A Magyar Nemzet a minap ismét megeresztett egy, a tragikus félmúltunkat meghamisító, mártírjaink emlékét sértő irományt. A szerző – Tőkéczki László (történész, egyetemi docens) annak az ürügyén, hogy nálunk ülésezett az európai zsidó jogászok szervezete, és felvetette Magyarország – pontosabban a néhai magyar állam – zsidóüldözésben való felelősségét, ingerült szerecsenmosdatással rukkolt elő. Az iromány szélsőséges elfogultsága és történelemhamisító tudománytalansága okán nem alkalmas arra, hogy valamennyi állításán végigmenjünk. A lényegre szorítkozunk.
Először is: sem a szaktudomány, sem az üldöztetést szenvedettek nem állították, hogy az ország kollektívan felelős. A magyar nép, különösen a falusi lakosság többsége nem volt aktív antiszemita. Ahhoz viszont kétség nem fér, hogy a zsidóüldözésben és népirtásban a magyar állam és az uralkodó elit – tisztelet néhány kivételnek – bűnös volt. Tőkéczki azzal a csúsztatással próbálkozik, hogy elismeri „egyesek nyilas gazemberségét”, és szemforgatóan felveti „egy megszállt kis országban háborús körülmények között ki várhatja el a civil lakosság ellenállását?”. Válaszolhatnánk: bizony nem egy megszállt kis országban – Dániától Norvégiáig, Hollandiáig vagy Jugoszláviáig – az a bizonyos civil lakosság vállalta az aktív és passzív ellenállást. De lépjünk tovább! Tőkéczki azt az alaphazugságot variálja, amely azt sugallja, hogy a békesség és a jogszerűség paradicsoma volt Magyarország mindaddig, amíg – mint derült égből a villámcsapás – a náci Németország (az ország szövetségese!) 1944 márciusában hazánkat meg nem szállta. A történelmi igazság – középiskolás tananyag – ezzel szemben az, hogy a középkor után a magyar állam volt az, amelyik az első faji törvényt hozta, a numerus clausust (1920. XXV. tc.). A továbbiakban számottevő külső presszió nélkül a független magyar állam független parlamentje 1938 és 41 között három zsidótörvénnyel hazájában jogfosztottá tette a zsidó lakosságot. A dolog szégyenletességét csak növeli, hogy az első két zsidótörvényt a magyar keresztény egyházak vezetői maradéktalanul támogatták. Ahogyan azt Randolph L. Braham, korunk kiemelkedő holokausztkutatója megfogalmazta: „Ezzel lélektani hatást gyakoroltak a magyar népre. Részint erre vezethető vissza, hogy zsidó hitű honfitársaik szenvedéseit miért nézték olyan közönnyel a magyarországi tömegek.” Korántsem arról van szó, hogy mint Tőkéczki állítja, néhány nyilas volt a bűnös a zsidóüldözésben és a halálba deportálásban. Nem „néhány nyilas”, hanem a Horthy által kinevezett, és így a legalitás látszatával felruházott magyar (!) Sztójay-kormány utasításaira a csendőrség, az egész magyar közigazgatás, a közellátás, a szállítás valamennyi szerve és annak valamennyi tisztviselője (tisztelet az elenyésző számú kivételnek) ügybuzgón hajtotta végre a deportálást, 51 nap alatt a teljes magyar vidéki zsidóságot – kereken ötszázezer embert – kizárólag a magyar hatóságok deportálták. A kisszámú Eichmann-kommandó csak a legfelsőbb irányítást végezte, a német katonáknak pedig egyenesen megtiltották, hogy a deportálás lebonyolításában részt vegyenek. A félmillió magyar állampolgár halálba küldését a magyar karhatalom és a magyar közigazgatás végezte, méghozzá olyan ügybuzgalommal, hogy Edmund Veesenmayer birodalmi főmegbízott 1944 májusában azt jelenti Berlinnek, hogy „ismerve az itteni körülményeket, szokatlan az a gyorsaság és körültekintés, amivel a magyar hatóságok a deportálást bonyolítják”. Valamennyi német és nem német dokumentum egybehangzón rögzíti: e hatékony segítség nélkül a deportálás megoldhatatlan lett volna.
Ha el is fogadnánk azt, hogy a megfélemlített és a zsidótörvények mérgező hatásától megfertőzött magyar társadalom nemcsak zsidó honfitársainak, de még az ország maradék függetlenségének védelmére is képtelen volt, az akkor is megdöbbentő, hogy néhány bátor ember áldozatvállalásától eltekintve a passzív rezisztenciának, a deportálásokat késleltető próbálkozásnak sem találjuk nyomát.
Tőkéczki azt állítja, hogy a magyar zsidóság 50 százaléka megmenekült. Válaszolhatnánk erre azt, hogy másik 50 százalékát viszont kiirtották. Csakhogy a mártírok emlékét meggyalázó számolgatás így sem igaz: a valóság az, hogy a magyar állam 1941-es területét véve a zsidó lakosság több mint kétharmadát irtották ki. S a népirtáson túl a vezető „úri” politikai osztály a zsidó származású magyar állampolgárokat – valamennyit, a csecsemőtől az aggastyánig – megbélyegezte, jogfosztottá tette, megalázta, deportálta, kényszermunkára fogta, kifosztotta.
Végezetül egy idézet. Bartók Béla 1938-ban – tehát évekkel a háborúba lépés és évekkel a nyilas hatalomátvétel előtt – egyik levelében ezt írja: „Nálunk az úgynevezett keresztény középosztály csaknem egésze a náci rendszert támogatja. Szégyellem magamat, hogy én is ebből az osztályból származom.”
Szász István
