2006.12.18., 2006. évfolyam, 50. szám
szerző: Mészáros Tamás forrás: 168óra
cimke: vélemény
Az Európai Parlamentben a magyarokon kívül még 706 képviselő foglal helyet. Közülük négyen voltak kíváncsiak arra a meghallgatásnak nevezett pártpropaganda-rendezvényre, amelyet a Fidesz azért szervezett, hogy – úgymond – tanúkat vonultathasson fel annak igazolására: október 23-án Budapesten rendőri brutalitás történt. Sejthették persze az ellenzékiek, ha akár csak valamelyes érdeklődést szeretnének demonstrálni Brüsszelben, maguknak kell garantálniuk a közönség jelenlétét, mert még néppárti elvbarátaik részvételére sem számíthatnak igazán. Így hát Schöpflin György fideszes EP-képviselő szíves meghívására Magyarországról népes látogatócsoport érkezett a helyszínre, hogy később a párt majd nagy sikernek minősíthesse az egyébként teljes érdektelenségbe fulladt tanúmeghallgatást.
A magyar újságírók figyelmét leginkább egy Murányi Levente nevű úr felléptetése keltette fel, őróla ugyanis kiderült, hogy bár a Fidesz kérte tanúságtételre, valójában a MIÉP-Jobbik országgyűlési képviselőjelöltjét tisztelhetjük benne; egyébként pedig – saját definíciója szerint – forradalmár, aki az ország mai vezetőit ávósoknak tekinti. Ugyanakkor egy másik tanú fontosnak tartotta leszögezni, hogy az október 23-i események során nem látott maga körül szélsőjobboldaliakat. Akadt viszont olyan meghallgatott áldozat is, akit érzése szerint azért vertek meg a rendőrök a Gerlóczy utcában, mert zsidó.
Mindent összevetve, a Fidesznek alighanem sikerült meggyőznie saját aktivistái lelkes, Brüsszelbe szállított csapatát az ugyancsak általa felvezetett tanúk előadásának mélységes igazáról. Nem, még véletlenül sem a szélsőjobbéról; mert most már tudjuk, hogy odasorolható egyedek meg se jelentek az utcán, s mi tagadás, régóta sejtjük: akiket viselkedésük és szövegeik alapján mi szélsőségesnek tartunk, azok ezt a vélekedésünket a legkevésbé sem osztják.
A baj csak az, hogy a jelek szerint maga a Fidesz sem a jobbszélen tartja őket számon, hanem hitelt érdemlő tanúkként viszi Európa elé. Az európai politika mainstreamje pedig csak álmélkodik; kifejezetten kínos a számára, hogy egy nemrég csatlakozott ország parlamenti ellenzéke ultraradikálisok „vallomásai” révén próbálja kormánylejárató kampányát Brüsszelbe telepíteni.
A Fidesz soha nem akarja felfogni, hogy a magyar belpolitika eseményeiről – és felszín alatti áramlatairól is – meglehetősen alapos jelentések, elemzések állnak a külföldi kormányok és az irántunk egyáltalán érdeklődő politikai körök rendelkezésére. Nem véletlen, hogy például Franco Frattini bizottsági alelnök nemhogy személyesen, de még csak kabinetfőnöke révén sem képviseltette magát a Fidesz rendezvényén. Amit Frattini vagy mások a magyarországi fejleményekről tudni akarnak, azt a legkevésbé a Fidesztől akarják tudni – megvannak a maguk tárgyilagos információs csatornái. A Magyarországon működő követségek úgyszintén elvégzik munkájukat. És akkor még nem beszéltünk olyan szervezetek elemző tevékenységéről, amelyet leginkább talán informálisnak nevezhetnénk.
Tehát a magyar ellenzék szívós igyekezete – amellyel itthon és külföldön egyaránt úgy próbál beállítani egy az államrend megdöntésére irányuló vandál zavargássorozatot, mint a szabadságáért felkelt nép dicső megmozdulásának brutális leverését – sehol a világon nem kapott hitelt. Minél kitartóbban fújja a Fidesz ezt a nótát, annál erősebb gyanakvást kelt önmaga iránt. Már mutatkoznak jelei annak, hogy külföldön is mind többen gondolkodnak el a magyarországi jobboldal „vezető erejének” valódi érdekeltségén. Nem értik, miféle hasznot remél a polgári szövetség az olyan értelmezés erőltetésétől, amelynek semmiféle valóságalapja nincs. Még akkor sincs, ha elképzelhető, hogy a folyamatban lévő jogi eljárások – és nem a célzatos prejudikációk! – eredményeként majd bizonyíthatóak lesznek egyes rendőri törvénysértések. Mert azt a jobboldali pártvonaltól független elemzések egyöntetűen leszögezik, hogy a budapesti zavargások a demokrácia és az alkotmányos rend ellen szerveződtek. Hogy a mai Magyarországon diktatúra volna, ezt az állítást a Fidesznek sehol nem sikerült eladnia. Ellenkezőleg: a demokratikus világban mindenütt csak megütközést keltett ezzel az abszurditással, és még azokat is Gyurcsány támogatóivá tette, akik egyébként hajlottak a miniszterelnök alkalmasságának megkérdőjelezésére.
Egyszóval, a politikai elemzők óhatatlanul felvetik a kérdést, vajon miről akarja ily elszántan elterelni a figyelmet a Fidesz? Mi másért hajtaná makacsul a maga képtelen verzióját, miért szítja változatlan erővel a rendőrség elleni hangulatot, ha nem azért, hogy az eseményekért viselt saját felelősségéről ne kelljen számot adnia? Hiszen aki az utóbbi hónapokban nyomon követte a párt korifeusainak, kivált Orbán Viktornak a retorikáját, az tisztán kihallhatta belőle az „ideológiai támasztékot” mindahhoz, ami aztán októberben megtörtént. Ezeknek a szövegeknek az utólagos elemzése pedig még nyilvánvalóbbá teszi, hogy a Fidesz milyen módszeresen gerjesztette a „népharagnak” maszkírozott szélsőjobbos indulatokat. Nem túlzás, hogy némely értékelések egyfajta puccskísérletként írják le mindazt, ami a Kossuth téri sátorverők verbális támogatásától a hetvenkét órás ultimátumon át október 23. szégyenletes attrocitásáig lezajlott.
Ennek az „eseményjátéknak” a forgatókönyve korántsem maradt magyar titok. Ismerik azt Brüsszelben is.
