Szakcsi Lakatos Béla, a nemzetközi hírű dzsesszmuzsikus szerint szomorú,
hogy a vendéglátóiparból kihal a cigányzene. Az viszont örvendetes,
hogy mind több cigány származású fiatal jár konzervatóriumba,
Zeneakadémiára; sokan közülük pop- és dzsesszzenakarokban játszanak.
bóta gábor
– Korábban beszélt arról, hogy a huszonegyedik század zenéje ötvözni fogja a nép-, a komoly-, a könnyűzenét és a dzsesszt.
– Egyre inkább így látom. Először ódzkodtam ettől a gondolattól, ahogy a számítógéppel készített zenétől is. Úgy éreztem, egy ilyen világban nem szeretnék élni. Aztán Az angol beteg című filmben Sebestyén Márta dalát összevariálták Bach-motívumokkal, és ez nagyon tetszett.
– Az is tetszik, amikor Mozartot, Bachot szinte tánczene stílusban adnak elő?
– Nem. Nem erre gondoltam. Én is hallottam már szörnyűségeket. De szerintem mindig lesznek olyan zeneszerzők, akik nem valami moslékot készítenek a klasszikusok motívumaiból, hanem a dzsessz, a pop, a komolyzene és a népzene elemeiből szerves egységet alkotnak. Ahogy a cross over stílusában is felhasználják a muzsikusok a klasszikusok szerzeményeit. Vagy amikor én Kurtág György vagy Eötvös Péter műveinek hatása alatt improvizálok, miközben azért mégiscsak dzsesszt játszom.
– A cigányzene nem törekszik arra, hogy szinte minden zenei stílust magába olvasszon?
– A magyar cigányzenészek a dzsentrivilágot szórakoztatták. Zenéjük azért lett ilyen sokszínű, mert nem a köznépnek játszottak, hanem grófoknak, hercegeknek is. Ők pedig rendszeresen jártak operába, színházba, és az ott hallott dallamokat akarták visszahallani az akkoriban meglehetősen nagy létszámú, 15-16 tagú cigányzenekaroktól. A zenészek kénytelenek voltak híres operanyitányokat, karakterdarabokat is repertoáron tartani.
– Nem a magyar nóták miatt lett rossz híre a cigányzenének? Hiszen több közülük szirupos, giccsbe hajló.
– Bartók Béla is ezt mondta, de szerintem ez nem igaz. Bartók haragudott a cigányzenére, Liszt Ferenc viszont kedvelte. Sok dallamot vett át cigánymuzsikusoktól. Bartók azért haragudott a cigányzenére, mert tudta, hogy a magyar népzenében hihetetlen kincsek rejlenek, a nyugati világ mégis a magyar cigányzenét vélte magyar népzenének. Még Yehudi Menuhin, a híres hegedűművész is sokáig ezt gondolta. u
u Hiszen Brahms, Liszt és még többen ebből merítettek. A szocializmusban már más volt a helyzet. Akkor szinte minden utcasarkon állt egy kocsma, amiben cigányzenész dolgozott. Ha ott egy részeg üvölteni kezdte, hogy például „Gyere, Bodri kutyám…”, akkor pénzért ezt játszották. De még ezeken a helyeken is – amíg be nem rúgott mindenki – gyakran lehetett programzenét hallani.
– Az édesapja vendéglátós zenész volt. Mit tanult tőle?
– Semmit. Ő nem cigányprímás volt, hanem olyan hegedűs, aki zongoristával vagy harmonikással játszott. Alig hallottam, mert otthon nem játszott, azokba a kisvendéglőkbe pedig, amelyekben dolgozott, nem vitt magával.
– De, gondolom, mégiscsak hatással volt önre a cigányzene.
– Igen. Amikor klasszikus zenét kezdtem tanulni, először a cigányzene hatott rám. Tizenöt éves koromig egyáltalán nem barátkoztam cigány származásúakkal. Ahol laktunk, ott nem voltak cigányok.
– A zenei tehetségében nyilván szerepe van cigány származásának is.
– Nyilván. De eléggé keverék vagyok. Hiszen anyai nagyapám zsidó származású volt, apai nagyanyám viszont sváb. Én ettől még cigány származásúnak vallom magam, de olykor zsidónak vagy svábnak néznek. Pedig a családban rengeteg nagyon híres cigányzenész volt.
– Ön több évre külföldre ment vendéglátós zenésznek. Mit lesett el kint?
– 1963-ban, amikor emelkedett a sorompó, az artisták és a zenészek kimehettek. Én sok mindent láttam és hallottam, már akkoriban is mindenevő voltam, szinte valamennyi zenei műfajban játszottam. Amikor tizenhat éves koromban dzsesszel kezdtem foglalkozni, akkor kerültem kapcsolatba cigányokkal. Megkerestek zenészek, hogy játsszam velük dzsesszt. A konzervatórium után ezért nem mentem a Zeneakadémiára. Nem akartam már tanulni, dzsesszt akartam játszani.
– Játék közben – euforikus állapotban – gyakran furcsa grimaszokat vág.
– Nem tudom, milyen pofákat vágok. A fényképeken látom viszont. Én ugyanis tényleg improvizálok. És ahhoz, hogy valóban ott hozzam létre a zenét, minden idegszálammal erre kell koncentrálnom. Ezért nem ülök mutatósan, egyenesen, és emiatt torzul el az arcom. Sajnos a közönség előbb a látványt érzékeli, és csak utána fogja föl, mit hall.
– De hozzá még nyög és fújtat is…
– Énekelek.
– Ez koncerten esetleg még fokozhatja is a hangulatot. De lemezfelvételen a nyögések, sziszegések nem zavarók?
– Általában úgy mikrofonozzák be a zongorát, hogy alig hallatszódjanak a zongorista által kiadott hangok, de a legnagyobbak esetében is, ha fülhallgatóval figyeljük a felvételt, észleljük ezeket. A dzsessz akkor jó, ha tényleg improvizálunk. Sokszor persze fontosabb a kisugárzás, az egyéniség, mint a játéktudás. Mick Jagger szerintem nem tud énekelni, mégis hihetetlen atmoszférát teremt. Seress Rezső olyan rekedt hangon énekelt, mintha torokrákja lett volna, egy ujjal pöntyögött a zongorán, mégis a csodájára jártak annak, amit a Kispipában csinált.
– Miért van kiveszőben az élő zene a vendéglátásból?
– Nem akarnak fizetni érte a tulajdonosok. A cigánymuzsikusok meg nem akarnak más szakmát választani. Az szomorú, hogy megszűnőben a cigányzene. Másrészt viszont tele van a konzervatórium és a Zeneakadémia cigány származásúakkal, akik klasszikus zenét tanulnak. Mások pop- és dzsesszzenekarokban játszanak. És létezik a Száztagú Cigányzenekar.
– A fiai, Béla és Róbert már ismert dzsesszmuzsikusok. Tanította őket?
– Dzsesszre soha, a klasszikus zenét kicsit átvettem velük. Bár itthon voltak a kották, a lemezek és sokat hallottak játszani, ez biztosan hatott rájuk. De teljesen mást csinálnak, mint én. Szabadok. n
