Esterházy Péter
A jóról
Van nekem ez a már többször megénekelt, balatonmelléki vendéglősöm, a flekkenes, merthogy a barátommal flekkent ettünk ott, flekkenre kényszerültünk, majd emberileg elbeszélgettünk, noha engem kevésbé az ember érdekelt, nem a felebarátom, inkább a konyhája, a szakács, a főzés, az étlap, a receptek, ami viszont a vendéglőst hagyta hidegen, barátságos kelletlenséggel húzta az időt, hogy azután rátaláljon a magyar dallamra, a kis magyar rinyára, pártfüggetlen volt, tehát a jobbik fajtából (ez kb. annyit tesz, hogy a világ ugyan egy összeesküvés, de nem okvetlen a zsidók állnak mögötte, és nem is biztos, hogy összeesküvés, de biztos, hogy korrupció, hogy kéz kezet mos, hogy nem a tudás számít, hanem az összeköttetés, mindenesetre nyomják Krahácsot), szidta hát a világot, in concreto a pártokat, mi mást tehetett volna, a Balaton Bizottságot, az adórendszert, a húsbeszerzési lehetőségeket, a magyar újgazdagokat, a mostani régi endékásokat, és a biztonság okáért az időjárást, sikerült, uraim, azt is gajra vágni, tavasszal van a nyár, nyáron esik, az ősz meg elmarad.
Így aztán hogyan is mehetne a bolt.
Egy dologra nem gondolt, arra, hogy a flekkene – nem volt rossz, éhesek voltunk, jólesett, leginkább semmilyen volt, igazi közepes. Meg lehet enni. Egyébként is mindent, amit az asztalra tesznek. De ezért egy lépést se külön. És nem tudtam eldönteni, hogy akkor van-e itt egy (kulináris) kultúra, amelyet vendéglátóm, a fád flekken tanúsága szerint, épp elárult vagy ezer gondja közt figyelmen kívül hagyott (vagyis elárult), vagy nincsen már semmi, se hagyományok, se formák, se a közösség megannyi résztudása, áll ez a szegény ember az árvaságban, ebben a pusztaságban, dehogyis vendéglős, egy elnyűtt, magyar ember, aki egy vendéglőt üzemeltet, és végül is ehhez a semmihez, ehhez a fenyegető ürességhez képest egész jó kis flekkent rittyentett össze a fáradt és hálás utazónak.
Attól tartok, ez utóbbi látszik igaznak lenni, se hagyományok, se formák, se a közösség megannyi résztudása. Ez persze így túlzás, mert vannak is ezek meg nincsenek is; a probléma főként az, hogy nem vesszük tudomásul a problémát. Ha a politika felől fogalmazom: a baloldalt, vagyis a baloldal paródiáját mindig is kísérti a hagyományok iránti közömbösség, a múltban csupán meghaladni valót látnak, ezért kell azután mindig előre nézni, és némileg rémülten a haladást mint varázsszót mormolni; a jobboldal, vagyis a jobboldal paródiája, azt hazudja magának, hogy nincs probléma a hagyománnyal, a múlt dicső, birtokosai mi és csakis mi vagyunk, menne is minden rendben, ha a baloldal nem rombolódna folyvást.
A felelősség csak együtt viselhető.
De erről az együtt-ről rosszak az újkori tapasztalataink. Olyan országot építettünk? teremtettünk?, mindenesetre lett, amely nem ösztönzi a jó tulajdonságokat. Van köztünk becsületes, őszinte, tisztességes, de a közösség nem ösztönzi, hogy azok legyünk. Mintegy saját szakállra, nem pedig a közösség nyomására. Oh, hol hát a normaképző erő? Magunkra hagyjuk magunkat. És így aztán a másikat is. Hol van a segítőkészség polgári erénye és felelőssége? Hol vannak a keresztényi erények, a keresztényi gyakorlat mindennapos természetessége? (Magukat nagyon is kereszténynek mondók – ami mindig azt jelenti, hogy mások tehát nem ilyenek, mi pedig nem olyanok, kurzív, vagyunk – politikus képét tapossák, a taposás után pedig, gondolom, még mindig a szeretet parancsának révületében, meg is gyújtják az arcképeket. Dicsértessék…) És hol a szocialista, a szociáldemokrata szolidaritás? Egyáltalán hol van egy baloldali párt? Munkás-érdekképviselet? Munkás-éthosz? Egyet fizet, kettőt kap: baloldalit és kapitalistát.
A jótékonyságnak sincsenek meg az élő formái. A jótékonyságot se ösztönzi a társadalom. Így nem is becsüli. És nem is készteti. Az volna a jó, ha a társadalom olyan volna, ha a közhangulat olyan volna, hogy kihozná belőlünk a jót. Én antropológiailag osztom azt a, megengedem, tényekkel nem egészen alátámasztható nézetet, hogy ez a jó van. A magyar nyelv is inkább szkeptikusan viselkedik, amikor a jótékonyságból nem enged igét képezni, nem engedi meg az aktivitást, és úgy látja, hogy ez csupán a jótékonykodás esetében indokolt. Nyilván rosszak a tapasztalatai; valóban, a jótékonyság könnyen billen kodásba, közel van a farizeusság, álszentség, alakoskodás, szenteskedés. Tudni kell, segíteni nehéz. Tudni kell, hogy aki jót tesz, még nem lesz jó, marad az a törékeny, esendő ember, aki volt, de és aki immár jót tett. Mert minden jó, ami jó. Amikor a kormányzóné meleg levest osztott volt, az még nem mondott semmit, főleg jót nem a Horthy-rendszerről, de a meleg leves meleg volt és leves.
Ennyire persze nem akarom megterhelni ezt a kiállítást, de akartam mutatni, hogy evvel a kezdeményezéssel is valamelyest az üresben állunk, vagyis hogy egyszerre kell valamit tenni és megteremteni e tett föltételeit, a formáit, hogy ne kelljen mindig újra meg újra rögtönözni, újra meg újra mindent elölről kezdeni. Mondjuk, most a szabadság-egyenlőség-testvériség formáiról beszélek.
Van itt még egy kényes pont. Amikor ezt írom, még nem láttam a kiállítást. Remélem, jó, mert a jó szándék a művészetben: semmi, a semminél is kevesebb. A diktatúrában volt a fontos, erkölcsös, jó szándékú, ám rossz műveknek legitimitása. Szabadságban ilyen állat nincs. Az aukció 18-án, hétfőn lesz, én is itt leszek, és mindenképp meg fogom magamnak szerezni (a kézirat itt megszakad)
(Elhangzott a „Szalmaszál a hajléktalanokért” Alapítvány jótékonysági árverésén.)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 50. szám
