2006.12.11., 2006. évfolyam, 49. szám
szerző: Sándor Zsuzsanna forrás: 168óra
cimkék: közélet, politika, Ungváry Rudolf
Gépészmérnöknek indult, író, lett. Most hetvenéves. Hisz a nemzeti megbékélésben, de szerinte a folyamatot lassítja, hogy társadalmunk nagy része legfeljebb a szavazófülkében bátor.
Azt mondta: hagyjuk a születésnapot. A felhajtás zavarja, vagy az idő múlása?
Hetvenévesnek lenni nem érdem, nincs miért tündökölnöm. És rettegek attól, hogy meg fogok halni, bár szembe akarok nézni ezzel is. Olykor úgy érzem, felettes énem áldozata vagyok. Kötelességtudatom kényszerít rá, hogy maximálisan megfeleljek erkölcsi mércémnek: méltányos legyek, ne gyűlöljek.
Lenne oka haragra. A rendszerváltásig alig publikálhatott, dokumentumregénye (Utána néma csönd), novelláskötete (A gépfegyver szálkeresztje) csak a kilencvenes években jelent meg.
Nem azért nem jelentek meg „89 előtt, mert nem hagyták. Nem tudtam úgy írni, hogy megjelenhessek: nem voltam képes elég jól írni. Becsapnám magamat, ha a felelősséget másra tolnám. Sokszor kérdezték tőlem, miért nem menekültünk el a háború elől, vagy az ötvenes években. Édesanyám Svájcban született, rokonaink éltek kint. De mindig író akartam lenni, és csak magyarul tudtam anyanyelvi fokon. Ugyanakkor föl sem merülhetett, hogy humán pályát válasszak. Nem akartam hazugságban élni. Katolikus nevelést kaptam, a keresztény középosztályhoz tartoztam. Mivel édesapám gépészmérnök volt, folytattam a családi hivatást: „55-ben fölvettek a miskolci Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetemre.
Az intézmény szellemisége „méltó” volt névadójához?
Borzalmas hely volt. Engem, a pesti „entellektüelt” már az első napon sokan megutáltak. Az egyik bányászgyerek félig elismerően, félig idegenkedve mondta: „Olyan hetyke a járásod…” Egy évvel később, 1956. október 22-én viszont a megalakuló diákparlament vezetői közé választottak. A munkástanácsok megszervezéséig mi, diákok vettük át Miskolc és a borsodi térség irányítását. Létrehoztunk egy rádiós hírszolgálatot, rövidhullámon híreket sugároztunk. Megszereztük az ÁVH operatív belső felderítő osztályának anyagait is, elkezdtük feldolgozni a „listákat”; néhány egyetemi besúgó, hogy megelőzze a lelepleződést, sírva vallotta be tevékenységét a többiek előtt.
Amikor a miskolci diákszállón 1957 elején a kommunisták újra kitűzték a vörös zászlót, önök tiltakozásul piros lábasokat és alsóneműket lógattak ki az ablakon.
Nem mértük föl a veszélyt. Azt gondoltuk: még folytatódhat a forradalom. Amikor „56. november közepén hazamentem anyámhoz, rögtön azt kérdezte: „Nem akarsz elmenni?” Nem akartam. Aztán 1957 februárjában több mint száz miskolci diákkal együtt engem is letartóztattak. A nyomozók tudtak a rádióadásokról, a hírcsoportról, de arról nem, hogy azt egy másik hallgatóval együtt én vezettem. Pedig nagyjából mindenkit letartóztattak, aki szerepet vállalt, verték is őket, de ezek a leendő mérnökök mégsem vallottak egymásra. Sírtam az ütésektől, mire kínzóim – bár tényleges „bűneimről” fogalmuk sem volt – még jobban vertek. Úgy hitték, aki sír, azt megtörhetik. Egy szót sem húztak ki belőlem, de mert nem annak látszottam, aki ténylegesen vagyok, jobban megszenvedtem. Nem bátorságról volt szó; a viselkedésemmel nem tudtam kifejezni, hogy mások feladásának szégyenétől a veréseknél is jobban rettegek. Kistarcsára internáltak. Úgy éreztem, örökre vége a szabadságomnak.
