Forrás: 168 Óra

2006.12.14., 2006. évfolyam, 50. szám

szerző: Debreczeni József • forrás: 168óra

cimkék: közélet, politika, tüntetések

Az elmúlt hetek drámai eseményei nemcsak a politikai életet kavarták föl, de megérintették az egész magyar társadalmat. A politika – az iránta amúgy nem érdeklődő emberek megdöbbenését is kiváltva – behatolt a mindennapokba. A közélet szeptember közepétől november elejéig tartó magasfeszültsége napjainkra elviselhető szintre csökkent: eljött a konszolidáció ideje. A háború bizonyosan tovább folytatódik, de eddigi legnagyobb csatája véget ért.

A politológus-közíró korábbi cikkei a 168 Órában:

Hétfrontos harc – Orbán minimum hét fronton harcol Gyurcsány ellen – a hatalomért.

Orbán törülközője – „A fidesz elnökének egyetlen célja, hogy megszabaduljon Gyurcsány Ferenctől. Ennek esélye azonban egyre halványabb, Orbán pedig egyre kevésbé félelmetes.”

Robbantás – Debreczeni József a köztársaság legdrámaibb válságáról

Mélyrepülés – Debreczeni József a Gyurcsány- kormány első száz napjáról

Az első kérdés: mi történt valójában?

Az eddigi értelmezések a történtek műfaját szinte kivétel nélkül a „válság” szóval jelölik: politikai válság, morális válság, bizalmi válság, kormányválság stb. Ám ha közelebbről megvizsgáljuk ezeket a kategóriákat, kiderül róluk, hogy a segítségükkel nem tudjuk megfelelően leírni az eseményeket; némelyikükkel pedig – noha széltében és nem akárkik használták őket – egyáltalában nem. Ilyen a „morális válság”, amelyről nem tudtuk meg, mit is kell ezen érteni.

Egyáltalán: ki került válságba? A miniszterelnök és a mögötte álló parlamenti többség rendületlen maradt (ezért nem lehet kormányválságról sem beszélni). A morális válságot – amely a köztársasági elnök szerint „mélységesen megrázta Magyarországot” – tehát a társadalomnak kellett átélnie. Csakhogy nem élte át.

Legalábbis nem adta jelét. „Az országszerte kialakuló békés tüntetések” ugyanis, amelyek az államfő számára „az emberek egészséges erkölcsi érzékét bizonyították”, mindössze a magyar társadalom 0,2 százalékát mozgósították naponta. Ezek a tiltakozók egyértelműen azok közül kerültek ki, akik addig sem bíztak Gyurcsány Ferencben, tehát nem is csalódhattak benne. A kormányfő és pártja megítélése a közvélemény-kutatások szerint jottányit sem romlott az inkriminált beszédrészletek nyilvánosságra hozatalát követően; márpedig azt mégse föltételezhetjük, hogy a csalódott tömegek morális megrázkódtatása és szavazási hajlandósága között a legkisebb korreláció se legyen. Komolytalanná teszi e válságteóriát egy korábbi analógia is. Négy éve a pártállami diktatúra titkosszolgálatában tevékenykedő, ám ezt a választók elől eltitkoló – morálisan tehát súlyosan elmarasztalható – Medgyessy népszerűsége szignifikánsan nőtt múltja napvilágra kerülése után. Hogy miért? Mert jelenlegi utódával szemben ő nem megszorított, hanem osztogatott! Ez jól jelzi: a politikusok megítélése a magyar társadalomban – finoman szólva – nem morális, hanem materiális alapú. Durvábban: a pénz számít, nem a becsület. (Ha már válságról akarunk beszélni, inkább mentális válságról beszélhetünk. Arról, amit az elnök igen plasztikusan így fogalmazott meg: „A megosztottság az emberek józan eszét veszi el.”)

