Nyilvánvaló, hogy a nyugati demokráciát pusztán fegyverekkel, derék tanácsadókkal nem lehet ráerőltetni Irak lakosságára
Az elmúlt öt évben a világsajtó tele volt Irak témájával, de minél jobban ismeri valaki a Közel-Keletet, annál szerteágazóbb a címben szereplő kérdésre adott válasz. A magyar közvélemény többsége – követve a nyugat-európait – körülbelül a következőt gondolja: volt egy diktátor, aki legalább rendet tartott, mi is jó üzleteket kötöttünk vele. Azután jött az ifjabbik Bush, és önző érdekből (több olajra vágyva, nagy üzleteket remélve, bosszúra szomjazva az apját halálosan megfenyegető Szaddám ellen), hazug érvekre hivatkozva megtámadta ezt a szuverén országot. Ebből legfeljebb Izrael húzott hasznot, mert egy ádáz ellenféllel kevesebbel kell számolnia. Amerika azonban ráfázott, mert a megszállás egyre erősebb ellenállásba ütközik, egyre több amerikai esik áldozatául e könnyelmű kalandnak.
Egy árnyaltabb kép
Szerintem ez a kép teljesen téves. Szaddám Husszein sztálini módszerekkel tartotta fenn uralmát, úgy-ahogy a lakosság kisebbségét alkotó szunnitákra támaszkodva, de ha azok közül valaki kegyvesztett lett, mint nem egy rokona, őt is habozás nélkül megölette. A síitákat kegyetlenül elnyomta, számos vezetőjüket kínzások után ölette meg, területeik lecsapolásával még az életlehetőségeiktől is megpróbálta megfosztani őket. A harmadik nagy csoport, a nem arab kurdok ellen még tiltott vegyi fegyvereket is bevetett, egész falvakat kiirtva, s célja volt elűzni őket az olajban gazdag régiókból.
Irán ellen egymillió áldozatot követelő háborút indított, lerohanta Kuvaitot – egyszóval állandó fenyegetést jelentett szomszédjaira. Vitán felül voltak tömegpusztító fegyverei, és megpróbált nukleáris fegyverekre szert tenni, de az öbölháború utáni nemzetközi ellenőrzés miatt ez nehezen haladt, s a háború küszöbén a nyomokat eltüntette, a dokumentációt pedig külföldre szállíttatta. 2003-ban a térség békéjéért (nemcsak Izraelért!) joggal aggódó Egyesült Államok valóban nemzetközi felhatalmazás nélkül indította meg a háborút a zsarnok eltávolítására, miután megbizonyosodott, hogy a kilátásba helyezett orosz és francia vétó miatt ENSZ-keretben ez nem valósítható meg.
Persze lehetett volna még várni, további diplomáciai erőfeszítéseket tenni. Mára a legtöbben elfeledték, de tény, hogy az iraki diktatúra és annak nagy létszámú hadserege komoly ellenállás nélkül, szinte napok alatt összeomlott, s az ország nagy többsége boldogan fogadta Szaddám bukását. Ez után azonban a hatalmas kiterjedésű, őrizetlen határokkal rendelkező országot az elégtelen létszámú amerikai hadsereg (és szövetségesei) képtelenek voltak hatékonyan ellenőrzésük alá vonni, nem tudták megakadályozni a fanatikus muszlim terroristák, a fegyverek és a legkorszerűbb robbantó eszközök beáramlását. Még nagyobb baj volt az, hogy Irak egy mesterséges ország, iraki nemzet nem létezik, s a mesterséges kohézió megszűnésével megindult a harc a három fő alkotóelem között a hatalomért és mindenekelőtt az olajkincs fölötti ellenőrzésért. Amerika ezt próbálta meg demokratikus keretek közé terelni, minden eszközzel támogatta előbb a minden vallási és etnikai csoportot magába foglaló ideiglenes kormányt, majd az ország történelmében első ízben tartott szabad választások nyomán megalakult alkotmányozó nemzetgyűlést és az annak felelős kabinetet.
Egy éve fölcsillant a remény, hogy az irakiak képesek lesznek az egymás közötti kompromisszumra, de a kívülről is ösztönzött maximalista törekvések miatt erre ma egyre kevesebb az esély. Nem az amerikai, brit, lengyel és más „megszállók” elleni nemzeti ellenállásról van szó, hanem egyre inkább egy klasszikus polgárháborúról, más szóval egy kegyetlen törzsi és vallási háborúról, ahol a harc nem a fegyveresek között zajlik, hanem a cél a védtelen polgári lakosság válogatás nélküli, kölcsönös gyilkolása. Az amerikai áldozatok száma eltörpül az iraki áldozatok mögött, és őket nem a rendet fenntartani próbáló koalíciós erők öldöklik, hanem az autókba rejtett pokolgépek, az emberrablók, az öngyilkos merénylők.