És valóban hosszú időre bezárult minden ajtó?
Kistarcsa után vasesztergályosként „bizonyítottam”, hogy nem idegenkedem a munkásosztálytól. Majd visszavettek az egyetemre levelező hallgatónak. A többi letartóztatott diák többsége évek múltán szintén diplomázhatott. A korszaknak ez talán pozitívuma. Mint az is, hogy sokak számára hozzáférhetővé tették a kultúrát. De azért a Kádár-rendszer vállalhatatlan maradt.
Egy ideig mérnökként dolgozott. Azért, hogy békén hagyja a hatalom?
Hozzátartozott az életstratégiámhoz: kivonom magam a figyelő tekintetek alól, s olyan világot választok, ahol a politika kevésbé fontos. A jelentéktelenség állapotában léteztem. Eközben írtam avantgárd kísérleteimet, majd hosszabb munkanélküliség után információkereső nyelvekkel és fogalomelmélettel kezdtem foglalkozni. Ez vezetett el a informatikához is. Aztán „79 tavaszán egy volt gimnazistatársam találkozóra hívott. Tudtam róla, hogy a belügybe került. Elmondta: az egyik külképviseleti „munkatársuk” nyugdíjba ment, a helyére engem szánnak. Hozzátette: „Mindent tudunk rólad, de ez nem akadály.” És bár legszívesebben ráborítottam volna az asztalt, udvariasan elutasítottam. Többé nem próbáltak beszervezni.
A hetvenes években már megjelenhetett volna első kötete, de nem volt hajlandó öncenzúrára.
Egyik elbeszélésemet elküldtem Sík Csabának, a Magvető Kiadó irodalmi vezetőjének, mivel hallottam, hogy antológiát szerkeszt. Csaba hamarosan fölhívott: mindent elkövet, hogy megjelenjen az írás. Biztatott, adjam oda a többit is, összehozunk egy önálló kötetet. Amikor elkészültünk a szerkesztéssel, Csaba kijelentette: három elbeszélést muszáj kihagyni. Azt feleltem: akkor inkább semmi se jelenjék meg. Bizonyára azt hitték, nem vagyok hajlandó kompromisszumra. Pedig az igazság: lelkem mélyén tisztában voltam azzal, még nem vagyok kész író, a publikálásnak nincs valódi tétje. Egyszerűbb volt demonst-ratívan megoldanom a helyzetet.
A nyolcvanas évek közepén már közelebb került az irodalomhoz. Az Országos Széchényi Könyvár főmunkatársa lett, és egyik alapítója az írókból, művészekből álló Örley Körnek.
A társak keresésének időszaka volt ez, rendszeresen összejártunk vagy negyvenen az Astoriában. Boldog voltam: végre a magamfajták közt lehetek. Már félnünk sem kellett annyira. Az a szívszorító rettegés, amivel „57-ben kiléptem az internálótáborból, fokozatosan oldódott. De csak a rendszerváltás lett az én igazi felszabadulásom.
Tagja lett a Történelmi Igazságtétel Bizottságnak is. Remélte: revánsot vehet a múltért?
Nagyszerűnek tartottam, hogy felléphetünk azellen, ami megnyomorított bennünket. De a teljes politikai igazságtétellel nem foglalkoztunk. A magyar társadalom újra az 1867-es állapotba került: mindenki kiegyezni akart, túljutni a rendszerváltás nehézségein. A túlzott békülés később visszaütött. A baloldal felemásan szabadult meg a pártállami tehertételtől, a jobboldal semmit sem felejtő és semmit sem tanult része pedig erre hivatkozva próbálja weimarizálni a fiatal magyar demokráciát. De akkor a TIB legjobbosabb tagjaiban sem merült föl az igazságszolgáltatás. Többségüket főleg a tüntetések érdekelték, engem az, hogy megszervezzük a 301-es parcella emlékművének megépítését. Az száz év múlva is ott fog állni. Csoportunk csak látszólag volt egységes. Egy megbeszélésünk után az ötvenhatos Rácz Sándorral mentem hazafelé, amikor megjegyezte: „Itt ez a sok zsidó…” Félelmetes történelmi örökségünk még a TIB-en belül is visszaköszönt.
