ELSŐ VITÁZÓ: Láttam múltkor a Nemzeti Színházban. Eddig úgy tudtam, nem szokott oda járni.
MÁSODIK VITÁZÓ: Fölkeltette az érdeklődésemet, amit a valóság és a színház kapcsolatáról mondott. Hallottam, hogy egy rendkívül aktuális darabot játszanak, Az ötödik pecsétet. Megnéztem, és nem csalódtam.
ELSŐ VITÁZÓ: Tréfál? Sánta Ferenc ezt a regényét több mint negyven évvel ezelőtt írta, és 1944-ben játszódik.
MÁSODIK VITÁZÓ: Provokálni akar? Mindig azt hangoztatja, hogy a színház időszerűsége nem a darabok keletkezési idejétől, hanem az előadók mondanivalójától függ. Ebben a darabban, amelyet Hamvai Kornél írt a regényből, olyan erkölcsi kérdésekről esik szó, amelyek ma sok embert foglalkoztatnak. Arról nem beszélve, hogy Árpád-sávosok nyüzsögnek a színpadon. Árpád-sávot az utóbbi időben leginkább az utcán lehetett látni. Látja, betört a színházba a mai valóság.
ELSŐ VITÁZÓ: Álljunk meg egy percre. Árpád-sávos karszalagot a nyilasok viseltek 1944-ben, ez volt a szimbólumuk. Egy akkor játszódó darabban ez történelmi dokumentum.
MÁSODIK VITÁZÓ: Akik ma Árpád-sávos zászlókkal vonulnak fel, azoknak viszont relikvia. Kegytárgy.
ELSŐ VITÁZÓ: Elfelejti, hogy egy nagyra becsült uralkodóház ezeréves jelképéről van szó.
MÁSODIK VITÁZÓ: Amit kisajátítottak, és egy gyilkos eszme jelképévé tettek. A jelképek jelentése megváltozik, ha kisajátítják őket. Remélem, nem akarja elhitetni velem, hogy az utcai Árpád-sáv-lobogtatók Árpád apánk emlékének áldoznak.
ELSŐ VITÁZÓ: Nem hallotta, mit mondott Kósa Lajos debreceni polgármester? Azt mondta, Wagner sem tehetett arról, hogy Hitler kedvenc zeneszerzője lett.
MÁSODIK VITÁZÓ: Ezt majd beszéljük meg akkor, ha az utcai tüntetők a walkűrök lovaglására vonulnak föl. Most válaszoljon egyenesen: vitatja, hogy ha 1944-es nyilas karszalagos pártszolgálatosok a színpadon ártatlan embereket vernek véresre, akkor a karszalag használatának is üzenete van a mához?
ELSŐ VITÁZÓ: Ellenkezőleg, épp erről beszélek, amikor a jelképek jelentésének megváltozását említem. A vörös zászló például a forradalom mindenkori jelképe, már Petőfinél is. Később a nemzetközi munkásmozgalom szimbóluma lett, a szakszervezetek ma is alatta demonstrálnak, mondjuk, Franciaországban vagy Belgiumban. El tudja képzelni, mi lenne itt, ha valaki nálunk vörös zászlóval vonulna föl? Mert a vörös zászló időközben a Szovjetunió hivatalos zászlója lett, és ez a történelem alakulása folytán sokkal rosszabbul érintett bennünket, mint a franciákat. Ott Sébastopol és Stalingrad állomás is van, és senkinek sem jut eszébe megváltoztatni.
MÁSODIK VITÁZÓ: Ez a szituáció ereje, ami maga a színház. Emlékszik arra az Örkény-darabra, amelyben Pistinek kedve támad sarló-kalapácsot festeni az étterem ablaküvegére? Mindenki zavarba jön, azt hiszik, provokál, mivel hivatalos jelképeket nem szokás „csak úgy” festegetni. Képzelje el, mi történne, ha egy mai Pisti festene akárhová sarló-kalapácsot, azaz „önkényuralmi jelvényt”?!
ELSŐ VITÁZÓ: Nem mond újat. A kecskeméti színházban most játsszák Georg Büchner Danton halála című drámáját, amelynek utolsó mondata egy kivégzett forradalmár özvegyének kétségbeesett felkiáltása az utcán: „Éljen a király!” Ez az adott helyzetben öngyilkos mondat, hiszen köztársaság van, amely épp a királypártiság vádjával ítélt halálra embereket. Nemsokára bekövetkezik a rendszerváltás, amikor majd az „éljen a köztársaság!” felkiáltásért jár halál.
MÁSODIK VITÁZÓ: Úgy látom, kissé szkeptikus. Csak nem fogadja el az erkölcsi relativizmust? Pont most, amikor az ország morális válságban van!?
ELSŐ VITÁZÓ: Komolyan beszél vagy tréfál? Nem tudom eldönteni.
MÁSODIK VITÁZÓ: Halálosan komolyan beszélek. Életünk erkölcsi döntések sorozata. Térjünk vissza Az ötödik pecsétre. Mint tudja, hiszen ugyanazon az estén láttuk az előadást, a darabban arról beszélgetnek egy kocsmai asztaltársaság tagjai, hogyan döntenének, ha újraszülethetnének. Mit választanának, ha tőlük függene, kik legyenek. Végtelen hatalmú önkényúr, aki bármit megtehet, másokon taposhat, akár gyilkolhat is következmények nélkül – vagy rabszolga, szerencsétlen pária, kiszolgáltatott féreg, akinek az élete egy hajszálon függ. Ezt a másodikat valami Gyugyának vagy Gyugyunak hívják. Az elsőnek kacifántos neve van, nem jegyeztem meg.
