2006. december 11-én, hétfőn a Népszabadság tudósított róla, hogy a rendőrségi állomány egyik belső (csak rendőrök számára hozzáférhető) internetes honlapján állami tisztviselők véleményt szoktak nyilvánítani a cigánykérdésről. A demokratikus, alkotmányos jogrend fönntartásával, érvényesítésével megbízott rendőrtisztviselők (eddig harminckettőt azonosítottak a megkezdődött belső vizsgálatban) a következő szinonimákat (rokon értel- mű kifejezéseket) használják a „roma” szó egyenértékű megfelelőjeként:
„Gangesz-parti székely,
indomagyar,
tenyészgorilla,
buckalakó,
réti néger,
genetikai hulladék,
agyamputált.”
A Népszabadság cikkéből (szerzője: Czene Gábor) még idéznék egy autentikus rendőrségi véleményt.
„Öt év golyó általi kötél mindegyiknek, a maradéknak meg rezervátum, vagy hipergyors ügyintézéssel megoldott jegy Indiába.”
A Holdudvar elnevezésű rendőrportálnak az ártatlanság vélelméről (a rendőrség munkájára vonatkozó egyik legfontosabb jogelvről) és a jogtiszteletről, a bírói ítéletről is vannak nézetei. A honlapon „…a legmocskosabb, elképzelhetetlenül és idézhetetlenül aberrált szövegek azt a [roma] testvérpárt gyalázzák, akik kártérítésért perelik az államot, miután kiderült, hogy ártatlanul (és persze az előítéletektől« nem függetlenül) ítélték el őket gyilkosság vádjával” – írja Révész Sándor (Népszabadság, december 13.). Ez volt az a pör, ahol később a szégyenletesen alacsony kártérítési összeg megítélése után a bíró olyasmit talált állítólag mondani, hogy nagy kár nem esett, hiszen az ilyen „primitív” lelkületű embereknek meg se kottyan a fegyház.
A Magyar Nemzet december 13-ai számában tudósítást közöl arról, hogy Jiøí Èunek szenátor, a morvaországi Vsetín kisváros polgármestere lett a Kereszténydemokrata Unió/Csehszlovák Néppárt (KDU-ÈSL) új elnöke. Èunek szenátor-polgármester arról nevezetes, hogy – amint a magyarországi jobboldal nagy múltú napilapja írja – a Vsetín „…városközpontját elcsúfító, düledező, a város tulajdonát képező házból lakbér-, villany- és gázszámla-kiegyenlítés tartós elmulasztása címén a város más részébe, konténer-szükséglakásokba, néhány esetben pedig a város határán kívüli, fölújításra érett [!] házakba költöztette ki az érintett roma családokat.” Ez az eset, mint tudjuk, a fallal és szögesdróttal különválasztott szlovákiai és csehországi cigánygettók világbotrányának a kontextusában értelmezendő. A Magyar Nemzet prágai tudósítója, Somogyi Mátyás hozzáteszi: „A kiköltöztetéssel elégedetlen roma családok és a média [!] egy része az ügy kapcsán rasszizmusról cikkezett [a roma családok rasszizmusról cikkezett«?], az emberi jogok megsértésével vádolta Èuneket.” Belegondolni is szörnyű. De a józanság, hála a fönnvalónak, fölülkerekedett. „A többség számára, mutatnak rá az elemzők, Èunek hős, ő a cseh Giuliani vagy Sarkozy, akik [ő… akik«!] levetve az álhumanizmus leplét, valódi nevükön nevezik a dolgokat” – fejezi be cikkét (levetve az álhumanizmus leplét) a Magyar Nemzet.
A rendőrség belső életéről megjelent borzalmas leleplezések eddig csak igen halk visszhangot váltottak ki, szemben az ilyenkor szokásos nemzetközi gyakorlattal, az elkövetőket még nem függesztették föl a munkavégzés alól, az országos rendőrfőkapitány, a rendészeti miniszter (csütörtök estig) még nem ítélte el a dolgot, holott ezúttal a tények nem vitathatók. Vizsgálni vizsgálják persze a dolgot. A rendőrök.
Azért különösen aggasztó mindez, mert itt nem az ún. „Jobbik” honlapjáról vagy a kuruc.info nevű kriptohungarista vagy a suttogó.hu nevű nyíltan nyilaskeresztes portálról van szó – elvégre a fasizmus, a nemzetiszocializmus magánszemélyek számára (különösen, ha magát a szót nem használják) nem tilos Magyarországon -, hanem arról az intézményről, amely a demokratikus, köztársasági jogrend fönntartására hivatott hazánkban, s amelynek hivatásszerűen üldöznie kellene a hátrányos megkülönböztetést, a faji diszkriminációt, a fajüldözést, a fajgyűlöletet. Ugyanezt a rendőrséget másfél hónappal ezelőtt többen úgy ünnepelték, mint amely védi a békés honpolgárokat az (úgymond) árpádsávos hordáktól. Hogy azoknak a nyilván zavaros fejű, politikailag naiv, eltájolt ezreknek, akik megtűrték maguk között a fasiszta jelképeket és szövegeket, mi járt a fejükben, voltaképpen alig tudni – bár azt egy nemrégi fölmérésből tudjuk, hogy a fiatalság mintegy egyötöde és az összlakosság tizenegy százaléka „szélsőjobboldalinak” tekinti magát.
