A Magyar Fotóművészek Szövetségének jubileumi tárlata
Népszabadság * Trencsényi Zoltán * 2006. december 5.
Escher Károly: Hajóhinta (1964) A Budapest Galériában, közvetlenül a bejárat mellett egy Örkény-idézet olvasható: „A történelem a jelennek az a része, amelyet múlt időben ragoznak”. Ez a mondat egy fél évszázad művészeti eredményeit összefoglaló fotós tárlaton is telitalálat.
A Fotóhónap 2006 egyik kiemelkedő programján, az ötvenedik születésnapját ünneplő Magyar Fotóművészek Szövetségének Kiválasztott képek című jubileumi tárlatán járunk egyébként a Budapest Galériában. Válogatást láthatunk a szövetség egykori és jelenlegi tagjainak legjobb munkáiból. Mi tagadás: nem lehetett egyszerű feladat ezt a kollekciót összeállítani, hiszen a szervezetnek az elmúlt ötven évben körülbelül ötszáz tagja volt; kitűnő művészek mind.
A falakon száz kiválasztott felvétel, nagyszerű fotográfusok idő érlelte, fontos munkái, és a tárlat láttán csak sajnálja az ember, hogy valamennyi alkotó csupán egy-egy képpel szerepel, épp csak beköszön a kiállítóterembe. Bár a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke, Szamódy Zsolt már a megnyitó idején kijelentette, ez csak egyfajta lehetséges válogatás, a fotóművészet kedvelői azonban mohók és telhetetlenek. Azzal sem elégszenek meg, hogy tulajdonképpen még ez az ízléssel, de kényszerűségből szűken összeboronált kiállítás is lehetőséget ad arra, hogy nyomon kövessék a hazai fotóművészet törekvéseit, vessenek – legalább egy futó – pillantást a legjobbakra. Megállapítsák például, milyen briliáns ügyességgel bánt a fényekkel és az árnyékokkal Vadas Ernő, micsoda szeme volt Tabák Lajosnak, amikor a harmincas években egy rozzant bocskorba bújtatott lábat és egy vasvillát lefotózva is képes volt megidézni a földművesek nyomorúságát, mekkora művész volt Angelo, aki már-már szürreális álmait is rögzíteni tudta fotómasinájával. Láthatjuk Balla Demeter ruhátlan, idős párral megjelenített Ádám és Éváját, egy felvételt Révész Tamás Búcsú a cigányteleptől című és egy másikat Féner Tamás a zsidók életéről mesélő sorozatából. Láthatjuk aztán a hetvenes évek kísérletezőit: Vető Jánost, Haris Lászlót és a legfrissebb alkotásokat is, köztük Minyó Szert Károly munkáját, aki úgy házasítja össze a fényérzékeny felületet és a fényt, hogy ember legyen a talpán, aki ki meri jelenteni, hogy fotográfiát lát, és legyen bátorsága valakinek letagadni ugyanazt. Láthatjuk Dezső Tamás Az ügető végnapjai című, az elmúlt években hazai és nemzetközi díjak sokaságát besöprő sorozatának egy darabját; láthatunk művészi érzékenységű szociofotókat és a valósággal babráló művészetet.
Igaz: a kiállítás tényleg esetleges, lehetett volna az elmúlt fél évszázad terméséből egészen más felvételeket is összeválogatni, de egészen más múltat aligha. Valóban fontos képek kerültek a falra, amelyek bizonyítják, hogy a magyar fotóművészek szemernyit sem maradnak el a nemzetközileg jegyzett sztárok mögött. A december 10-ig látható jubileumi tárlat, valamint annak képeiből szerkesztett album alkalmas arra, hogy felpiszkálja az érdeklődést a magyar fotóművészet iránt, és azért ez nagy dolog.