Egy szakértő bizottság
Ez a háttere az amerikai kongresszus által öt-öt prominens republikánusból és demokratából létrehozott Irak Tanulmányi Csoport (ISG) december 6-án közreadott jelentésének. A 76 éves volt külügyminiszter Baker, és a 75 esztendős volt külügyi bizottsági elnök Hamilton vezette testületben helyet kapott még többek között a Bakert felváltó Eagleburger, Meese volt igazságügy-miniszter, O”Connor, a Legfelső Bíróság volt tagja, Perry, Clinton hadügyminisztere, két korábbi rangos szenátor (köztük Robb vietnami veterán). (A tíz tagból hatot személyesen is eléggé jól ismerek, csak megerősíteni tudom rendkívüli tájékozottságukat, hazafiságukat, integritásukat, felelősségérzetüket.)
Egyhangúlag született javaslataik lényege, hogy az amerikai katonákat vonják ki a tűzvonalból, s gyorsított ütemben képezzék ki az iraki hadsereget a lázadók, a polgárháború letörésére. Ha az iraki kormány nem képes úrrá lenni a helyzeten, számítson arra, hogy fokozatosan megszűnik az amerikai katonai és pénzügyi támogatás. A béke megteremtéséért tárgyalásokat kell kezdeni a két bajkeverő szomszéddal, Iránnal és Szíriával, és sürgősen rendezni kell Izrael viszonyát arab szomszédaival. Ambiciózus terv.
Engem részben arra emlékeztet, ahogy az 1970-es években „vietnamizálni” próbálták az indokínai háborút, továbbá Kissinger és utódai ingázó közel-keleti diplomáciájára. Jó szándékú és racionális elgondolások, de attól tartok, igaza van az egyik kritikusnak, George Willnek, ő a Washington Post december 7-i számában ezt írta: „Irak problémáját maguk az irakiak jelentik, ez a félnemzet, amelyen igen nehéz segíteni.” És elmesélte egy magas rangú külföldi esetét, akivel iraki sofőrje minden közlekedési szabályt áthágva száguldozott, s amikor rászóltak, így válaszolt. „De uram, ez a demokrácia egy nagyszerű dolog. Végre mindnyájan azt tehetjük, ami tetszik.”
Cinikusan megállapíthatnánk, hogy Bagdadban az arab kalifátus megszűnése óta nincs béke. A lakosság lázadt a török fennhatóság ellen, a brit mandátum ellen (a második világháborúban Hitler közreműködésével), a függetlenség elnyerése után saját királya ellen, később az egymást követő diktátorok, utoljára Szaddám ellen, most az amerikaiak ellen.
Nyilvánvaló, hogy a nyugati demokráciát pusztán fegyverekkel, derék tanácsadókkal nem lehet ráerőltetni Irak lakosságára. Ha a művelt és gazdag Belgiumban is nehezen működik a föderáció a vallonok és flamandok között, hogyan lehetne ezt gyorsan megteremteni az alacsony iskolázottságú, mérhetetlenül szegény, merev vallási dogmákat követő soknemzetiségű Irakban. Szerintem azt sem lehet elfogadni, hogy békén kellett volna hagyni a véreskezű Szaddámot.
Három ellencsoport
Valahogy szét kell választani az egymást egyre jobban gyűlölő három csoportot. Területileg ez Bagdadban és a kurd határvidéken nehéz – ezért sem tudtak eddig megegyezni egy föderális államban. Más utat én mégsem látok, vagy egy lazán összekapcsolt államszövetség, konföderáció – vagy három független állam, ahogy Joseph Biden szenátor, a szenátus külügyi bizottságának jövendő elnöke javasolja. Hirtelen mindent otthagyni nagy felelőtlenség lenne, lehet, hogy egyes szomszéd államok csak erre várnak, de ez esetben a polgárháborúból könnyen kinőhet egy nagy iszlám belháború. A Baker-Hamilton javaslat jámbor óhajok gyűjteménye ugyan, de jó kiindulópont. Ennek alapján Amerikán belül létrejöhet a pártközi és az össztársadalmi béke. Ha az irakiak és szomszédjaik is akarják, akkor az egész térségben is megteremthető. De akarják-e?
Jeszenszky Géza volt külügyminiszter