ELSŐ VITÁZÓ: Már előadás közben is zavart ez a problémafelvetés. Túl sterilnek találom. A kérdések és a döntések nem ilyen vagy-vagyok mentén válnak el. Az élet bonyolultabb.
MÁSODIK VITÁZÓ: Ez példázat. Fogja fel úgy, hogy mindannyiunkban van egy morális mérce, amely meghatározza, hajlandóak vagyunk-e szenvedni azért, hogy másoknak ne okozzunk szenvedést, vagy nem törődünk másokkal, sőt mások szenvedése árán is skrupulusok nélkül kierőszakoljuk a magunk boldogulását.
ELSŐ VITÁZÓ: Épp ezt a dilemmát neveztem sterilnek, sőt azt is megkockáztatom, hogy hamisnak mondjam. Elméletben, amíg nincs tétje a válasznak, könnyű az önfeláldozó szenvedő helyébe képzelni magunkat.
MÁSODIK VITÁZÓ: De hiszen tudja, hogy a darabban nem ez történik. A megkérdezettek képtelenek választani.
ELSŐ VITÁZÓ: Vagyis hazudnak. Manapság ezt hívják morális válságnak?
MÁSODIK VITÁZÓ: Ne legyen cinikus. Úgy tesz, mintha nem tudná, hogy a darab szereplői tényleges erkölcsi dilemma elé kerülnek, és bár nem egyformán cselekszenek, mindannyian átmennek a vizsgán. Miután egy feljelentés miatt letartóztatták őket, szabadulásuk feltétele, hogy pofon üssenek egy félig halálra kínzott, felakasztott kommunista ellenállót. Hárman megtagadják, a negyedik viszont megteszi, mert ha őt is felkoncolnák, halál várna azokra a zsidó gyerekekre, akiket a lakásán bújtat. Ez a konklúzió Önt igazolja, amikor azt állítja, hogy az erkölcsi választások steril mivoltukban mit sem számítanak, a valóság pedig bonyolultabb annál, hogysem akár a merőben ellentétes döntések morális tartalmát is könnyű volna megítélni.
ELSŐ VITÁZÓ: Változatlanul az a véleményem, hogy a színmű dramaturgiáját az elméleti kiszámítottság mozgatja az életismeret helyett. Ön hitelesnek találja arányaiban azt az 1944-es életmintát, amelyben a nyilasterror tombolása idején négy apolitikus, túlélésre berendezkedett kisember közül az egyik zsidómentő hős, a kisebb-nagyobb emberi stiklik árán evickélő másik három pedig, ahelyett, hogy egy élő halott arcul ütésével megváltaná a szabadságát, és hazamenne a családjához, életét áldozza a makulátlan erkölcsiség oltárán? Hol él Ön?
MÁSODIK VITÁZÓ: A színház nem másolja a valóságot, hanem erkölcsi mintát kínál a nézőnek. El kell ismernie, hogy Jordán Tamás, Az ötödik pecsét rendezője nemcsak megfelel ennek az igénynek, hanem olyan gondolati munícióval látja el, és olyan morális katarzisban részesíti a közönséget, ami nem jellemző a mai színházra.
ELSŐ VITÁZÓ: Elismerem, bár hozzáteszem, hogy egy fél századdal korábbi, muzeális színháztípust idéz föl, amely már akkor is időszerűtlen volt az európai színház elitjéhez képest. Miért nincsenek mai témákat mai színházi nyelven földolgozó előadások?
MÁSODIK VITÁZÓ: Mostanában elég sok 56-os darabot mutattak be.
ELSŐ VITÁZÓ: A kényszeredett évfordulós dömpingre gondol? Mondjon egyet, amelyik meghaladta azt a célkitűzést, hogy pályázati külön támogatásban részesüljön! Jó, Mohácsi János kaposvári előadását még csak most fogják bemutatni. De rajtuk kívül tud említeni bárkit, aki színpadra viszi, mi történik ebben az országban a rendszerváltozás óta?
MÁSODIK VITÁZÓ: Schilling Árpád Hazámhazámja és általában a Krétakör Színház. Meg még néhányan, Novák Eszter, Ascher. Néha Zsótér…
ELSŐ VITÁZÓ: Nem sok. Lát írókat, akik megpróbálnak belelátni a fejekbe, megírni az illúziókat, a csalódásokat, a politikai átveréseket – akár a „morális válságot”?
MÁSODIK VITÁZÓ: Túl nagy a kockázat. Egy végletesen kettéosztott közéletben, amelyben csak az számít, hogy „melyik oldalon állsz”, és a független szellem sem lehet független szellem, mert a partvonal (vagy inkább: pártvonal) bírói mindenkinek kijelölik az egyik térfelet, senki sem fog kényes témához nyúlni.
ELSŐ VITÁZÓ: Miért védi a gyávaságot?
MÁSODIK VITÁZÓ: Nézze, ha majd színházigazgató lesz, és lavírozni fog a csökkenő támogatás, a színészek szerepigénye, valamint a szórakozni vágyó közönség háromszöge között, ráadásul úgy kell jóban lennie a helyi hatalommal, hogy ha időközben fordul a kocka, és az ellenpárt kerül hatalomra, akkor is megtartsa igazgatói székét, amire egyébként úgy sincs esélye – nos, kíváncsi lennék, ebben az esetben hogyan vélekedne a művészi bátorságról.
ELSŐ VITÁZÓ: Erre a kérdésére könnyen felelek. Nem leszek színházigazgató.
Koltai Tamás
