Ludassy Mária
A forradalom szó jelentéséről
MI (VOLT) EZ?
Az OSA Archívum december 1-jén gyorskonferenciát rendezett Mi (volt) ez? címmel, melyet a nemrég elhunyt Bence György emlékének ajánlott. A gyorskonferencia 1956 és 2006 kapcsolatát, a megemlékezéseket, az emlékezés műveit, az emlékműveket, a forradalom kulturális, ideológiai nyomait, hatásait elemezte. Arra kereste a választ, hogy az 50. évforduló fényében mit lehet kezdeni a forradalommal, annak történetével és emlékével. A szervezők mintegy húsz rövid, tizenöt perces előadást kértek. Az itt olvasható szövegek a konferencián hangzottak el.
1986-ban, az Eörsi lakásán rendezett évfordulós konferenciára az 1793. május 31-én megjelent Condorcet-cikk fordításával készültem. Aki emlékszik még történelmi tanulmányaiból a dátum jelentőségére, az tudja, hogy az erőszakos jakobinus hatalomátvétel – az ő szavukkal forradalom, valójában a brumaire 18-ainál semmivel sem elegánsabb puccs-napjáról van szó. Condorcet, akit a legenda szerint csak Danton figyelmeztetése mentett meg attól, hogy girondista barátaival együtt június 1-jén letartóztassák, mely művelet jóvoltából a Konventben addig kisebbségben levő jakobinusok egyszerre bolsevikká váltak, utolsó megjelent tanulmányában a forradalmi/forradalom szó szemantikai vizsgálatának eredményeként azt írja, hogy „forradalmi változásnak csak azt nevezhetjük, ami a szabadság növelése irányában hat, a forradalom célja mindig a szabadság”, ezzel az egyenlőség meg a „haza veszélyben” jelszavával bevallottan szabadságcsökkentő, szabadságjogokat „felfüggesztő” jakobinus mozgalomról mondja ki, hogy a forradalom ellentéte (az ellenforradalom szót az eme minősítést büszkén vállaló királypárti katolikusokra hagyván). Nyilvánvaló, hogy a Condorcet-cikk fordításával az 1986-ban még virulens 56-os ellenforradalom hivatalosságával (lásd Berecz könyve) polemizáltam, olyannyira átlátszó módon, hogy kedvenc orgánumom, a Világosság csak 1989 nyarán merte lehozni „forradalmi” fordításomat, amikor már eljutottunk a „népfelkelésig”, meg különben is a 200. évforduló miatt átment. Ha a condorcet-i definíciót alkalmazom az 50. évforduló sajnálatos eseményeire, akkor nagy valószínűséggel elbukik a forradalmiság próbáján: a tüntetők többsége (most a B-közép mérsékelt politikai tudatosságú részét hagyjuk) kifejezetten a szabadság korlátozását, 1989-ben elnyert szabadságjogaink visszavételét célozta: a Szűz Mária országa a nem keresztények (vagy akárcsak nem katolikusok) jogai vonatkozásában nem sok jóval kecsegtet, a Szent Korona-tan sem feltétlenül a személyes szabadság növelése irányába ható alkotmányos alapelv. A turulos-jurtás-rovásírásos pogány magyar szabadság sem több, mint a modern emberjogi szabadság.
Ez a habókos háttértársulat akkor sem keltett igazi veszélyérzetet bennem, amikor a Kossuth téren nemzeti számonkérőszéket játszottak, bár kérdés, hogy ki védte volna meg a felolvasott nevek – vélelmezett zsidók és valós liberálisok – viselőit, ha tucatnyi békés tüntető kedvet kap irányítószámmal megadott lakcímük felkeresésére? Mentségükre szóljon, hogy volt a XVIII. században a forradalom szónak egy olyan értelmezése is – Tom Paine, az amerikai forradalom liberális demokrata ideológusa a Common Sense című 1776-os művében még ezt használta -, mely a polybuszi körforgáselméletnek megfelelően a valamihez való visszatérésként értelmezte a revolutiót. Azaz elvesztett ősi szabadságunk visszaszerzése a cél, visszatérés a nép rabigába hajtása előtti aranykorba. Ezt Anglia vonatkozásában a normann hódítás előtti korokra teszi: az elnyomó nemcsak nemesként, de idegenként is megkülönböztethető, kvázi más fajú. Nos nem tudnék a szász szabadság szépségeihez hozzászólni, mivel vonatkozó ismereteimet magam is maximum a Robin Hood-legendákból merítem, de Paine nem volt egyedül a forradalmat retorikailag egy status quo ante fogalmával azonosító eszméivel: Sieyès abbé híres Mi a harmadik rend?-jében az első két kiváltságos rendet nem egyszerű elnyomóként, hanem nemzetidegenként definiálja: tudniillik a gall őslakosságot leigázó frank hódítók utódaiként, ezért lehet „a harmadik rend maga a nemzet”. Amerikában Paine szerencsére megfeledkezett az elnyomók etnicista definíciójáról, és pennsylvaniai alkotmánytervezetében a liberális demokrácia, az individuális szabadságjogok teljes eszmei fegyverzetét felvonultatja, méghozzá a „minimal state” igen radikális változatával. Amivel viszont a forradalmi Franciaországban nem aratott túl nagy sikert, ahova pechére a szeptemberi vérengzések napjaiban érkezett.
