„Könnyedén dörzsölgette a mellét…”
Salvador Dalí dörzsölgette a saját mellkasát? Az isteni Dalí a formás Jessicáét? Egy bizonyos Rebecca (Jessica anyja) a magáét? Sigmund Freudnak lenne bevett gyógymódja, hogy a pszichoanalitikusi díványán fekvő hölgyek mellét dörzsölgeti?
Az ilyen és hasonló kínzó kérdésekre néhány másodperc alatt érkezik felelet Terry Johnson vígjátékában, melyet a József Attila Színház Gaál Erzsébet Stúdiója tűzött műsorra. A félreértések, ráértések fürge replikáival, a nevetést előcsiklandozó kis poénokkal sokkal jobban jár a néző, mint az író a második részt elnehezítő lélektani, drámai fontoskodásával. Az első rész sem a könnyed komédiai, bohózati szárnyalással tűnik ki, de ekkor legalább nem kell elviselni egy vulgárpszichológiai tantörténetet, melynek végén az agg Freud kénytelen-kelletlen beismeri: lőtt elégszer bakot, egykori nézetrendszerével szemben inkább az ellenkezője bizonyult igaznak, ám erre ő – véli – időben ráébredt.
A darab kedves, szellemes, ígéretes ötlettől nyer lendületet. Upor László (a dramaturg) fordítása is ott a legélvezetesebb, ahol ez a kitaláció, félálom, vízió, szituációs játék működik. Az öreg, halálos beteg, emigráns Sigmund Freudhoz – hozzá? vagy a csapongó gondolataiba? – hódolatot követelő hódolattal beállít a fiatal festőfenomén, Dalí. Az őrült spanyol a maga excentrikus módján feldúlja a disztingvált osztrák londoni hajlékát. Az egyik géniusz űzőbe veszi a másikat – s a vénebbnek is futja keresetlen szavakra az ifjabbhoz. A freudi lélektani iskola és a szürrealista piktúra is megkapja a magáét. Igaz, mindkettő régi célpont, a 20. század nagy találmányai közül az előbbire is, az utóbbira is épp eleget lövöldöztek már. A színpadi gúnynyilaknak sem ez az első zápora. Nem is a tizedik. A sikeres kortárs angol szerző azonban kevés szereplőjét ügyesen küldi a (nem is mindig csak szó-) csatába. A libikókát, melyen hol a tiszteletét tevő Dalí, hol a látogatójától szabadulni próbáló Freud van nyeregben, Johnson megpakolja még két embersúllyal. Yahuda doktor, a zseniális tudós kissé frusztrált, kedélytelen kezelőorvosa az egyik. Jessica, a sorsnyomozásban mindenre elszánt nő a másik. A négyes különféle kapcsolatokba, ütközésekbe kerül egymással. Ezeknek egy része – a szexualitással összefüggő és egyéb, félreértésre alkalmat adó okokból – titkolandó. S ha titkolandó, ott a derék öreg szekrény, amelybe eddig egymillió vicc, tízmillió karikatúra, valamint X+1 színmű dugta el nemkívánatos szereplőit.
Meghökkentő, hogy Éberwein Róbert milyen semmitmondó, csúf szekrényt tervezett az összességében kielégítő pinceszínházi lakásdíszletbe, s Sztarenki Pál rendező a jobban sikerült jelenetek között milyen merev, kontár csetlés-botlásokat produkált a szekrény ürügyén. Pedig ha egy középfajú semmiségnek ez az alcíme: …avagy Dalí a szekrényben, talán mégis célszerű lett volna az élethű – a számkivetettségben is jómódra valló – bútordarabok, tárgyak szomszédságába tisztességes üzemre képes szekrényt helyezni. Ha a kétszárnyú ajtó – mint a lepedőnyi helyiség egyik épített kijárata – nem távolítható el a Freud előadásaira, a két barna mázolmány tábláinál akkor is többet érdemelt volna a „címszereplő” sifonér. Legalább Sztarenkitől, játékban többet. Mintha nem is létezne ez az alkalmatosság. Elfüggönyözték a belsejét, elfelejtettek életet lehelni mai nagy napjába. Dalí a kezdeti idegenkedés után e szekrényben kedveli meg a tökön rúgást (Freud a herehasogatás okozta csillagokat-látást könnyed teóriával rendeli a festői látomás, remeklés szolgálatába). Itt szenved rémséges körömágysérülést – a rég odaszáradt fika kapargatásától. A szekrény a tipikus bohózati ruhavesztés, részleges vetkezettség, meztelenség melegágya is. Mégis oly aszexuális, hogy Freudnak kellene kezelnie őszekrénységét.