Kattintson a képre! Az a gyanúm, hogy néhány – morálisan és materiálisan egyaránt jól szituált – kiváló értelmiségi valójában a saját erkölcsi mércéjét (és megrázkódtatását) vetítette rá a magyar társadalomra, s vont le emiatt téves következtetéseket a közelmúlt eseményeit illetően. Jellemző például, milyen indokkal tartotta elfogadhatatlannak a politikából kivonult Kis János a kormányfő költségvetési manővereit: „Én azonban úgy látom, az állampolgárok közössége nem adhatta beleegyezését a kormány ügyeskedéséhez, mégpedig azért, mert nem volt eléggé tájékozott ahhoz, hogy kompetens módon felmérje, mi történik valójában.” (Ami elkerülhetetlen. Magyar Hírlap, 2006. október 2.)

Az „állampolgárok közössége”: fikció. Nem létezik. Még a több évszázada zavartalanul működő nyugati demokráciákban sem, nemhogy a posztkádári Magyarországon. (Ha valahol létezett, talán a nem képviseleti elven, hanem közvetlenül működő athéni demokrácia fénykorában.) Miután nálunk nincs ilyen közösség, nem lehet a gondolkodásáról – mint egyes szám harmadik személyű szereplőjéről – ítéletet alkotni. (Annál inkább nem, mert ha létezne, sem adhatná „beleegyezését” a kormány költségvetési politikájához, ahogy meg sem tagadhatná tőle, mert ennek a parlamentarizmusban hiányoznak az intézményi feltételei: a költségvetésről nem lehet népszavazást tartani.) A szóban forgó („közösséget” nem alkotó) „állampolgár” praktikus tudati állapota az, hogy tájékozatlan a költségvetést illetően – mi több: magasról lesajnálja azt -, és a saját helyzetével törődik. Tíz közül minimum kilenc ilyen.

Ez a helyzet.

Az elmúlt hetek egyik megrázó fejleménye számomra a liberális értelmiség néhány prominensének (ideértve a köztársasági elnököt) és a magyar sajtó zömének tévedése volt. Ahogy egy – a modern politika világától idegen, elvont vagy legjobb esetben 19. század végi – morális koordináta-rendszerben próbálták értelmezni az eseményeket, s megítélni azok szereplőit. Ahogy – valójában egy nagyszabású manipuláció áldozataiként, olykor imponáló szellemi energiákat is mozgósítva – rágták az Orbán által szájukba nyomott gittet. Ahogy a moralitás fájától nem látták a politika erdejét. A populizmus félelmetes, sötét vadonát. Amelyből a szemünk láttára törtek elő az egész magyar parlamentarizmusra – a Magyar Köztársaságra – közvetlen veszélyt hozó szörnyalakok. (A dualizmus utolsó évtizedei jutottak eszembe: amikor a magyar közéletet a Kossuth állampolgárságáról és temetéséről, Hentzi tábornok várbeli szobráról, a közös hadsereg huszárjainak nemzetiszínű kardbojtjáról és hasonló, a résztvevők számára roppant fontos szimbolikus ügyekről folyó viták uralták; miközben a földkérdés vagy az egyre drámaibbá váló nemzetiségi kérdés nem kapott kellő figyelmet – az ország pedig rohant a háború és Trianon felé.)

Az utóbbi hetek eseménysorozatának megítélésénél közelebb jutunk az igazsághoz, ha nem a – jórészt mesterségesen előidézett – következmények, hanem a valós indítékok felől próbáljuk fölfejteni az események fonalát. Ha nem az okozott válságot tekintjük kiindulópontnak, hanem a kirobbantására irányuló politikai akaratot.

