Demecs Zsolttal (baráti körben Demi) évek óta dolgozunk együtt itt a Népszavánál. Pontos, megbízható kolléga, rutinos fotós a napi- lapok verklijében. Nevezhetjük ezt a munkát bátran favágásnak is – nincs abban semmi szégyen, hogy egyetlenegy, később közepesen kinyomtatott képért el kell hajtatni az ország túlvégébe, hogy aztán valamelyik fakezű szerkesztő kettévágja a fotót, ha nem fér el a szöveg.
Egy ideje már sokat mesélt erről a most megjelent kötetről. Esténként, amikor valami teljesen felejthető politikai nímand képét válogattuk az archívumból, egészen felderült a képe, amikor erről a munkáról beszélt. Néha meg is tisztelt azzal, hogy megmutatott egy-egy remekbe szabott fotót. De hát egy-két, vagy akár tíz jó alkotása bárkinek lehet, az még messze nem egy kötet.
Szóval tudtam, láttam egyet s mást ebből a készülő műből, mégis egészen megdöbbentő volt kézbe venni. Mert ez tényleg egy KÖNYV a Könyv népéről. Olyan alapos munka, amire nem sok példát találunk a hazai termésben.
Féner Tamás 1984-ben jelentette meg hasonló tárgyú „És beszéld el fiadnak…” című képeskönyvét a vallásos zsidók magyarországi mindennapjairól. Egy ateista világban legfőbb értéke az volt, hogy megmutatta, a hagyomány, a sok ezer éves szokások élnek tovább.
2006-ban önmagában az a tény, hogy egyesek miként hisznek Istenben, már nem olyan érdekes. De itt jön a kötet második nehézsége. (Az elsőről majd kicsit később.)
Ugyanis a vallásos zsidót az különbözteti meg mondjuk a vallásos evangélikustól vagy a vallásos katolikustól, hogy a többségi társadalomban nem szokásos ruhákat visel – elég feltűnő jelenség tehát. A férfiak gyakran szakállt hordanak és nagy a pajeszuk, furcsa szertartásokat tartanak, lepedőszerű lepelbe burkolva kosszarvat fújnak – csupa olyasmi, ami igazán jól mutat a fényképeken. Csakhogy a mai világban, amikor már a kisiskolások is ott hordják a zsebükben a telefonba oltott digitális kamerát, nem egy nagy ügy ezt a felszínt megmutatni. Kétségtelenül csábító, hogy egy afféle középkorból ittmaradt kuriózumként mutassuk be ezt a világot. Csakhogy Demi képeiből egy élő közösség mindennapjai bontakoznak ki, ahol a furcsa szokások értelmet nyernek, kiderül, a lengő pajeszos fiú ugyanolyan tulajdonképpen, mint farmeres kortársai – vagy ha mégsem, akkor a különbség nem a ruházattal írható le.
Demecs egy olyan embercsoportot mutat meg nagy szeretettel és bámulatosan hatásos képi formákkal, amely őrzi a tradíciókat – de mégiscsak itt él a XXI. századi Magyarországon. Nem egy rejtőzködni kívánó zárvány, hanem élő, eleven, még ha kicsiny közösség is.
A születéstől a halálig alaposan szabályozott zsidó élet mindennapjait nézhetjük meg. S kiderül: nincs itt semmi titok, semmi rejtély. Az előítéletek alapja pedig sokkal inkább a másik világának nem ismerése. Ne legyünk persze naivak, akik nehezen bírják ki egy-egy jóízű zsidózás nélkül, nem változnak meg, ha ezt a könyvet a kezükbe veszik, mert miért is változnának. A Rossz fölött a Jónak nincs mindig hatalma.
Ám mindazoknak, akik egy kicsit is érdeklődőek, tanulságos lehet ez a fotógyűjtemény. Azoknak, akik benne élnek, nyilván jó, ha viszontláthatják magukat ilyen költői alkotásokban. Azok, akik már elhagyták ezt a világot, fontos tudni, miként élt nagyapjuk, dédanyjuk. Nem beszélve azokról, akik talán a szomszéd utcában élnek, de még sohasem mertek bekukkantani, hogy meglessék, ott sincs semmi különbség a népek között. A gyerekek játszanak, a felnőtt férfiak komoly arcot vágnak, a lányok szépek, az ünnepek meghatóak, a hétköznapok pedig nehezek. Ennyi.
És most az első nehézségről. A vallásos zsidó közösségek nem különösebben szeretik, ha fényképezik őket. Nemcsak a bizalmatlanság okán, hanem azért is, mert a hagyományok meglehetősen ellentmondásosan viszonyulnak a fotózáshoz. Mert Mózes ugyan nem beszélhetett a fényképezésről, de általában az emberek ábrázolását, hogy finoman fogalmazzunk, kevéssé támogatta.
Az első nagy győzelme Deminek tehát mégiscsak az lehetett, amikor beengedték, mi több, maguk közé fogadták. Mert ezeket a képeket nem készítheti el egy kívülálló, csak olyan valaki, aki ott él a többiekkel, akit szinte családtagnak tekintünk, s még az sem zavar minket, ha egy masinával az orra előtt bűvészkedik néha. Felteszem, akkor szállt el az esetleges kezdeti gyanakvás, amikor meglátták az első képeket. Bizony, ezek őszinte megértésről tanúskodnak, nem tolakodó látványosságot, bazári majmot akartak csinálni alanyaikból, hanem normális embereket – akik legfeljebb egy kicsit más szokások szerint élnek.
És még néhány mondat a szövegről.
Egy fotósnak elég, ha egy képaláírást össze tud dobni – szoktuk lekezelően mondani. Hát Demi egy komoly, vallásilag is helytálló magyarázatot adott a kötethez – felteszem sok, még a hagyományt tartó zsidó is innen fogja megérteni, mit miért tesz.
Pompás kötet. Jó tudni, hogy ilyen kollégákkal dolgozhatunk együtt a hétköznapokon is.
D. J.
