Koponyaműtét a balassagyarmati kórházban. A kép jobb oldalán Sántha Kálmán figyeli orvosait (Forrás: családi archívum)
Harcosok, jobbítók, társadalmi nagyjavítók hatalomban és ellenzékben, egy félmondatnyi időre, ha elcsendesednénk: „sohasem épített fel hangzatos teóriákat, és nem ismerte a homokra épített diagnózisok gyönyörűen megfogalmazott lehetőségeit”. Egy orvosról írta egy másik orvos ezeket a szavakat harmincnégy évvel ezelőtt, de mindenkire vonatkoznak ma is, aki hozzányúl az emberhez és a világhoz azzal a szándékkal, hogy sorsába beavatkozzon. Sántha Kálmán akadémikusról, a magyar idegsebészet megteremtőjéről emlékezett meg az idézett szavakkal az Ideggyógyászati Szemle 25. számában, 1972-ben egykori tanársegédje, Juhász Pál (Nagyenyed, 1916-Budapest, 1984) ideg- és elmegyógyász professzor, a Magyar Pszichiátriai Társaság alapító elnöke. Ma újra Sántha Kálmánra emlékezünk: mellszobrát avatják a Debreceni Egyetem szoborparkjában.
Mi megmaradtunk
A történet szálai a mai Magyarország határain túlról erednek. Sántha Kálmán 1903. július 12-én született az akkori Torontál vármegye székhelyén, Nagybecskereken. A Béga-parti városban, amelyet magyarok, szerbek, németek, szlovákok, románok laknak; római katolikusok, görögkeletiek, zsidók, evangélikusok és reformátusok. A török és a Rákóczi-szabadságharc utáni újratelepítések idején, a 18. század első felében még spanyolokat is visznek oda (Nova Barcelona), de ők képtelenek a Béga és a Temes mocsaraihoz alkalmazkodni, kihalnak két év alatt.
Mi, többiek, megmaradunk, és építünk egy szép kis kultúrközpontot. Főterén ma Péter király lovas szobra büszkélkedik. Azon a helyen, ahol Kiss Ernő aradi vértanú emlékműve állt 1906 és 1918 között. A szerb Péter király szobrának felállítása idején nevezték el a városkát Petrovgrádnak, de hamarosan jött a második világháború s vele a németek (Grossbetschkerek!). A város 1941 és 1944 között német megszállás és közigazgatás alatt élt. Pétert a lovával együtt ledöntötték, és sokáig nem is került vissza, mert Kiss Ernő szobrának helyére a város új névadójának, Zarko Zrenjanin második világégéses partizán néphősnek az emlékművét emelték. Nemrég újra Péter királyt állították oda, és a múzeum raktárából a Kiss Ernő-szobor feje is előkerült. Ez a háttér. Egyetlen főtéren az egész magyar 20. század. Emlékezés és feledés színhelye. Ezen a főtéren van, benne Székely Bertalan oltárképével, a római katolikus püspöki székesegyház, amelyben Sántha Kálmánt 1903 nyarán megkeresztelték. Öt év múlva a hatgyerekes Sántha család Rákospalotára költözött, a hetedik testvér már ott jött világra. Jó tanuló, jó sportoló gyerekek. Büszkén fényképezkednek a kiváló bizonyítvánnyal és akrobatikus tornamutatványaikkal, amelyekben különösen Kálmán jeleskedik. Egy asztalon egy másik asztal, rajta két lábon áll egy szék, s megüli a majdani, világhírre lévendő professzor.
Megvadult erők
A világhír első állomása: a budapesti orvosi egyetemet kormányzói gyűrűvel fejezi be 1929-ben. Az Esti Kurir 1929. június 2-i száma – a cikket a professzor özvegye, Majerszky Klára közli A Sántha-ügy című könyvében – megszólaltatja Sántha Kálmánt: „Én nem voltam egyetlen bajtársi egyesület tagja, nem tüntettem, sem nem verekedtem, csak tanultam.” Tudásának köszönhette, hogy bekerült Schaffer Károly (Bécs, 1864-Budapest, 1939) világszínvonalú agyszövettani intézetébe. Megnyílt számára a nagyvilág is: 1936-37-ben Rockefeller-ösztöndíjas Montrealban, Penfield neurológiai intézetében, „ahol a korszerű műtéti technikákat el lehetett sajátítani” (Környey István, Ideggyógyászati Szemle, 25., 1972.).