Ha nem Gyurcsány Ferencet, hanem Orbán Viktort tarjuk főszereplőnek. Tehát nem a védekező, hanem a támadó felet. Aki – a kormányfő „hazugságára”, hamis szóhasználattal: „csalására” hivatkozva – a nyár közepétől kétségbe vonta a választás eredményét, következésképp a kormány legitimitását, valójában: legalitását. Aki a „jogtalanul” intézkedő hatalommal szembeni „ellenállásra” tüzelte az országot. Aki másfél hónapon át úgy irányította a rendelkezésére álló politikai gépezet működését, hogy ennek nyomán minél döbbenetesebb hatást keltsenek a közvéleményben a kormányfő zárt körben elmondott beszédének gondosan kiválasztott mondatai. S aki a botrány kirobbanása után – minden erejével és szinte semmitől sem visszariadva – azon igyekezett, hogy a destrukciót a végsőkig fokozza. Abszolút téves – noha uralkodóvá vált – az az interpretáció, amely a jelen politikai helyzet leírásakor általában beszél „acsarkodó”, „marakodó”, „háborúzó” felekről. Az a minimum, hogy megkülönböztessük a támadót és a védekezőt! (Ha azt már nem vesszük is észre, hogy az előbbi orvul, az utóbbi

szabályosan teszi, amit tesz.)

Ha a kiváltott okozat (a „válság”) helyett a kiváltó okot (az „akciót”) akarjuk definiálni, először azt kell tisztáznunk: mi volt a támadó célja? Ehhez el kell különítenünk egymástól a hosszú s a rövid távú célt. Az előbbi Orbán esetében nyilvánvaló: a hatalom. Kérdés, hogy ezt most, közvetlenül elérhetőnek tartotta-e. Számolhatott-e azzal, hogy belátható időn belül megszerzi a kormányfői posztot, vagy hogy legalább megnyithatja a hozzá vezető utat. Utóbbi kétféle módon nyílhatott volna meg: törvényesen vagy törvénytelenül. A kettő nem válik el élesen. A törvényes út előrehozott választást kívánt volna, ám ezt törvénytelen módon – erőszakkal – is ki lehet kényszeríteni.

Egy tisztán „forradalmi” forgatókönyv (a rendvédelmi szervek vereségével vagy átállásával végződő utcai harcokkal, a győztes barikádok tetején fölálló ideiglenes kormánnyal, az így kiharcolt rendkívüli választással) elképzelhetetlen a mai Magyarországon: az Európai Unió tagállamában – ilyesmivel Orbán nem számolhatott. Ne tévesszen meg bennünket, hogy beszédeiben – a szokott dupla fenekű mondatok és gesztusok révén – ő maga folyamatosan sugallta ezt. A célja csak annyi volt, hogy a mozgósított utcai tömegerő minél harciasabbnak, elszántabbnak, félelmetesebbnek lássék: minél nagyobb nyomást lehessen vele gyakorolni a döntéshozó intézményekre, a törvényes hatalom birtokosaira.

A jelek szerint ez volt az orbáni stratégia lényege: erőszakos nyomással kikényszeríteni a törvényes változást. Fölkészíteni a közvéleményt a kormányfő szavai nyomán kirobbanó botrányra; egyben felcsigázni a híveket a tiltakozás erejének maximálása érdekében. A botrány kirobbanása után végsőkig fokozni a hisztériát s vele a nyomást a miniszterelnökre, a mögötte álló parlamenti többségre és a közvéleményre. Ennek hatására: 1. ő maga elbizonytalanodhat, összeomolhat és lemondhat; 2. a mögötte álló többség bizonytalanodhat el, morzsolódhat le, és mondathatja vagy válthatja le őt; 3. odáig fajulhat a dolog, hogy a többség teljesen szétzilálódik, s a parlament föloszlatásával maga nyit utat az előrehozott választásoknak – azaz Orbánnak.

A harmadik eshetőségre – noha bizonyára nem zárta ki teljesen – a fideszes vezér komolyan nem számíthatott.

