Meg kell-e védeni egy töténelmi jelképet?
Minek? Megvédi azt az idő.
A Jobbik a rosszabbik érvet választotta, amikor az alapvető jogszerűség kiiktatásával felállított budai turulos emlékműnél tüntetőleg kiállt az árpádsávos zászló történelmisége, ugyanakkor színeinek pártcélzatú használata mellett. Most már azoknak is egyértelműsíti alkalmazásának napi politikai jellegét, akik eddig hajlamosak voltak elhinni: akik lobogtatják, valóban csak múltidézőt látnak benne, nem többet.
Tudjuk, honfoglaló Árpádnak nem volt sávja, még államalapító Istvánnak sem. A vörös pajzs, a vörös lobogó jelezte, merre vonulnak a magyar seregek. (A huszadik század súlyosan kompromittált vörös zászlait nem jutott eszébe senkinek az övékével azonosítani.)
Később kezdték használni a vörös és az ezüst – ennek megfelelője a heraldikában a könnyebben kezelhető fehér – színeket, és ha a zászló gyakorta változott is, a piros-ezüst csíkozás ott van honunk mai címerpajzsán is.
Aki feléleszt egy ősi jelképet, azzal célja van. Mint a nyilasoknak, akiknek nem volt elég az ő vörös lobogójuk (holott akár Árpádra, akár Istvánra hivatkozhattak volna használatakor). De a megkülönböztetés érdekében nekik sávos kellett.
Ahogy nyilvánvalóan politikai színezete volt, amikor a rendszerváltást követő években megjelent a szélsőjobb használatában; tessenek csak emlékezni Szabó Albert, Györkös István felléptére, a Hungarista Mozgalom, a Világnemzeti Népuralmi Párt, a Népjóléti Szövetség „Borneo és Celebesz magyar volt és magyar lesz”-logikájú, agyament gyűlölködéseire az igaz magyarok nevében, vagy amikor a várbeli turulnál gyűltek tüntetni azok, akiknek Budapest negyvenötös felszabadulása sajnálatos vereséget jelentő történelmi dátum!
A mai józanokat ezekre az alig évtizedes, még jelen idejű eseményekre emlékezteti a sávos zászló. Arra, hogy élnek köztünk olyanok, akik vállalják a félmúltbeli rémrendszernek a jelképeit, s a tarackot nem lehet következmény nélkül meghagyni a veteményeskert sarkában, mert láthatatlanul kúszik gyökere a föld alatt, és ahol lehetősége van, kibújik.
Hát még ha van, aki locsolgatja is, zsenge levélkéiben a természet üde zöldjét látva.
Szöllősi Ferenc