Amit Éberwein a szekrénytől tagadott meg, azt a jelmeztervező Pilinyi Márta Dalítól. Nem tarkabarkán öltözött pojácát várnánk, viszont nem is azt, hogy még csíkos nyakkendője is csupán napjaink kommersz divatját kövesse. A fényképből kiléptetett, szürke eleganciájú mélylélektanász mellé színesebb figura kellene. A ruhák érdektelenségbe vesznek, arra pedig végképp semmi nem utal rajtuk, hogy esetleg Freud tudatába, tudatalattijába, végnapjainak elmeszínházába van szerencsénk bebocsátást nyerni.
A legmaradéktalanabb színészi élményt Bánffy György Freudja jelenti. Bánffy, aki játszotta a legnagyobb magyart, továbbá számos más nagy magyart és nem magyart, szerepeinek zömében a retorikus, moralizáló komolyságról tett művészi tanúbizonyságot. Akik emlékeznek főleg évtizedekkel ezelőtti, pécsi korszakára, tudják, milyen remek a humora, milyen erős az öniróniája. Az operálhatatlan beteg, az illúziótlan Sigmund Freud élettől búcsúzó szarkazmusa és a néha infantilis helyzeteket élvező tétova csintalankodása keveredik alakításában. Fején mókás kötéssel, egyik karján gumicsizmával, vállán intim női alsóneműkkel úgy pózol a hirtelen portretizáló kedvet érző Dalí előtt, ahogyan az ennek a drámácskának a kiskönyvében meg vagyon írva. Amikor ilyen képekhez erőt, merszet gyűjt, Sztarenki is elemében van, együtt játszik az íróval és a komédiásokkal. Nagy kár, hogy sokszor visszaengedi a művet a társalgási színjáték ketrecébe. Freud éjszakája nem titkok, szörnyek, kreatúrák fantázia-kavalkádjában tárul fel. Elvontság, bizarrság, absztrakció ritkán állítja feje tetejére a játékot. A pszichoanalízisből Jessicától leckét kapó Freud jelenettöredékei fagyottak. A Bécsből ki nem menekített, matróna Freud lánytestvérek sorsának vészjelei, a fasizmus, az antiszemitizmus rémtetteinek emlegetése írói melléfogás, ide nem illő történelmi konkretizálás. A hírek, információk hordásának, kimondásának házi feladatát Juhász György Yahuda doktora szenvedi el. A betege iránti beteges antipátián kívül alig talál hangot a nagy orvos kis orvosához.
Dányi Krisztián illúziókeltően robban a színre. Egy kis akcentussal is tréfálgatva, hatásosan működteti az írói fogást, hogy Dalí egyes szám harmadik személyben szeret beszélni magáról, és minduntalan magáról szeret beszélni. Ezt a száguldozó, környezetéről tudomást alig vevő „külső Dalít” azonban egyre inkább fel kellene tölteni a „belső Dalíval”, aki mégsem akárki ripők volt. Míg Bánffy az elcsendesüléseiben (vagy jobb híján passzív merengéseiben), egyes rezdüléseiben nem hagy kétséget a véglegesen-végletesen hanyatló Freud ki nem hunyó kivételességéről, Dányinak ritkán következnek el azok a mellékes váltásai, foghegyről-odamondogatásai, amelyek megsejdítik a zseni traumáit (nem pusztán a szexuálisakat) és a traumák zsenijét.
Varga Klári igyekszik finom, árnyékolt színészi lényét kiszakítani e konvencióból, s talán ettől felpörgetettebb, mint ami kinéz Jessicából. Amikor a saját anyját is játssza – vagy felidézi -, hullámzik a stúdió: a szöveg, a rendezés és a színészek felől is más-más ritmus érkezne a lüktetésbe, melyet Varga próbál uralni a fokozódó tempóval. Apró vígjátéki gesztusai – így diktálja az anyag – jobbak a drámai kitöréseknél.
Freud lakrészében egy hangosbeszélő tart kapcsolatot az önállósága romjain éldegélő apa és egy szinttel feljebb tanyázó lánya között. A házi rádióból dörmögő Anna kelletlen kötelességtudással, józan intelmekkel sietne a papa segítségére, ha az elfogadná a segítséget. Terry Johnson Freud-komédiájának szellemiségét a meg nem jelenő szereplő figyelmeztetően-fenyegetően artikulált hangja, a tíz méterre levő túlvilággal való diskurzus beszéli el a legjellemzőbben. E párbeszéd lebegéséből, anyagtalanságából, halálosságából, nevetségességéből juthatott volna egy dózis a szekrény és vidéke vaskosabb és ziláltabb közegébe is.
Tarján Tamás
Keretes cikkek
Terry Johnson: Freud éjszakája
József Attila Színház, Gaál Erzsébet Stúdió Rendező: Sztarenki Pál
