Népszabadság * Ránki Péter * 2006. december 16.
Kép: Tettamanti Béla Nemrég mutatták be Sárdi Mária Kislány a pokolban című könyvét, amely a ma 77 éves szerző – foglalkozására nézve újságíró – vészkorszak idején vezetett naplóját tartalmazza. A mű – e megjelölés persze nem pontos, hiszen följegyzéseit nem szánta műnek a naplóírásba kezdő 14 éves gyerek – megrázó, ám nagyon nehéz, vagy nem is lehet megfogalmazni, hogy miért az.
Föltehető ugyan, hogy azért megrázó, mert borzalmas dolgokról szól – ám a szörnyűségek leltárjegyzőkönyvét már ismeri a világ, mi több, éppenséggel a felejtés ellen igyekszik mozgósítani jobb erőit, nagyrészt azokkal szemben, akik a holokauszt tényét is kétségbe akarják vonni.
A könyv két részből áll. Az első 1943 októberével kezdődik – ekkor kapta a kislány a naplót 14. születésnapjára -, az utolsó bejegyzés 1944. november vége. Az eredeti napló eddig tart. A kislányt édesanyjával és nagyanyjával együtt december 7-én deportálták. A gyerek Bergen-Belsenben és Theresienstadtban természetesen nem vezette a naplót. Aztán, amikor – családjából egyedül – megérte a fölszabadulást, inkább el akarta felejteni az egészet, hiszen a lágeréletet is úgy bírta ki, hogy arra gondolt: ami történik vele, az álom, és biztosan csak azért fázik, mert álmában kitakarózott. Jó ötven év múltán vette elő a naplót, és továbbírta. Emlékezetből született hát a második rész. Ez már az írói szándékot tekintve is mű – egy 15 éves gyerek nyelvén.
Visszatérve arra a kérdésre, hogy miért is megrázó ez a könyv, a bizonytalan válasz úgy kezdődhet: mert a gyermeki nézőpont hangsúlyossá teszi, hogy mennyire ártatlanul, ellenállás nélkül, saját sorsából kivetve, tehetetlenül örvénylett bele az ember a megsemmisülésbe, miféle valóságon túli remények fékezték meg védekezését. Majd úgy folytatódhat: a lágerek szörnyűségei legföljebb leírhatók, számba vehetők, de értelmezhetetlenek és megfogalmazhatatlanok – mert valószínűleg túl vannak az emberi szókincs határain, mert átmenetileg megsemmisült két nagy emberi képesség, amiről pedig azt gondolnánk, hogy örök: az ész és az erkölcs. Álljon itt egy részlet a könyvből ennek igazolására.
A kislány és tífuszos édesanyja vagonban utaznak egyik lágerből a másikba. A gyerek két csajka levessel anyja mellé telepedik. „Szólok, hogy itt a leves, de anyu nem felel, pedig nyitva a szeme. Kiabálok, rázom, amikor odajön hozzám Strausz néni. Ő a másik, aki ugyanúgy a lányával van itt, mint mi vagyunk az anyuval. Strausz néni lesimítja anyu szemét és azt mondja:
– Anyukád már nem él. Edd meg kislányom az ő levesét is.
Megettem anyu levesét.
(Most, amikor ezeket a visszaemlékező sorokat írom, több mint ötven év után sem tudom megérteni, hogyan ehettem meg azt a levest, de akkor, ott ez valahogy természetes volt. Mint ahogyan az is, hogy valaki levette anyu lábáról a cipőt, és eltette magának. Nem, ez nem így volt. Bármilyen nehéz is, le kell írnom az igazat: azt a cipőt én vettem le magamnak.)”
A Kislány a pokolban évekkel ezelőtt már megjelent, most a Credit kiadó adta ki. A művet 2003-ban Béke Inter-Lyra díjjal ismerték el, ennek ellenére nem keltett különösebb feltűnést. Igaz, előtte való évben hasonló tartalmú mű Nobel-díjat kapott.
A könyvbemutatón elhangzott: jövő tavasszal színre viszik a naplót. Kriszt László rendezésében, Budai Tünde főszereplésével a FÉSZEK Klubban mutatják be.
