Népszabadság * Ferencz Győző * 2006. december 9.
Posztumusz esszékötet: az első írás közel harminc éve keletkezett, az utolsót, egy naplójegyzetet július 12-én, halála napjának reggelén küldte el e-mailben a Vigiliának.
Beney Zsuzsa: Möbius-szalag
Az esszék a maguk elvont, fogalmi nyelvén ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, járják körül körkörösen, és hagyják végső válasz nélkül, mint nagyszerű költői életművének légritka térben írt, kivételesen éteri versei. Azokban költői metaforákban beszél a hit személyesen átélt problémáiról, igaz, nyelvét a lehetséges végső határig, amit a vers még elbír, elvonttá tette. Esszéiben viszont fogalmi konstrukciókat használ metaforikusan, mert továbbra is olyan dolgokról ír, amelyekre nincsenek szavaink. Esszéi, versei két műfaj felől egyaránt a megszólalás határhelyzetéhez közelítenek.
Milyen jellemző, hogy utolsó írása, amelyet halálától mindössze néhány óra választott el, három kérdéssel ér véget. Ebben a három rövid kérdőmondatban a következő fogalmak fordulnak elő: bűn, abszurditás, valóság, hit, halál, tudat, Isten, emberi lét, létezés; némelyik nem is egyszer. És bár nincs válasz a kérdésekre, sem ezekre, sem a korábbiakra, Beney Zsuzsa olyan koncentráltan fókuszál tárgyára, hogy a kérdésekkel létrehozott vákuumban megfogalmazható válasz ugyan nem, de valami növekvő bizonyosság megképződik. Az a paradoxon, amelyet Beney Zsuzsa emberi létezésünk magasabb értelmét kutatva így fogalmaz meg: „Isten metaforája tehát a megismerhetetlen felismerhetőségét, elfogadását is jelenti. Ezzel az ember tudatosítja magában a megismerhetetlenség tényét, ami talán a legnagyobb szellemi teljesítmény életében, és szabaddá teszi arra, hogy a Megismerhetetlen megismerhetetlenségének, és ezért kimondhatatlanságának tudatában képeket, metaforákat alkosson kimondására.” Ez a gondolat, kell-e hangsúlyozni, egyben vallomás a költészet paradoxonáról és transzcendenciájáról is, hiszen ahogy egy másik esszében továbbfűzi ezt a gondolatot, a költeményben a Másik érintése „érzékeken át hatol belénk, nem szavakon keresztül – és ha verset olvasunk, mégis szavai érintenek meg bennünket.” Ugyanez a gondolat felbukkan mint általában a világ és az én megismerhetetlenségének paradoxona is. Ha Isten saját képmására teremtette az embert, de Isten láthatatlan, veti fel Beney Zsuzsa Tükör és tükörkép között című írásában, akkor „semmit sem ismerek kevésbé, mint önmagamat”, vonja le a következtetést A megismerésről című naplójegyzetben.
Mint látható, Beney Zsuzsa a logika szabályain gondosan átszűrt, tiszta mondatokban beszél arról, amiről közben folyamatosan megállapítja, hogy nem lehet szavakkal bekeríteni. Mégis, kitartó szellemi erőfeszítéssel térképezte fel azt a területet, amelyet Karl Jaspers nyomán a létezés határhelyzetének nevezett. Ezt jelölte ki költői-gondolkodói létezésének lakhelyéül, innen tudta ugyanis belátni saját életét és azt is, ami abból tovább mutat. Saját életét metszőpontok találkozásaként határozta meg. Orvos volt, a testi szenvedések gyógyítója és költő, a lélek szakembere. Zsidó, aki a kereszténység vonzásában élt, akinek az Ószövetség és Újszövetség metszőpontja lett élete nagy problémája, mert rá kellett döbbennie, hogy nem egyik Istentől menekül a másikhoz, hanem ugyanattól ugyanahhoz, személyes hitének abszurditása abban áll, hogy „a megtalálás aktusához el kell hagynia azt, akit éppen az elhagyással talál meg újra.” Ez a skizofrén helyzet nyitottá tette szellemét, de örökös bűntudatra és keresésre kényszerítette.
Beney Zsuzsa posztumusz kötete megvalósította azt, ami egész életében kísértette. Könyve, amelynek tárgya a létezés határhelyzete, egyben metaforája is annak. Utolsó, megrendítően tiszta lapjain már átjutott abba a megismerhetetlen tartományba, de amikor onnan visszaszól, itt van.
Vigilia, 200 oldal, 1500 forint
