SZABÓ GÁBOR
Ex libris
Számos huszadik századi szerző esetében okozhat gondot, hogy esszéistaként vagy inkább regényíróként nyújtott teljesítményét tekintsük-e az életmű központi elemének, amihez képest a másik műfajba tett kalandozásai csupán származékos jelentőséggel bírnak. Nem csupán az egyes szövegeken belüli műfaji keveredés ismert eljárásaira gondolok, hanem arra, amikor bizonyos felvetések, gondolatok, témák vagy problémák más-más poétikai megfogalmazásai kísérik végig a szerzői pályát, izgalmas átjárást biztosítva az eltérő műfajiságú szövegek között. Tipikusan ilyen besorolhatatlan szerzője volt a XX. századnak az az Aldous Huxley, aki – elsősorban a vele komoly szellemi rokonságban álló Szerb Antal marketingtevékenységének köszönhetően – a két háború közti Magyarország egyik kedvenc szerzője volt, ám akinek renoméja az utóbbi évtizedekben meglehetősen megkopott; nemigen látni a magyar próza olyan vonulatát, amely Huxley-hoz képest definiálná magát, vagy olyan teoretikus írásokat, amelyek a kánon meghatározó szerzőjeként kezelnék. Ezzel együtt
Aldous Huxley: Előadások az emberről
című esszégyűjteménye mégis igen tanulságos és élvezetes foglalata egy teljességre törekvő intellektuális alapállásnak és gondolkodói attitűdnek. Bertrand Russell rosszmájú pletykája szerint Huxley társalgásában és írásaiban pontosan nyomon lehet követni, hogy az Encyclopedia Britannica melyik szócikkét olvasta legutóbb. És hát Huxley valóban nem rejti véka alá ijesztően szerteágazó ismeretanyagát, ráadásul az esszéibe beledolgozott információmennyiség dialogizált formában aztán regényhőseinek végtelen eszmecseréiben is visszaköszön. Hűvös, ironikusan távolságtartó racionalizmusa több perspektívából alakítja tárgyát, ellenpontozza, kérdőre vonja, újabb és újabb fénytörésben mutatja fel bámulatos bőséggel felsorakoztatott ismeretanyagát. Ez a regényeiben is alkalmazott ellenponttechnika egyfelől a teljes(ebb) megismerés lehetőségével kecsegtet, ugyanakkor azonban az egyetlen üdvözítő megoldás lehetőségét is tagadja – nemhiába nevezte Huxley-t (ismét csak) Russell olyan „rezignált romantikus”-nak, aki mindenáron hinni szeretne, de ez sajnos nem nagyon megy neki. Ez az esszégyűjteménye az egyik kaliforniai egyetemen 1959-ben tartott előadás-sorozatának anyaga. Tárgya az emberi lény helyzetének és lehetőségeinek vizsgálata, a Huxley által legéletbevágóbbnak tartott kérdéseken keresztül. Megbízható agnosztikusként Huxley persze nem kiutat vagy megoldást hirdet, hanem a gondolkodáshoz szükséges feltételeket és lehetőségeket kísérli meg vázolni. Az egyes szövegek a biológiai alapok, a technika és annak társadalmi-politikai hatásai, illetve az egyén lehetőségeinek hármas rendszerezésén keresztül vetik fel a problémákat a túlnépesedésről, természeti környezetről, eredendő bűnről, tudattalanról, a háborúkról , művészetekről, nyelvről vagy az oktatásról. S miután a harmincas évek végétől Amerikában élő Huxley nem maradt érintetlen a keleti misztikától sem, írásai nem csupán az egymástól elvileg távol eső szellemi-kulturális jelenségek lenyűgözően szellemes egybelátásai, de a nyugati és a keleti gondolkodásmód izgalmas szintézisei is.
