Forrás: HVG

A holokauszt tagadása a palesztinok érdekeinek is ellentmond – vallja Haled Kaszab Mahamid (44 éves), aki az arab-izraeli együttélés kulcskérdésének tartja a vészkorszak megismerését; ezért is alapította a názáreti holokausztmúzeumot, lapzártánk után pedig egy iráni holokauszttagadó konferencián készül ütköztetni nézeteit.

HVG: Az ön által alapított názáreti holokausztmúzeum nem tartozik sem a legnagyobbak, sem a leggazdagabbak közé a világon, de egyedülálló abból a szempontból, hogy csak ebben a múzeumban magyarázzák arabok araboknak arab nyelven, mi volt a vészkorszak. Miért foglalkozik egy arab a holokauszt problémáival?

H. K. M.: Gyerekkorom óta izraeli közegben élek, így alkalmam volt behatóbban is megismerni az izraelieket, gondolkodásmódjukat, érzéseiket. Arra a következtetésre jutottam, hogy a holokauszt tudata és hagyománya határozza meg a mai zsidók emberi identitásának csaknem 90 százalékát. Ha például valamilyen merényletben tíz izraeli életét veszti, az izraeliek azonnal a holokauszt 6 millió áldozatára asszociálnak. Vagyis: ha nem tanulmányozzuk, nem akarjuk megérteni a holokausztot, akkor a zsidó identitásra vonatkozó értelmezéseink is hamisak lesznek. S mivel nem értjük meg az izraeliek érzelmeit és tetteit, nem tudunk helyesen reagálni sem rájuk. Amikor ezeken a kérdéseken gondolkoztam, feltűnt, hogy a jeruzsálemi Yad Vasem Intézet – bár alighanem ez is a feladata lehetne – nem folytat szinte semmilyen ismeretterjesztő tevékenységet az arabok között. Adódik például a kérdés: miért nem jelentetik meg a különböző anyagokat arab nyelven is? És miért tanulnak az arab iskolákban olyan keveset a holokausztról? A múzeum ezt az űrt próbálja meg legalább részlegesen megszüntetni.

HVG: A holokauszt problémáját ön nyilván elsősorban a saját – arab, illetve palesztin – szemszögéből értékeli. Hogy látja, mennyiben befolyásolják az egykori események például a térség mai légkörét, illetve a világpolitikát?

H. K. M.: A holokauszt ténye ma is nyilvánvalóan fontos politikai tényező. Európa bizonyos értelemben vétkesnek érzi magát azért, ami a zsidókkal történt, és a holokausztért való kárpótlás szándéka vezeti nem csupán egyszerűen Izrael támogatásához, hanem Izrael Állam létének garantálásához is. Csakhogy Izrael megalakulása volt a palesztin tragédia kezdete is. Így Európának és az Egyesült Államoknak – amelyek támogatták Izrael megalakulását – erkölcsileg felelősnek kell érezniük magukat a palesztin tragédiáért, a nakbáért is.

HVG: Bár emberi áldozatokról beszélünk, és tudjuk, ilyen összefüggésben mindenfajta összehasonlítás félrevezető – hiszen már egyetlen ember halála is tragédia -, mégis adódik a kérdés: ön szerint azonos súlyú a holokauszt, illetve a palesztinok vészkorszaka, a nakba?

H. K. M.: A nakba kiterjedésében és mélységében természetesen nem hasonlítható össze a holokauszttal. A palesztinok mégis elvárhatják az európaiaktól és a világtól, hogy megértést tanúsítsanak az ő tragédiájukkal szemben is, és támogassák helyzetük pozitív megoldását – éppen azért, mert megértést tanúsítanak a holokauszt áldozataival szemben. A két tragédiához fűződő viszony tehát összefügg. Épp ezért is próbálom elmagyarázni a saját közegemben, hogy ha a holokauszt tagadásával elválasztjuk egymástól a kettőt, az egy olyan bumeráng, amellyel végül saját magunknak okozunk kárt. A nakba megértéséhez a holokauszt megértésén át vezet az út. Ezért a holokausztnak egyesítenie és nem elválasztania kellene az izraelieket és a palesztinokat. Továbbmegyek: ha Izrael megalakulásában Európa a holokauszt kárpótlását látja, akkor azt is meg kell értenie, hogy az arab-izraeli viszály a holokauszt folytatása, amely Izrael fennállását fenyegeti. A palesztin-izraeli béke ezt a veszélyt hárítaná el. Úgy is mondhatnám: aki nem nyújt kezet a palesztin-izraeli konfliktus felszámolásához és a béke eléréséhez, gyakorlatilag és erkölcsileg holokauszttagadónak minősíthető.

HVG: Mit tapasztal, mennyire idegen vagy népszerű ez a gondolatmenet, ha nem is az utcán, de például egy értelmiségi közegben az arab világban?