Erre a – politikai harakirivel fölérő – döntésre ugyanis csak a legvégső esetben kerülhetett volna sor: ha a miniszterelnök-váltás sem konszolidálja a helyzetet. Miután a gyűlöletpropaganda célkeresztje Gyurcsány személyére irányult, elképzelhetetlen, hogy a távozása ne csitította volna le a kedélyeket. Ráadásul egy elhúzódó, erőszakos válság, amelyből csak újabb választások révén kínálkozik kiút, minimum fél évre kormányozhatatlanná teszi az országot. Elodázza a költségvetés rendbetételét, kétségessé válnak a reformok. Mindez pénzügyi összeomláshoz vezet: a válság és a válságkezelés ára megsokszorozódik. Ezt Orbán a saját jól felfogott érdekében sem akarhatta, tehát nem valószínű, hogy akár reálisnak, akár kívánatosnak tekintette volna a hatalom rövid távú megszerzését.

Valójában korlátozott háborút indított: nem stratégiai, hanem taktikai céllal. A cél a nagy ellenfél megbuktatása volt. Nem a hatalom megszerzése tehát, csupán a megszerzés útjában álló legfőbb akadály eltávolítása. Erre utal, hogy a fideszes vezér – a Kossuth tériekkel ellentétben – soha nem követelt előrehozott választásokat. Gyurcsány lemondását vagy leváltását követelte monomániásan. Lépjen a helyébe új MSZP-s miniszterelnök, alakuljon „szakértői kormány” – teljesen mindegy: csak ő tűnjön el az útból. A Gyurcsány-komplexusából fakadó monománia vitte túl a Fidesz vezérét a racionális politikai mérlegelés határain.

A miniszterelnök – a parlamentarizmus keretei között – a bizalmi szavazás kezdeményezésével kontrázta meg és verte vissza az ellene indított utcai támadást. Ezzel átvette a kezdeményezést, s valójában kényszerhelyzetet teremtett a kormánytöbbség számára is. Mert ha az nem szavaz bizalmat neki, akkor az alkotmány szerint kormányával együtt le kell mondania, az új jelölt kiválasztásának joga pedig a köztársasági elnökre száll.

Orbán ekkor érezte meg, hogy nem győzhet. Hogy bár óriási károkat okozott ellenségének, nem lesz képes azt megsemmisíteni. Ám nem tudta elfogadni a fél sikert, s biztosítani az elért eredményeket, hanem tovább feszítette a húrt. Jött a 72 órás ultimátum; annak biztosra vehető kudarca után a kilátástalan Kossuth téri gyűléssorozat; a miniszterelnök parlamenti bojkottja, amely mára a bojkottáló félnek okoz nagyobb károkat; az október 23-ai ünnep tönkretétele; a játék a tűzzel az Astoriánál; a rendőrség elleni hisztériakeltés; a hazai konfliktus kétélű exportja az EU politikai színtereire és a többi.

Ezekkel a mind irracionálisabb akciókkal Orbánnak a végén sikerült elérnie, hogy többet veszítsen a réven, mint amennyit az elején megnyert a vámon. Mert rá tudta ugyan ütni Gyurcsányra a „hazugság” bélyeget, ám őrá közben rásült a szélsőséges, erőszakos politikusé. Akitől valóban félni kell. A Medián mérése szerint a kormányfő népszerűsége már jóval az ellene indított hadjárat előtt elérte a mélypontot: augusztusban 33 százalékra esett, miközben ellenzéki vezéré 52-re emelkedett. Ám Gyurcsányé szeptember-októberben már nem süllyedt tovább, novemberben viszont 3 százalékot javult, miközben Orbáné romlani kezdett. Októberben 52-ről 48-ra, novemberben 43-ra esett vissza: ő tehát összesen 9 százalékot veszített. Az ellenzéki vezér előnye három hónap alatt 12 százalékkal csökkent: 19-ről 7-re zsugorodott!

A puszta népszerűségi mutatónál fontosabb azonban, hogyan ítélik meg az emberek a kormányfő munkáját. A Gallup szerint májusban még 52 százalék vélte úgy, hogy a miniszterelnök jól végzi a dolgát, októberben viszont csak 24 százalék. Novemberben ezzel szemben már 6 százalékkal többen: 30 százaléknyian gondolták így. (Tán meglepő, de figyelemre méltó tény, hogy Gyurcsány mint kezdő kormányfő 2004 októberében is 24 százalékról startolt.) Ám létezik egy még fontosabb mérőszám is. A Századvég friss adatai szerint arra a kérdésre, hogy kit tartanak alkalmasabbnak a miniszterelnöki posztra, a megkérdezetteknek már csak 31 százaléka jelölte meg Orbánt, Gyurcsányt ellenben 39 százalék!