Ámde az elég kétséges – ezek szerint -, hogy a megbilincselt tüntetőket brutálisan ütlegelő rendőrökben a demokratikus fölháborodás dolgozott volna, s hogy ez ragadtatta őket „túlkapásokra”. A különféle hatóságok és más állami intézmények „antidiszkriminációs elkötelezettségéről” bőségesen elegendő adathalmaz áll rendelkezésünkre, beleértve a bíróságok ítélkezési gyakorlatát; azt is tudjuk, milyen sötét faji-etnikai megkülönböztetési, azaz „foglalkoztatási” gyakorlatot folytat a tőkés vállalkozások egy része; azt is tudjuk, milyen súlyos diszkriminatív bűnöket követnek el a menekültek, a bevándorlók, a vendégmunkások ellen a különféle hatóságok és „munkaadók”; azt is láthatjuk, milyen tömeghangulat alakult ki az Európai Unióhoz frissen csatlakozott Románia és Bulgária dolgozóinak magyarországi munkavállalásával kapcsolatban (ebben az ügyben az összes párt sumákol és sunnyog, az általam más ügyekben keményen bírált SZDSZ föltűnő és vigasztaló kivételével).
Mégis az a helyzet, hogy mint majdnem mindenben, a faji-etnikai megkülönböztetés, a fajgyűlölet, a sovinizmus, a neonácizmus ügyében is, Magyarországon csak a történeti szimbolikával kapcsolatos ügyek váltanak ki komoly sajtóvisszhangot. Az „Árpád-sávok” történeti teológiájával kapcsolatban skolasztikus – értsd itt: nyilvánvalóan rosszhiszemű, képmutató – „tudományos viták” zajlanak (ezeken a nyilasok, gondolom, harsányan kacagnak), kisbarnaki Farkas Ferenc tábornoknak, Szálasi kormánybiztosának rehabilitálásáról (amelyet magam is elítéltem nyilvánosan, vö. 168 Óra, november 30.), Prohászka Ottokár, néhai székesfehérvári püspök (az ellenforradalmi kurzus vezéralakja) antiszemitizmusának állítólagos veszélytelenségéről és ártalmatlanságáról izzó „eszmecserék” folynak, ami nem baj, de ezek az ügyek igen kevéssé érintenek eleven magyarországi honpolgárokat.
A romakérdés azonban igen.
Azt is megélhettük, hogy másfél évtizednyi édeserdélyezés és trianonozás után a Kárpát-medencei magyar kisebbségek népszerűtlenebbek a mai Magyarországon, mint Sztálin és Rákosi együttvéve. Hiszen ahelyett, hogy anyagot szállítanának az érzelgős nemzeti folklórhoz, jogokat akarnak odahaza és lehetőségeket idehaza. Erdélyi és felvidéki „véreink” iránti lelkesedésünk addig tart, ameddig nem kerül egyetlen fillérünkbe se, s ameddig nem kell tudomásul vennünk, hogy többféleképpen is lehet magyarnak lenni.
A romákkal kapcsolatban viszont – a lehető legenyhébb kifejezést választom – válsághelyzet van. Ennek minden ágát-bogát kifejtenem itt lehetetlen volna, de én nem is a romákról írok most, hanem a magyarországi politikai közösség – azaz a magyar nép – és a Magyar Köztársaság kötelességeiről és kötelességmulasztásairól. A politikai közösségnek az alkotmányos rend alapelvei szerint nincs lehetősége arra, hogy a közösség tagjai – azaz minden magyar állampolgár és a nálunk tartósan letelepedett külföldiek – között jogaik tekintetében különbséget tegyen. Az állami intézményeknek, különösen a kényszerítő erővel fölruházott hatóságoknak az a kötelességük, hogy mindenfajta hátrányos megkülönböztetéssel szembeszálljanak, és a faji diszkrimináció ideológiáit a saját kebelükben kíméletlenül üldözzék. Ennek a kötelességnek „a művelt Nyugaton” se tesznek eleget az erőszakszervezetek, amint Nagy-Britanniában Tumim bíró nagy port fölvert hivatalos jelentése föltárta jó pár évvel ezelőtt: verdiktje az volt, hogy a brit rendőrségben „intézményesült fajgyűlölet” uralkodik.
A terrorizmust – ahogy nálunk a szörnyű olaszliszkai esetet – azonban persze ürügyül használják sötétebb bőrszínű vagy más vallású honfitársak gyötrésére, és ma pl. Tony Blair a közutálatnak örvendő „multikulturalizmus” szidalmazásával, a gyors asszimilációra való fenyegető fölszólításokkal próbálja visszaszerezni népszerűségét a tory sajtó gúnyos dicséretözöne közepette.
Hazánkban ma a legszegényebbek segélyezését is úgy alakítják át, hogy a romák helyzetén nehogy könnyítsenek. Az ezer konfliktust vakmerően vállaló kormány ez ügyben passzív. A rasszizmus behatolt az állam középpontjába. Mi pedig hatvan évvel ezelőtti egyenruhás fajankókon huzakodunk.
Nem akarjuk tudomásul venni, hol élünk. Azt se, hogy miközben idegeskedünk turulok, Árpád-sávok és kétértelmű nyilatkozatok miatt, az intézményesült fajgyűlölet már föl is borította azt, amit derűlátóbb pillanatainkban még mindig demokráciának nevezünk.
Tamás Gáspár Miklós