Csábító ajánlatokat kap Sántha az Újvilágban, de inkább a hazáját, Magyarországot választja, s még csak nem is Budapestet, hanem Debrecent. Idehozza Montrealból a modern műtéti módszereket. Ez a választás gyorsan besodorja a Hortobágy szélén történelmünk fő áramába. 1941 szeptemberében már nyilvános rendes tanár, 1944 végén pedig mint dékánnak át kellett vennie az elárvult orvostudományi kar vezetését. A debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés alelnöke lett, miközben betegek sokaságát gyógyítja, sikeresen birkózva a háború utáni szegényes körülményekkel is. Ekkor kezdődik el a „Sántha-ügy”. Nemzetgyűlési alelnökként nehezményezte, hogy a szovjet hadsereg a magyar civil lakosságból is „hadifoglyokat” szed. Majerszky Klára idézi a felháborodott levelet, amelyet Révai Moszkvába küldött Rákosinak: „Még hozzánk közel álló elemek is (mint pl. Sántha alelnök, sőt maga Erdei is) megvadultak, és arról beszélnek, hogy ez ugyanaz, mint amit Hitler csinált a zsidókkal stb.”
Alighanem ez a levél indította el a „Sántha-ügyet”, amely több nem jelentéktelen állomás után megérkezett 1951. február 14-hez. Ezen a napon a negyedéves medikusoknak tartott előadásán – a följelentések szerint – Sántha arról beszélt, hogy bizonyos fajta elmebetegségek a sztahanovisták között gyakoribbak. (A sztahanovisták a donyeci bányász, Alekszej Grigorjevics Sztahanovról kapták a nevüket. A mozgalom propagandisztikus célja volt, hogy bebizonyítsa a szovjet építő munka fölényét. Egy-egy bányásznak öt-hatszoros normát kellett teljesítenie, s egy hatórás műszak alatt több mint kétszáz tonna szenet kellett termelnie.)
Sántha valóban beszélt a kényszer hatására elért teljesítmény káros mivoltáról. Szavai a mai kapreál új harapófogójában is értelmezhetők.
Megvolt az ürügy, megrendezték a boszorkánypert: a világhírű tudóst a Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége az Orvosi Osztály javaslatára 1951. június 18-án tartott ülésén kizárta az MTA tagjai közül, a Debreceni Orvostudományi Egyetem Kari Tanácsa megfosztotta katedrájától. Sántha Kálmán az utolsó gyógyító műtétjét 1951. augusztus 24-én végezhette el. A debreceni klinikáról egy balassagyarmati közkórházba száműzték. Többé nem vette kezébe a gyógyító kést, száműzetésének betege lett.
Száműzetés – ma is?
Öt év múlva,1956. augusztus 1-jén visszazárták az Akadémiára. A kizáró és a visszazáró határozatot, mint rövid távú rezsimekben ez gyakori, ugyanazok írták alá. És négy hónap múlva, 1956. december 12-én Sántha Kálmán hosszú kórházi kezelés után Budapesten meghalt. A kórházi ágyon, a megpróbáltatások után, amikor lett volna lehetőség a távozásra, így beszélt: „Nem szabad elmenni! Itt kell élni, itt kell dolgozni. Ez a hazánk.”
Az élő embert, az eleven tudóst ledöntötték. Szobrát ma fölavatják.
Az idén kizárásának ötvenötödik, visszazárásának és halálának ötvenedik évfordulója van. Mit kérdez a történet a mától? Olyan időkben, amikor Magyarország Sántha Kálmán hivatását és szakmáját tekintve is tragikus helyzetben van? Elég az egészségügyre, az ország lakosságának mentális és fizikai állapotára gondolni.
Mi történik ma a hozzá hasonlóan nagy formátumú, se a bal-, se a jobboldali nagy javítók pártjaihoz nem kötődő társadalomkritikus emberekkel? Száműzik-e őket a mai balassagyarmatokra?
Zelei Miklós
