Miután Kornis Kádárról írt könyve, dokumentumfilmje és a Hetekben megjelent interjúja feltűnően nagy visszhangot váltott ki, s ezzel szinte egy időben válik mind olvasottabbá Moldova Kádár-könyve, amely a korszak kiemelkedő államférfiaként jellemzi őt, azt kell hinnem, hogy végre elérkezett az idő a Kádár korszak alaposabb, sokoldalú elemzésére.
Kádár János. Zaklatott beszédAmíg Kornis – Kádár utolsó, már-már teljes meghasonlottságáról árulkodó, zaklatott beszédét követve – a politikai erkölcstelenség, mellébeszélés, hazudozás és árulás szükségszerű bukásának a példáját látja benne, s e torz magatartásmód, a „kádárizmus” követését véli felfedezni a fiatal magyar demokrácia társadalmának indulatos megosztottságában és toleranciahiányában egyaránt, Moldova homlokegyenest más következtetéseket von le történelmi megfigyeléseiből. A kibontakozó vita arra tendál, hogy értelmiségünk számottevő része talán most már veszi a bátorságot, hogy megkísérelje a történelem tényeivel szembesíteni a kollektív tudatban élő, meglehetősen ellentmondásos képet, s azt lassan majd sikerül ezáltal valamiképp egységesebbé és egyértelműbbé tenni.
Csakhogy a történelem szubjektív megítélésének – s az aktuálpolitikai szempontoknak történő alárendelésének – mindenütt, de Közép-Európában különösen erős a hagyománya. Ha csupán a XIX. és XX. századra gondolunk is vissza, csaknem minden évtizedben találhatók olyan temetetlen hullák, amelyek időről időre kidőlnek a gondosan bezárt szekrényeinkből. Hadd soroljam a legjelentősebbeket a laikus pontatlanságával, visszafelé haladva az időben.
· A háború utáni újjáépítés és stabilizáció pátoszát, de még a feudalizmus lebontásából következő pozitív társadalmi mobilitás reális értékelését is teljesen elfedik ma a kommunista hatalomátvétel „kék-cédulás” és „ávós” manipulációi.
· A Szabadság-téri emlékmű helyreállítása, vagy lebontása körül napjainkban felélénkült parázs vita lényege voltaképpen az, hogy vajon felszabadultunk-e, vagy csak más megszállás alá kerültünk 1945-ben?
· Sokakat érint ma is érzékenyen a kérdés, hogy a II. világháborúban elpusztult katonáink honvédő hősök voltak-e vagy pedig áldozatok, áldozatai egy nemzetvesztő politikának?
· A holokauszt megítélésében uralkodik a fejekben (és a szívekben) még mindig a legnagyobb zavar. Hogy miért? Mert sem közösen, sem a családunkban nem mertünk szembenézni azzal a kérdéssel, hogy a félmilliónál több zsidó származású honfitársunk megalázó megkülönböztetésében, s végül az elpusztításukban milyen szisztéma szerint, de akár egyénileg is ki miért és hogyan működött közre? Mi volt ebben a politika, az államapparátus, az iskolarendszer és az egyházak (különösen a vallási hagyományok, a több évszázadra visszatekintő keresztény/keresztyén antijúdaizmus) szerepe? De ugyanilyen – ha nem nagyobb – a zűrzavar a közgondolkodásban a cigány-holokauszt és a roma problémák megítélésében is.
· Az sincs tisztázva mindmáig, hogy a trianoni békediktátum miért okozott nálunk sokkal nagyobb traumát, mint pl. a Habsburg Monarchia nagyhatalmi pozícióját ugyanekkor elvesztő Ausztriában, s miért nem tudtunk ebből a sokkból mindmáig kilábolni? Egyáltalán mi volt elődeink történelmi felelőssége abban, hogy ez az országdarabolás egyáltalán bekövetkezzen?
· Az I. világháborút lezáró illetve követő forradalmak és ellenforradalom hiteles története sem tisztázott a köztudatban, különösen az ország integritásának védelme szempontjából.
· Kossuth és Deák igazságának a szembeállítása a kiegyezés tekintetében ugyanolyan ingatag volt sokáig, mint Széchenyi, Kossuth és Görgey 1848-49-hez fűződő szerepének a megítélése. Stb.
Próbáljunk véget vetni tehát valóban a mások (és önmagunk) régóta megszokott becsapásának, az elhallgatásoknak és ferdítéseknek, s szembesítsük végre közös erőfeszítéssel a köztudatot és közgondolkodást a tagadhatatlan tényekkel, félretéve minden érzékenységet és megkövült előítéletet. Akkor talán – előbb-utóbb – mégiscsak képesek leszünk kölcsönös jóindulatot feltételezve összefogni egymással. Mert hányatott, hol így, hol úgy eltorzított történelmünk tisztába tétele valóban nem tűr halasztást. Csak leragadni nem szabad egyetlen korszaknál, hiszen a történelem-ferdítések is egymásra épülnek valamiképp.