Egyik írásában arról szól, mennyi bűntudatot érez a németek, oroszok, zsidók iránt. De társadalmunkat nem jellemzi az önvizsgálat. Bátorság kell a bűntudathoz is?
A kényszeres önelemzés a természetemből fakad. A bűntudat energiáját használom föl arra, hogy méltányos legyek. Ez az egyetlen vagyonom, ebből gazdálkodhatok, talán még az értelmemnek is ez az energiaforrása. Segít belátni: közös felelősségünk a magyar történelem. Társadalmunk legfőbb baja, hogy nem tudott saját elvárásainak megfelelni, és igazán európaivá válni. Ez mindkét oldalra érvényes. A baloldal „45 után bizonyos szempontból kivételezett helyzetbe került, a baloldali örökség így vagy úgy, de vállalható volt a nyilvánosság előtt. A jobboldal viszont kirekesztődött a társadalmi párbeszédből, és nyilvános, egyenrangú megmérettetés híján politikai fejlődésében megrekedt. Avíttas, tekintélyelvű, a nemzetet kisajátító eszméi „89 után újraélezték az ellentéteket. A jobboldal rádöbbent hátrányos helyzetére, ám ez jelentős részét nem késztette önvizsgálatra, sem arra, hogy modernizálja magát. A maguk vétkeiért másokban keresték a bűnöst, holott nekik is van mit seperni a portájuk előtt, nemcsak a baloldalnak.
Hiányoljuk a történelmi bocsánatkéréseket, de ma is lehet árpádsávos zászlóval vonulni.
Az általam ismert jobboldali körökben úgy vélekednek, ezeknek a szélsőségeknek nincs jelentőségük. Úgy nem vesznek róla tudomást, ahogyan 1944-ben a zsidók deportálásáról. Megdöbbent az érzéketlenség. A konzervatív középosztály egy része elfogadhatatlan erkölcsi állapotban van. Nem tiltakoznak az árpádsávok láttán, holott az nyilasjelkép volt. Azzal, hogy Orbán Viktor hallgat erről, ezt is politikai hatalomszerzésre használja föl.
Mások azt kérdezik: mit tehetnének? Szolidaritás nélküli tömegtársadalomban egyáltalán létezik egyéni felelősség?
A szolidaritás nem a társadalom, hanem az egyén tulajdonsága. Aki nem képes elutasítani a gyalázkodást, a hazázást, a nemzetezést, az erkölcsileg megbukott. Nem lehet kifogásokat keresni, tehetetlenségre hivatkozni, mint annak idején a háborúban. Ma már senki sincs veszélyben a nézetei miatt. Október 23-án a Moszkva téri metró mozgólépcsőjén utaztam a feleségemmel. A másik, álló lépcsősoron a Kossuth téri tüntetésről hazafelé tartó fiatalok rohantak fölfelé, még a tüntetés lendülete hajthatta őket. A lépcső harmadánál kezdtek kifulladni, s hogy kompenzálják a leégést, egyikük elordította magát: „Vesszen Trianon!” Majd: „Rohadt zsidók!” Rászóltam, szégyellje magát. De mások hallgattak, illetve valaki megjegyezte: „Ugyan már, hadd éljék ki magukat a fiatalok!” Ezeknek az embereknek valójában katasztrofális az identitástudatuk. Én hiszek a nemzeti megbékélésben, de a folyamatot lassítja: társadalmunk nagy része gyáva vagy hülye, legfeljebb a szavazófülkében bátor. Megértem, de nem kedvelem őket.
Milyen az a jobboldal, amelyet szívesen vállalna?
A földi megváltásban nem hiszek. Abban igen: a jobb és a bal folyamatos párbeszédén alapul a politikai fejlődés.