(Fordította Kassai Melinda. Kairosz Kiadó, Budapest, 2006. 421 oldal, 3500 Ft)
Egy, a Huxley-éhoz hasonló szellemi intenzitású és kiterjedésű, ám a konklúziót tekintve egészen más megoldásokat kínáló gondolkodásmód lenyomata
Hamvas Béla: Silentium – Titkos jegyzőkönyv – Unicornis
címen összegyűjtött esszéit tartalmazó kötete. Hamvas népszerűsége paradox módon a nyolcvanas évek szamizdat-kiadásaival tetőzött, amikor is egyetemi folyosókon még jelentős csereértékkel bírt egy-egy stencilezett Hamvas-szöveg, majd csúcspontját a Karnevál című regény, illetve néhány esszégyűjtemény kiadásával érte el. A kortárs elméleti iskolák villámgyors térnyerésével párhuzamosan aztán lassan olyannyira kihunyt az érdeklődés az általa képviselt szellemi-filozófiai magatartás iránt, hogy a kilencvenes évek egyik legfontosabb irodalomtörténeti vállalkozása – Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete – például meg sem említi a huszadik század egyik legizgalmasabb regénykísérletét, a Karnevált, ahogyan A magyar esszé antológiája (Domokos Mátyás által szerkesztett) közelmúltban megjelent két kötete sem tartotta fontosnak Hamvast felvenni a XX. századi magyar esszé klasszikusai közé. Huxley-hoz hasonlóan Hamvas is elképesztő műveltséganyagot használ fel írásaiban: e tekintetben regényei és tanulmányai egyképp kincsesbányái a tradicionális filozófia megismerésének. Huxley szkeptikus racionalizmusával szemben Hamvas bölcselete a belehelyezkedés, átélés mozzanatát építi magába, ám hozzá hasonlóan bármi – egy gyümölcs, egy növény, egy tekintet – szolgálhat messze vezető szellemi kalandozásainak kiindulásaként. Az általa felhasznált szellemi tradíciót – szanszkrit szövegek, szent és apokrif megnyilatkozások, hermetikus írások, a Kabbala, Jacob Böhme, az európai krizeológia tanításai stb. – olyan kinyilatkoztatásként kezeli, amelynek újraértelmezése az énmegértés, az én világban való elhelyezése tekintetében a legalapvetőbb feladat. Írásainak központi kérdése az autentikus létezés megvalósíthatósága egy olyan világban, ahol – mint írja – az égnek nincs földi megnyilatkozása. Hogyan lehetséges ismét méltóvá tenni az alapvetően deszakralizálódott létezést? Miképpen lehet egyáltalán helyesen beszélni a létről, megfogalmazni azokat az állításokat, amelyek közelebb vihetnek szentségének megértéséhez és megéléséhez? A „Hagyomány” filozófiája mellett Hamvas ezekre a kérdésekre az irodalom, a zene vagy a képzőművészet értelmezésén keresztül is választ keres: a Bolond, aki nem az örök életre rendezkedik be című írásban így többek közt Csontváry, Hölderlin, Van Gogh vagy Schumann művészete válik példázat tárgyává, máshol Hamletet nevezi meg a valódi létezésről szóló tudás birtokosaként. A kötetben leglényegretörőbben talán az Arlequin című írásban körvonalazódik az a csörgősipkás, a világ hierarchikus rendszerének fityiszt mutató, a hatalom őrületén kívül álló, a világgal való szembenállását a nevetéssel kifejező személyiségmodell, akinek paradox létezése az egyetlen hiteles létforma, és akinek alakjában Hamvas alighanem saját portréját rajzolta meg. Hamvas rettentő erőfeszítése a kizökkent világ helyrebillentésére lenyűgöző szövegeket eredményez, amelyeknek befogadása azonban az olvasó részéről is teljes belefeledkezést és elfogadást igényel, hiszen olykor a szövegek nyelvezete is olyan átélt-önkívületi monológ benyomását kelti, ami erejét többek között épp abból nyeri, ahogy Hamvas időnként fittyet hány a szintaxis normatív szabályainak. Zavaró lehetne akár az is, ahogyan előszeretettel használ kinyilatkoztatásszerű ítéleteket, amelyeket aztán megkérdőjelezhetetlen tételekként kezelve egész szellemi építmények alapjává tesz. Nem érdemes azonban morfondíroznunk azon, hogy vajon a borsó miért is tisztátalan eledel mondjuk a dióval szemben, vagy miért elengedhetetlen állomása az „életszentséghez” vezető útnak a rántott leves (rendben, legyen így, Magister dixit), nem érdemes esetleg elmélázni egy-egy nagyvonalú képzettársítás vagy megkérdőjelezhető hivatkozás fölött, hiszen nem ez a lényeg. Hanem az az óriási szellemi erőfeszítés, amellyel a gondolkodó szubjektum megpróbál felülemelkedni saját esetlegességén és megkísérli elhelyezni magát egy szakralizált univerzum szerkezetében.