H. K. M.: Nemrégiben Názáretben egy konferencián egy, a palesztin ügyet őszintén támogató izraeli ügyvédnő tartott előadást. Elpanaszolta, hogy amikor nemzetközi fórumokon a palesztin problémára terelődik a szó, valaki mindig megemlíti a holokausztot, és ezáltal háttérbe szorítja a „kisebb méretű” palesztin tragédiát. Szót kértem és elmondtam, hogy a holokauszt tagadása helyett a magunkévá kellene tennünk az egykori holokauszt mának szóló és humanista üzenetét. A jelenlevők egységesen rám támadtak, a szokásos érvekkel: Izrael visszaél a holokauszttal, hogy a zsidók szenvedésével legitimálja erőszakos akcióit a megszállt területeken. Épp ezért – figyelmeztettek – nekünk nem feladatunk a holokausztról beszélni. Már teljesen magamra maradtam a véleményemmel, amikor az ügyvédnő a segítségemre sietett. Azzal csitította az egybegyűlteket, hogy ő is holokauszttúlélő, aki – talán épp ezért is – megérti a palesztinokat, és pártolja az ő ügyeik rendezését is. Azt kérte a jelenlevőktől, ne támadjanak arra az emberre, aki megérti az ő szenvedését is.

Az interjú második része

HVG: Szűkebb környezete, például a családja megértéssel viseltet az ön missziója iránt?

H. K. M.: Gyakorlatilag konfliktusba kerültem csaknem az egész izraeli arab vezető réteggel. Sőt még a saját családomban is ellentétek támadtak. Rokonaim közül néhányan sokáig szóba sem akartak állni velem. Az utóbbi időben legalább meghallgatnak. És éppen e napokban jelent meg a názáreti helyi lapban az első, pozitív hangvételű cikk rólam és tevékenységemről. Valami tehát oldódik.

HVG: Mennyiben van eddig ez a vállalkozás, miből futja rá, és egyáltalán, honnan gyűjti hozzá az anyagot?

H. K. M.: A múzeum létrehozása és fenntartása eddig mintegy 50 ezer dollárba került, amit részint az ügyvédi praxisomból befolyt keresetemből, részint örökségből fedeztem. Más anyagi támogatást eddig senkitől sem kaptam. A gyűjtemény képeit, műtárgyait a jeruzsálemi Yad Vasem holokausztkutató intézettől szereztem be. A feliratokat is én fordítottam le arabra.

HVG: Nem tudjuk, mekkora lesz a múzeum látogatottsága, de az biztos, hogy az izraeli arab világ gondolkodásának megváltoztatásához aligha lesz elegendő ez a vállalkozás…

H. K. M.: Ezzel magam is tisztában vagyok. Épp ezért szorgalmaztam, hogy az arab általános iskolák felső osztályaiban is tartsanak előadásokat a holokausztról. Az izraeli oktatási minisztérium arab osztályának egyik felügyelője eleinte támogatta az ötletet, de lelkesedése hamar lelohadt, és a terv füstbe ment. Az izraeli arab tanítók között voltak, akik attól tartottak, hogy sok szülőből inkább ellenkezést váltana ki, ha ilyenekkel tömnék az iskolában a gyermekük fejét. Az izraeli iskolai felügyelők épp az ellenkezőjétől féltek: a holokausztról szóló előadás a tanulóknak a nakbát juttatja majd az eszükbe, amelyről jobb, ha hallgatnak az iskolában.

HVG: Úgy tudjuk, a napokban Teheránba készül, ahol egy nemzetközi holokausztkonferenciát – jobban mondva Mahmúd Ahmadinedzsád iráni elnök ismert beszédei szellemében holokauszttagadó konferenciát – készülnek rendezni. Mégis mire számít?

H. K. M.: Már beadtam az iráni vízumért a kérelmemet, és engedélyt kértem az izraeli belügyminisztériumtól is, hogy részt vehessek a konferencián. Tisztában vagyok azzal, hogy véleményemmel alighanem egyedül leszek a tanácskozáson: komoly holokausztkutató nem megy el Teheránba. Én azonban már abban is bízom, hogy találkozhatok Mahmúd Ahmadinedzsád iráni elnökkel.

HVG: És biztos benne, hogy a menettérti repülőjegyet is igénybe veheti majd?

H. K. M.: A feleségem is ugyanezt kérdezte tőlem… De meg vagyok győződve, hogy ha eljutok Teheránba, udvarias fogadtatásban lesz részem, és meg fognak hallgatni. Szerintem nem kell a helyzetet túldramatizálni, és Ahmedinedzsád kijelentéseit sem kell mindig szó szerint érteni. Némelyiket ő maga is csak belső használatra szánja.

YEHUDA LAHAV / TEL-AVIV