A fordulat a pártpreferenciákban is megjelenik. Bár a Fidesz előnye még jelentős, szeptember és november között 3-6 százalékot vesztett a pártválasztó biztos szavazók körében, mialatt az MSZP 2-3-at nyert. A teljes népességben a Szondánál 7 százalékra, a Századvégnél 6-ra csökkent a hátránya. (Csak zárójelben: 2005 tavaszán a Gallupnál 11, nyáron a Szondánál még 12 százalékkal volt lemaradva a majdani vesztestől a későbbi győztes.)

Ha visszatérünk a harci allegóriához, e pillanatban tehát úgy fest: Orbán idén ősszel csatát nyert, de pirruszi győzelmet aratott. Megverte ellenfelét, ám ő maga jóval nagyobb veszteségeket szenvedett nála.

Csakhogy a háborúnak ezzel koránt sincs vége.

Azt sem tudhatjuk még, milyen fegyverekkel vívják majd a döntő ütközetet, s hogy arra mikor kerül sor. Az elmúlt hetek drámai eseményei ugyanis – bár úgy tetszik, időlegesen lezárultak – a legkomolyabb aggodalmakra adnak okot. Még mindig nem tudjuk a választ a kérdésre: mi is történt valójában.

Van, aki szerint puccskísérlet.

A magam részéről erősnek tartom ezt a minősítést. A puccs fölülről történő törvénytelen hatalomátvétel. (A forradalom alulról.) Ezt Orbán nem kísérelte meg. Láttuk: valószínűleg a hatalmat sem vélte megszerezhetőnek, csak a hozzá vezető utat akarta megnyitni. Csupán játszott az utcai erőszak fegyverével.

Blöffölt.

Híveit forradalommal hitegette, ellenfeleit puccsal riogatta. Törvénytelenséggel zsarolva próbálta kicsikarni a törvényes megoldást. 72 órás ultimátummal, az általa mozgósított tömeggel fenyegette meg a parlamentet. A történelemből két hasonló példát ismerek: az egyik sikeres volt, a másik nem.

1922. október 28: „Marcia su Roma”: siker.

1923. november 8: „müncheni sörpuccs”: kudarc.

Hogy diszkrét legyek: M.-nek bejött a dolog, H.-nak nem. (Legalábbis elsőre.) Orbánnak sem jött be 2006. október 6-án. A különbség nem a tömegerő nagyságában rejlett (az utóbbi M. akciójakor is csekély volt: a feketeingesek be sem jutottak, el sem indultak Rómába), hanem a parlamentarizmus erejében. Olaszországban ez egykor szánalmasan kevés volt: a megrettent uralkodó kinevezte a választásokon sikertelen M.-et miniszterelnöknek. Bajorországban (akkoriban még) szilárd volt a törvényes kormány: a városközpont felé vonuló osztagokra tüzet nyitott a karhatalom, H. pedig börtönbe került.

A parlamentarizmus ereje az idei őszön Magyarországon is elegendőnek bizonyult. Ám aki úgy véli, Orbán belátja, hogy az utcáról nem megy – tehát visszatér az Országház falai közé -, az téved. Az ő esze más srófra jár. 2002 óta nem a parlamentarizmus kereteiben gondolkodik. Számára a parlament eszköz – a cél: a hatalom. Ha ez az út nem visz hozzá közelebb, van másik is. Orbán számára nincs ellentmondás a parlament és az utca – az erőszakos és a békés, a legitim és az illegitim módszerek – között: azt használja, amelyik célszerűbbnek látszik.

