BOROS GÉZA
228 szempár
Köz-tér
„A halott embernél, csak a haldokló képe hatásosabb” – írja Jean A. Keim a fényképezés és a halál kapcsolatát boncoló esszéjében. Még ennél is megrázóbbak a halálraítéltek portréi: „tudjuk, hogy ő tudja, hogy meg fog halni, és ez a tudat talán még felkavaróbb keretet kölcsönöz a látványnak”. Az „56-os kivégzettek portréit végignézve nem tudunk szabadulni annak tudatától, hogy ezeket az embereket mind felakasztották. Pedig a Terror Háza Múzeum homlokzatán látható Hősök fala többnyire békés fotókból áll, amelyek még „56 előtt készültek, s még azok is, akik a letartóztatás után készült „rabosító” fotóról néznek ránk, csak kevesen lehettek tudatában a végzetüknek. A szemek párbeszéde mégis sokatmondó. Elképzeljük, belelátjuk a tekintetekbe a mártíromság felemelő drámáját, s ez az utólagos katartikus tudat visszamenőleg a legdurvább arcokat is átnemesíti.
A képi idő és valós idő közötti távolság adja ezeknek a képeknek az igazi erejét. Ez a távolság nem csak fizikailag mérhető, a bűnössé, majd a bűnösből áldozattá és hőssé válás, a megigazulás útja metafizikai távolság is. Ezeknek a képeknek az esetében is tapasztalhatjuk, hogy egy kép jelentését mennyire a kontextusa határozza meg. Ugyanezek a képek tegnap még elvetemült ellenforradalmárok fotóiként szerepeltek valamelyik fehér könyvben, ma pedig már hősökként tiszteljük őket. A „Szabadság Hőseinek tere” címmel az állami megemlékezés részeként, hasonló fotóösszeállítás volt látható októberben az új központi emlékmű melletti téren. (A Hősök fala kép- és adatbázisa elérhető az interneten is: www.forradalom1956.hu)
Az F. Kovács Attila által tervezett Hősök fala kisméretű porcelánképek sorozatából áll. A képek anyaga és ovális formája egyértelműen temetői asszociációt kelt, sőt a fej körüli finom grafikai megoldás („glorifikáció”) szentképeket is idéz. Ahogy az „56-os emlékkultusz egy gyakran használt jelmondata is hangzik: Gloria Victis – Dicsőség a legyőzötteknek!
A képeken a társadalom minden rétegéből felfedezhetünk arcokat. Magyarok, cigányok, zsidók vegyesen. Öregek és fiatalok. Szabó bácsi és Mansfeld Péter. A hat női mártír. Feltűnő, hogy milyen sok a bányász, a villanyszerelő, a segédmunkás. Egy mai fiatal talán nem is érti, hogy mi az, hogy tervelőadó, normás, kocsifelíró. És a melósok és a katonatisztek között két éteri arc, Tihanyi Árpád tanár és Gulyás Lajos lelkész.
A Hősök falán nagy arányban szerepelnek „szükségképek”. A portrégaléria összeállítói jó minőségű fotók hiányában kénytelenek voltak azt használni, amit épp találtak (személyigazolvány-kép, buszbérlet-fotó, érettségi tablókép stb.), amely képhasználat formailag is megerősíti, hogy ezek a képek rendhagyó sorsokat jelenítenek meg. Vannak rendkívüli helyzetek, amikor esztétikailag a rossz minőségű fotó használata az adekvát megoldás. Jó példa erre a Kozma utcai börtönben kialakított Kisfogház Emlékhely, ahol a kivégzettek egykori celláiban és a siralomház falán fénymásolón felnagyított, bekeretezett arcképek sorakoznak.
Meglepő, hogy tizenhat évvel a rendszerváltozás után sok kivégzettről semmilyen fényképet sem sikerült felkutatni. Ezt a hiányt áthidalandó a Hősök falán látható kétszázhuszonnyolc kivégzett közül huszonhárom névhez csak fekete árnykép tartozik. Ők csak virtuálisan vannak jelen, mintha a testük még mindig exhumálatlanul, jeltelen sírokban feküdne. Mintha esetükben a megtorlás minősített esete forogna fenn, nemcsak az életüket, hanem az emléküket is sikerült kioltani. A fotó hiánya, az arcnélküliség megerősíti bennünk, hogy itt különösen tragikus végzetű emberekről van szó. Ugyanakkor ez a fajta vizuális reprezentáció az „56-os trauma feldolgozatlanságát – az „56-ra való traumatikus emlékezés formáit – is tovább élteti.
A portrék alatt csak a születés és a halál évszámát, valamint a foglalkozást tüntették fel, három kivégzettnél azonban jelző is szerepel a képfeliratban. Nagy Imre, Gimes Miklós és Losonczy Géza esetében a Terror Háza munkatársai fontosnak tartották jelezni – mintegy relativizálva a mártíromságukat -, hogy kommunisták, azaz elvtársai voltak azoknak, akinek az áldozataivá váltak. Losonczy esetében további probléma, hogy nem ő van a képen! Ő is szemüveges volt, mint a képen látható férfi, de ez nem az ő portréja, hanem Ujhelyi Szilárdé (Losonczy özvegyének későbbi férjéé, aki 1996-ban hunyt el).
Az ő szeme nem is fénylik olyan tompán, mint a többieké.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 50. szám
