenység jegyében, a nemződés vakságában jövünk és megyünk.
*
A légy rászáll a szaros pelenkára, s ott tevékenykedik. „Különös vonzalom” – mondom, de egyből figyelmeztetem magam, hogy hagyni kéne ezt az affektálást, mert például olyan is van, hogy valaki politikus vagy pszichiáter, gyóntatópap, zálogházi becsüs, lóidomár vagy éppen gyermekek szigorú fegyelmezője – és így tovább.
*
Szűk baráti körben – ahogyan más bűvésztrükkökkel áll elő, vagy vad memória-attrakciókkal – ő olykor, férfi létére, elsírta magát, de olyan szelíden, szemérmesen, hogy ezen, a baráti társaság hölgytagjaival összhangban, megint csak meghatódott – minthogy tényleg sírnivaló volt – hát ismételten, helyesebben mondva: folytatólagosan sírva fakadt, illetve sírdogált.
Ennek azután már egészen erős hatása lehetett, ilyenkor finom torokköszörülés és mélységes, direkt a nagy művészetnek kijáró rezervált némaság övezte.
*
Idegen országban még a naplemente is idegen; idegen Nap, idegen alkonyat. És idegen élet? Hiszen ha egyszer ez a helyzet, hogy minden idegen, akkor: idegen élet.
Állítólag az én életem, ám hajlanék arra, hogy elhiggyem: egy idegené. Az érzetek áramlását is, mintha paplanon át, lefojtva hallanám.
*
Ahogy a sziklából egyetlen ütésre a próféta botja vizet fakaszt, azonképpen kezd színesedni a világ, amint úgy tekintek rá, hogy nem az enyém, idegen: egy bitorló érzékeli.
*
Nem sejtjük, mi az erőnk, mi a gyengeségünk.
*
Riporter és politikus egymással szemközt a televízió képernyőjén. Minden emberi behatással szemben ellenállóvá tette bőrüket – akár a csersav – a ravaszkodás.
Bár őszinteség nem létezik már számukra, hacsak nem a „politikai őszinteség”, minden felmerülő ügyhöz az aktuális helyzet taktikai értéke, azaz politikai hasznossága alapján viszonyulnak, nem mondható róluk mégsem, hogy folyamatosan hazudnak, hiszen az „igaz”, a „valóságos” stb. még tagadó értelemben sem hozható mondandójukkal kapcsolatba; helyesebb azt mondani, hogy permanens valótlanságban élnek, miközben a külvilágot mindinkább e valótlansághoz igazítják. Szóval: nem „mellébeszélnek”, nem hazudnak, egy sajátos modor jellemző rájuk, ez a politikusi sárm. Ennek része az úgynevezett férfias szexepil, amit úgy villogtatnak egymásra unos-untalan, akár gyerekek az ördögnyelvet, vagy homokosok az azonosítást szolgáló sajátos jelzéseket.
A beszélgetés folyamán a politikus egyetlen dolgot vesz komolyan: becsületbeli ügyként emlegeti a vagyonnyilatkozatával kapcsolatos vádakat. Érdekes jelenség ez: amint zsozsóról van szó, arról a bizonyos készpénzről, ami regnálása következtében az ő saját, intim, családi, tehát szent és sérthetetlen zsebébe vándorolt, egyből becsületbeli üggyé lesz, s a politikus már-már párbajt emleget.
(Emlékezetes e találkozás „férfias szexepil”-eleme, ami a fény-árnyék mozgalmasságát adta, különös, folyton változó perspektíváját e képnek.)
*
„Bulgakov nemsokára talán már egyedül is ki mer menni az utcára” (felesége naplója)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 50. szám