Egyszerre mind a kettőt. Akár a múlt század húszas éveinek – sokak szemében akkor még ártalmatlannak látszó, komolyan nem vett – „populistái”. A huszonegyedik század elejének magyarországi populizmusa – minden különbség dacára – igen sok rokon vonást mutat velük. Nem először (s nem is utoljára) szeretnék emlékeztetni néhány egyszerű tényre:

Orbán Viktor 2002 tavaszán megfogalmazta a parlamentarizmussal szemben az utcán elnyerhető hatalmi legitimitás tételét. Ezzel egyidejűleg létrehozta saját mozgósítható, vezérelvű tömegmozgalmát (polgári körök), amelyet 2003-ban egyesített végletekig centralizált pártjával. A képlet most, 2006 őszén kiegészült. Vezérpárt + vezérelvű tömegmozgalom + utcai rohamcsapatok. Utóbbiak nem a párt kötelékében, csak az érdekkörében harcoltak. Követeléseik megegyeztek az Orbánéival (Gyurcsány, takarodj!), s ő sohasem határolódott el tőlük, viszont maximálisan igyekezett kihasználni az általuk okozott destrukciót.

További rokon vonások – távirati stílusban:

Nacionalizmus. A nemzeti szimbolika kirekesztő jellegű alkalmazása. Az ellenfél nemzetietlen, kívül áll a nemzeten, a nemzet ellensége. A nép ellensége.

Az ellenfél stigmatizálása, az ellene való gyűlöletkeltés és uszítás.

Iparszerűen és gátlástalanul űzött manipuláció. A politikai üzenetek elfogadtatását célzó racionális érvelés helyett a besulykolásukra irányuló monoton ismétlések vég nélküli alkalmazása, az érzelmek felkorbácsolása.

Antiliberalizmus, burkolt antiszemitizmus, nyílt antikommunizmus.

Tőkeellenesség, a nemzetközi pénzügyi és üzleti körök elleni hangulatkeltés.

Mindenható állam. Gátlástalan ígérgetés, szociális demagógia.

Mindezen túl mi ad még aggodalomra okot? Mi történt még 2006 őszén?

2006 őszén – az utcai harcosok s az orbánista gyűlésezők feje fölött – az utcákat és a tereket elborították az árpádsávos zászlók. „Polgár”-jogot nyertek. Kiderült, hogy – a Fideszen kívül – lényegében nincs más radikális jobboldali párt: a MIÉP és a Jobbik gyakorlatilag nem létezik.

Az utcai események kapcsán aktív, olykor meghökkentő szerepet vállalt pár egyházi méltóság. Immáron nemcsak kormány és ellenzék, bal- és jobboldal, de legalitás és illegalitás harcában foglalván állást: az utóbbi oldalán. Ez is jelzi: a politika mindinkább a hit és a vakhit szférájával fonódik össze Magyarországon.

2006 őszén átmenetileg meginogni látszottak a jogállam egyes intézményei: a rendőrség előbb pár óráig képtelennek bizonyult egy közintézmény védelmére, utóbb túlkapásokat követett el jogos fellépése során.

2006 őszén a Parlament előtti téren lajstromba vették a zsidó politikusokat, megfenyegették a köztársaság bíráit és pár újságírót.

A köztársaság elnöke hallgatott. Ha megszólalt, az embernek néha olyan érzése támadt, hogy ez nem garanciát, hanem kockázatot jelent az államszervezet demokratikus működésére nézve.

2006 őszén fölsejlett a szocialista baloldal tanácstalansága és félelme.

A liberális baloldal zavara és félelme.

2006 őszén minden eddiginél nyilvánvalóbbá vált egy erős konzervatív párt hiánya: nemcsak a jobboldal, de a magyar parlamentarizmus számára is. (Az MDF talán megindul az e felé vezető úton: több mint egy évtized után először – egy mérés erejéig – megközelítette a 10 százalékos álomhatárt.)

Nem szabad egyhamar elfelednünk a 2006-os őszt.

Tartok tőle: gondoskodnak róla, hogy ne feledjük.