(Unicornis Kiadó-Medio Kiadói Kft., Budapest, 2006. 352 oldal, 2400 Ft)
Hamvas és Huxley egyaránt könyvemberek, akik a tudás és megértés esélyét a hagyomány szövegeinek megismerésén és hasznosításán át vélik megvalósíthatónak, akik a kulturális emléknyomokat egy emberi üdvtörténet szolgálatába állították. Ennek az elképzelésnek keserű kifigurázása
Elias Canetti: Káprázat
című regénye, amely apokaliptikusan groteszk búcsú a könyvkultúra korának értelmiségi-mítoszától, általában egy olyan korszaktól, amely önmagát a szellem e magasztos formájának kifejlesztőjeként ünnepelte. A Káprázatot Canetti egyébként egy nyolc könyvből álló, a megszállottság különböző típusait bemutató, soha be nem fejezett sorozat első részeként írta. Főhőse, Kien profeszor, a tudós sinológus feleségül veszi ostoba cselédjét, aki nemcsak fizikailag bántalmazza a rettegő tudóst, de lakásából is elüldözi. A könyvei nélkül magatehetetlenné váló professzor elmerül az alvilágban, kisszerű ügyeskedők karmaiba kerül, míg végül megérkezik Párizsból testvére, aki visszahelyezi őt megszokott környezetébe. Kien azonban ekkor máglyára hordja könyveit, majd maga is a lángok közé veti magát. A regény már az első lapoktól kezdve olyan világot ábrázol, amelyben minden szerep és magatartásforma, a világhoz való lehetséges viszonyulások mindegyike mélységesen abszurd, mert menthetetlenül kisszerű. Világhírű magánkönyvtárát (a fejében is) birtokló Kien nem csak külsejét tekintve nevetséges figura, önmagába zárkózó teoretikus tudása, az „igazság” iránti absztrakt elkötelezettsége, a könyvek világán túl életképtelen korlátoltsága épp oly kisszerűvé és önzővé teszik az általa képviselt, kultúránkban mégis valamiféle dicsfénnyel övezett szerepet, mint amilyen ijesztően torz a cselédből feleséggé emelkedő Therese nyárspolgárisága, aki talán George Grosz valamelyik rémületes nőalakjához lehet hasonlatos. Therese – és általában a nő Canetti írásaiban – az értelemellenesség princípiuma, akinek alakját különös találékonysággal teszi gyűlöletessé. Kien őrületének állomásait a „fej” és a „világ” három különböző kapcsolatán keresztül kíséri végig a szöveg, melynek során a professzor egyre mélyebben merül el elhatalmasodó megszállottságának legkülönbözőbb rétegeiben, miközben a körülötte hemzsegő sötét figurák kegyetlensége is az abszurditásig fokozódik. (Ezek egy része a Tömeg és hatalom című esszékötetében kerül majd elemzésre.) A regény fojtogató atmoszférájának egyik legjellemzőbb pillanata az a rész, amikor Kien a vakságot gyakorolja, hogy védekezzen az idő és a tér félelmetes erőivel szemben. A könyveit és saját magát máglyán elégető tudós halála sem heroikus megváltás, inkább a végsőkig fokozott abszurditás pillanata, ami attól válik döbbenetessé, hogy szinte természetes eseménye a megszállottan erőszakos, groteszk monomániákban fuldokló (regény)világnak.
(Fordította Sárközy Elga. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 714 oldal, 3500 Ft )
Mintha e könyvek pusztulását követő, kultúra utáni világban folytatódna
Louis-Ferdinand Céline: Halál hitelbe
című regénye, ami egyébként 1936-ban, egy évvel a Káprázat után íródott. Az Utazás az éjszaka mélyére szerzője viszonylag keveset hivatkozott szerző itthon – antiszemitizmusa és kollaboráns múltja hosszú évtizedekig elégséges okot szolgáltatott a vele kapcsolatos hallgatásra. Pedig Céline a francia irodalom egyik legnagyobb nyelvművésze, akinek prózája mesterien elegyíti a beszélt nyelv, az argó vagy akár a szürrealisztikus látomások fordulatait. A Halál hitelbe az Utazás… külvárosi orvosának gyermekkorát beszéli el. A fiatal férfivá cseperedő Ferdinand negatív fejlődésregénye nem csupán a gyermeki lét és a gyermeki nyelv ártatlan hamvasságával kapcsolatos illúziókat írja felül, hanem a létezés kegyetlenségének brutálisan nyers leírását is adja. Céline nagy ívű mesélő, ám a kalandok sorjázása mégsem kelti a folytonosság képzetét. Ferdinand életének mozzanatai mintha különálló, egymáshoz csak esetlegesen kapcsolódó tömbök lennének, amelyek között számára a puszta túlélés igénye biztosítja az összeköttetést. Az események logikáját az ösztönök, a megalázás és aláztatás, nyomor, menekülés, hazugság és az elszabadult indulatok formálják. A szöveg szuggesztív nyelve az argó és a rabelais-i intenzitású, artisztikus látomások mesteri keverésével teremti meg a narráció lüktetését. Leggyakoribb eszköze a szövegfoszlányok hármas pontozással történő összekapcsolása, és ez a korlátozott mondattan nem csupán a világ elbeszélhetőségét vonja kétségbe, hanem az események közti okozati összefüggések magyarázhatóságát is tagadja. Ferdinand otthonról indul, és a szöveg végén nagybátyjához tér haza hosszú évek múltán. A hazatérés azonban nem egy tanulási folyamat beteljesedésének, hanem az illúziók szertefoszlásának, a kudarccal teli bolyongás eredménytelenségének, a létezés esélytelenségének következménye. Céline világából száműzve van minden metafizikus vigasz, hiányzik minden transzendens önáltatás. Itt valóban – a fentebb idézett Hamvas-mondattal élve – nincs az égnek semmiféle földi megnyilatkozása, ám Céline épp azt állítja, hogy meg kell tanulni ezzel a tudattal együtt élni, mert minden megváltás esélytelen, a létezés egyetlen realitása a fájdalom és szenvedés. Nos, Céline regénye ezt az amúgy nem kimondottan új keletű belátást fogalmazza újra egy lidérces vízióban. A Halál hitelbe radikálisan anarchista szöveg, a XX. századi irodalom egyik legnagyszerűbb alkotása.
(Fordította Szávai János. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2006. 486 oldal, 2990 Ft)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 48. szám