A radikális demokrata Paine mellett nagy konzervatív vitapartnere, az „old whig” Burke is a valamihez való visszatérés forradalom-definícióját használja a dicsőséges forradalomra (1688 célja a régi szabadság, a Magna Chartától kezdve a Petition of Rightson keresztül a Bill of Rightsig terjedő fokozatos fejlődés, szerves jogkiterjesztő evolutio beteljesedése, míg a francia forradalom a maga történelmi tabula rasát teremtő „metafizikai deklarációival” kidefiniálja magát az európai fejlődés egységes-organikus folyamatából. Nos 1956 szánalmas remake-jében utazó polgártársaimat nem szeretném a burke-i klasszikus konzervatív pozícióval összehozni, mivel egyik első aktusuk az volt, hogy a tévészékház kapuja fölül levették az Európai Unió zászlaját, hogy helyébe az árpádsávosat tegyék ki. Az ehhez fűződő asszociációinkhoz hasonlatosat nem tudok idézni az angol vagy francia történelemből: ha volt Artur királynak vagy Nagy Károlynak hadi zászlaja, azt biztosan nem használták a XX. századi holokauszt díszleteként. És ne feledkezzünk meg arról, hogy amíg mi itt nyugodtan filologizálhatunk a forradalom szó etimológiáján, sok, a zsinagóga környékén lakó idős hölgy Kristalnachtként élte meg az utcán vonuló randalírozók októberi performance-át.
Ám én még ebből sem vonnám le a „semmi szabadságot a szabadság ellenségeinek” Saint-Just-i következtetését, melyről tudjuk, hogy „a szabadság zsarnokságához”, azaz a nem szabadsághoz vezetett, így a condorcet-i kritériumok alapján a forradalom ellentétéhez. A XX. század egyik legnagyobb tragédiája, hogy a liberális (és szociáldemokrata, kereszténydemokrata) értelmiség képtelen volt megválaszolni azt a kérdést, hogy meddig tűrhető az extraparlamentáris erők „szabadsága” a parlamentáris szabadságjogokkal szemben. Amikor a Róma elleni menet eléri Rómát, már késő. Ám amíg csak a verbális agresszió esete forog fenn, addig a szólásszabadság százszor szent jogát sértjük, ha korlátozzuk kifejtésében. Vajon a „clear and present danger” ugyanúgy vonatkozik az Országháza előtt alkotmányellenes jelszavakat skandálókra, mint Mill és Laski szerint a gabonakereskedő háza előtt a gabonaárak liberalizációja ellen tüntetőkre? És mit tehetünk mi, a népből-nemzetből exkommunikáltak azzal a vörös és fehér jakobinizmus örökségeként ránk maradt hagyománnyal, mely szerint „Franciaországban csak két párt van: a nép és a nép ellenségei” (Robespierre), illetve „Franciaországban csak két párt van: a nemzeti oldal, a „Franciaország a franciáké” pártja és a nemzetellenes – „antifrançais” párt, mely az idegenek, a zsidók és liberálisok nemzetközi összeesküvését képviseli” – ezért mindkét definíció szerint a képviseleti rendszert, mely a magánérdekek többségét reprezentálja, fel kell számolni a „nép igazi érdekei” (Rousseau-Robespierre), illetve „a nemzet latens akarata” (Ch. Maurras) nevében. Ez utóbbi diszkrét bája különben, hogy nincs, elvileg nem lehet bármely kicsiny-groteszk vagy félelmetes csoportocska, mely ne nevezhetné ki magát „a” nemzet egyedüli legitim képviselőjének (lévén a csak „empirikus” többség morálisan illegitim), ezzel a direkt demokrácia nevében vidáman szétverhető a reprezentatív rendszer minden alkotmányos alapintézménye – egyelőre csak szavakkal, de egy Parlament előtti tényleg csak verbálisan agresszív tömeggyűlésen hallhattuk: százezer erős karnak semmi sem tud ellenállni, csak most (még?) nem törünk be a népképviselet házába a nép nehezen definiálható akarata nevében.
Egyébként Gobinau gróftól, a fajelmélet feltalálójától tudjuk, hogy a liberális politikai etikett egyedüli legitim harci eszköze, a racionális érvelés használata maga a bizonyíték arra, hogy alkalmazója származástanilag vagy mentalitásbelileg „sématisé”, azaz az alsóbbrendű fajhoz tartozik, mivel egy árja hős sohasem argumentál, hanem kardjával odacsap. Az első csapáson már túlvagyunk. Bence hajdani konferenciacímét plagizálva: látom, hogy jön a szabadság alkotmányát támadó tömeg. És totálisan tehetetlennek érzem magamat.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 49. szám
