Nyerges András
Akinek kibicelt a történelem
Sinkó Ervin levelezése II. 1945-1967. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Kovács József. Argumentum Kiadó, Budapest, 2006. 604 oldal, 3500 Ft
2001 óta késett Sinkó Ervin levelezésének második kötete. Gondolom, ez nem a minden jó ügy mellé odaálló kiadón, az Argumentumon múlott, hanem a pénz hiányán. Most, hogy végre megjelent, boldogan látom, hogy nemcsak Sinkónak a háború után szűkösen kimért huszonkét évéről ad izgalmas információkat, de választ is az 1914 és 1944 közötti évek némely levegőben maradt kérdésére. Hogy rögtön a sűrűjébe vágjunk: az első kötet olvasója sehogy sem értette, miért állt be ideológiai mosolyszünet Illyés Gyula és Sinkó barátságában, amíg csak Illyés 1939. március 22-én kelt levelét olvashatta, amely sértődött és kioktató hangú válasz volt, csak azt nem tudtuk, mire. Most itt a megfejtés: Sinkó (és felesége: Rothbart Irma) egyszerre olvasták Illyés Magyarok címmel kiadott naplójegyzeteit meg a közben megszületett zsidótörvények hírét, s a két jelenség között teoretikus szinten némi kapcsolatot véltek felfedezni. Mi több, a faji kirekesztést és a szerző deklarált városellenességét önmagukra is vonatkoztatták. Sinkó 1939. február 15-i levelében azon csodálkozott, hogy Illyés néhány mondata „majdnem úgy hangzik, mint az emlékezetes „bűnös város” visszhangja”. Továbbá kitört belőle a mélységes keserűség: „a magyar események más szempontból is megrendítettek. Mintha másodszor is emigránssá lettem volna. Ezúttal azért, mert zsidó vagyok. Én nem tudtam, hogy az vagyok, de rajtam kívül senki se felejtette el…” Most érzi az olvasó annak a súlyát, hogy Illyés erre volt képes ilyet válaszolni: „Nem vagytok zsidók. Én nem annak ismertelek titeket. Ha azok lesztek, pontosan úgy gondolok rátok, mintha hitleristák lettetek volna.” S hiába fűzi hozzá (álságos gesztusként): „röstellem, hogy ilyen tárgyról leveleztünk”, mi 2006-ban tudjuk, hogy a „pontosan úgy” gondolást tényleg illett volna röstellni.
Ez az epizód azonban csak kitérő a zömmel 1945 utáni történetben. Sinkó a Tito-féle Jugoszláviában telepszik le, és a nemzetiségi státusnak számára immár előnyei is vannak. Például az, hogy művei: az 1918/19-ről szóló Optimisták meg a mű kiadatásának moszkvai kálváriájáról szóló (és a nagy perek légköréről első kézből tudósító) Egy regény regénye megjelenhet, s elkezdheti hódító útját a világon mindenütt – kivéve a vasfüggönyön innen. A megrendítő emberi dokumentum sikert és ismertséget hoz Sinkónak (a hozzá írott levelek többsége erre a műre reflektál), de a szerző épp abból rekesztődik ki, amire a világon a legjobban vágyik: magyar író szeretne lenni, akinek a magyarországi olvasó is ismeri a nevét.
Hogy ez még nehezebb legyen, arról ő maga gondoskodik. A negyvenes évek végén előbb a Lukács György elleni kultúrpolitikai hajsza, majd a Rajk-per vitriolos stílusú, bőségesen dokumentált pamfletek írására készteti, melyek Újvidéken megjelennek (mellesleg: gyalázat, hogy nálunk azóta sem), de ideát még Sinkó nevének kiejtése is anatémát von maga után. Műveinek sorsát 1956 után is az határozza meg, amit a régi barát, Hevesi Gyula egyik levelében „a Nagy Veszett vírusos nyálának” nevez. Amikor pedig (a kelleténél lassabban) olvadni kezd Sinkó körül a jég, az írónak már csak pár éve van hátra, s nem éri meg, hogy az esztétikailag is maradandó (nem csak politikai szenzációt jelentő) kisregénye: az Aegidius is megjelenjen és hatni kezdjen. A rendszerváltás pedig végképp betesz a Sinkó-szerű alkotónak: az általa ábrázolt problematikát leveszi a napirendről – amit ez a nemzedék megszenvedett, ad acta tétetik. Nem számít már, hogy ki volt a szocialista eszme vaskalapos képviselője és ki üldözött renegátja, az meg végképp nem, hogy az erről szóló vitákban kinek volt igaza.
Sinkó jelentőségét időben leginkább a nyugati emigráció fiatalabb tagjai ismerték fel. Jellemzőek Gömöri György sorai 1962 nyaráról: „Meglepően sokan tudnak Önről a nálam idősebb emigránsok közül, reméljük, hogy egyszer még ezt a magyar átlagolvasóról is elmondhatom.” Műveinek magyarországi sorsáról azonban Sinkó 1964-ben sem írhatott mást: „még mindig haboznak, beengedjék-e például az én könyveimet”: A habozásnak – mint a levelekből kiderül – nemcsak ideológiai, de egészen alpári, személyes okai is vannak: még él, akiről az Optimisták egyik szereplőjét mintázta, sőt tagja a magyar pártvezetésnek, és persze hallani sem akar Sinkóról. Annál boldogítóbb lehetett, hogy amikor a regény mégis megjelent, kire milyen hatást tett. A gyakorlatilag belső emigránsként élő Eörsi István például revelációként üdvözölte: „E könyv meggyőzött arról, hogy a maguk nemzedékének minden borzalom ellenére, amit végig kellett csinálnia, óriási szerencséje, hogy 1917 kortársa volt, optimizmusuknak kibicelt a történelem, így hát annyit szívhattak magukba, hogy máig is futja” – írta 1965. XII. 13-án. Legalább ennyire megrendítő Komlós Aladár levele: „politikai ellentét van Közted és köztem, ami egyebek közt onnan eredhet, hogy engem Adynak és a Galilei körnek Jászi hatása alatt álló, 14. aug. 1-ig terjedő szakasza nevelt, Téged pedig a forradalomhoz közeledő háborús évek légköre.” Az esztétikai érték fölötti elragadtatás jelzése után Komlós siet rátérni arra, ami őt is, Sinkót is a legjobban izgatja: az ideológiai differenciára, amely annyira élő a számukra, mintha nem is fél évszázaddal korábbi eseményeket érintene: „véleményem szerint az általad kiátkozott szocdemek ítélték meg helyesen a 18-as helyzetet”. Ám Sinkó sértődés helyett meghatódik azon, hogy Komlós intuitív módon ráérez egy (általa sehol nem közölt) tényre, miszerint „ezt a regényt 1920-ban, Bécsben írtam, az akkor még csak tavalyi élményeimről”. Ilyesmik olvastán érti meg az ember, hogy mitől és mennyire volt más az az idő, és mitől szocializálódott mássá az a nemzedék, melynek még a levelezése is ennyi izgalmas szellemi inspirációt hordoz, de annál inkább bosszankodunk azon, hogy a kötetnek mintegy a harmada elvész a számunkra: tudniillik nincsenek lefordítva Romain Rolland, Alfred Kurella, Miroslav Krle¾a, Martin Niemöller, Isaac Deutscher és mások különböző okból, de egyaránt kortörténeti fontosságú levelei, sőt, még rövid tartalmi kivonatukat sem tartalmazza a két kötet.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 48. szám
