KONDOR FERENC
Buzi-e (cigány-e, zsidó-e) vagy?
Televízió
Általában eszünkbe se jutna Fábry Sándorról és műsoráról kritikát írni, már csak azért sem, mert ez logikailag képtelenség: kritikát írni valamiről, ami kritikán aluli (évek óta) – ez még a mi fantasztikus képességeinket is meghaladja. Az, hogy mégis bepróbálkozunk (ahogy ezt a kifejezést törzskocsmánkban más szemantikai kontextusban ifjak szájából hallottuk volt), nyomós okokra vezethető viszsza, amit igyekszünk nem régimódi epikus hömpölygéssel előadni a művelt nagyközönségnek, bár írásunk műfaját még így sem neveznénk kritikának.
Fábry Esti Showderét időtlen idők óta nem nézzük, most is csak a távkapcsolóval való, elismerjük, felelőtlen, az egészségünkre és környezetünkre káros, úgynevezett „szörfölés” során botlottunk bele, s már suhantunk is volna tovább a „mátrixon”, amikor is az est fényét emelendő cigányparódia éppen véget ért, s halljuk ám, hogy ma bizony melegest lesz itten (vagy már van is?, nem értettük), sok illusztris szereplővel, egyebek közt Gordon Agátával is találkozhatunk. A névmemóriánk szörnyű, meg suhanás közben voltunk, így a többiek nevét nem értettük, nem jegyeztük meg, nem tudjuk; csak az előbbi egy maradt meg bennünk, az sem azért, mert itt hallottuk először. Mindenesetre gondoltuk, nézzük meg már a műsort részben a melegek kedvéért, részben, mert kíváncsiak vagyunk Gordon Agátára, akiről mindjárt szolgálunk néhány információval, ha nem ismerné az olvasó, de elébb még másról.
Emlékeinkben úgy él Fábry műsora, melyben gyakran cigányoznak, talán még szívesebben buziznak, no persze csak a poén kedvéért, semmi másért, viccesen, mintegy társalgási szinten, kulturáltan, ahogy elszopogatunk egy, esetleg kettő üveg bort, hármat szinte soha. Természetesen még e társalgási szintű cigányozás, buzizás is tagadva van mindig, hogy hát dehogy is und so weiter, bár talán e konkrét műsor kényszeres létrehozatala bizonyítja – amivel épp az ellenkezőjét szerették volna alátámasztani -, hogy natürlich köcsögöznek. Mert kiket hívott Fábry vagy a szerkesztő a műsorba? Elsősorban transzvesztitákat, közülük is azokat, akik viccesnek talán jópofák, de hát a megjelenésük: az elhízott, zsíros, potrohos, középkorú férfi saját ruhájában sem egy szexszimbólum, női ruhába bújva, sminkelve, táncolva, danolászva már nagyon keményen elhatározott és könyörtelen liberálisnak kell lenni (például olyannak, mint magunk is vagyunk) ahhoz, hogy mind e szerepből ne vonjunk le semmit a benne lévő emberre nézve. Hasonlóan járt Európa legszebb testű (magyar) meleg férfija is, akinek kényszerűen és a műsor logikája szerint értelemszerűen kellett szinte semmibe (de az a kevés aztán szörnyű volt) öltöznie. Egyszóval a show a tetőfokára hágott egy idő után, volt benne minden, tán még kisnyúl is. De nem ez az igazán érdekes.
Az érdekes a szerkesztők (s talán Fábry) gondolkodásmódja; azzal nyilván tisztában vannak (ezerszer megírták már mások), hogy finoman szólva problémák adódnak időnként a műsorban a szabadság-egyenlőség-testvériség hármas jelszavának középső tagjával, bár mi idesorolnánk az utolsót is. Hogy ez nincs így, a legkézenfekvőbb meghívni tehát néhány homoszexuálist, s nekik szentelni az estét. Ha ez ilyen sallangmentesen történne, még akkor is, ha a dologba beszámítjuk Fábry show-time beszélgetéseit is, attól a műsor tévés törzsközönsége pestiesen szólva alighanem kibukna, a későbbiek folyamán a szárnyaló nézettség hamarosan a bányászbékával járna kart karba öltve (szeretjük a képzavart, mondtuk már?). A készítők tehát, úgymond, „tehetetlenek”, csinálnának ők olyan politically correct műsort, hogy ihaj, de nem lehet, mert ott az ezerfejű cézár, a közönség. Így létrehoznak egy olyan műsort, mely látszólag a melegekről (a másságról) és a melegekért szól, valójában meg ellenük, hiszen pojácát csinálnak belőlük, rajtuk röhög másfél-kétmillió néző („látod, anyukám, köcsög ez mind, a durva anyjukat”), s ezen még akkor is felháborodunk, ha tudjuk, a meghívottak nagy részének nem átlagos az exhibicionizmusa, ezért talán többet elviselnek. Reméljük, lesz majd cigányokról is valami showder, ott valószínűleg majd Gáspár Győzike viszi a hátán az adást.
Félreértés ne essék, nem akarunk moralizálni, tudjuk, hogy – ahogy a régi vicc mondja – igény volna, sőt van a zsidózásra, cigányozásra, buzizásra stb., s pláne nem gondoljuk, hogy ilyen műsoroknak kéne az egész népet, nem középiskolás fokon tanítani. Hogy egyáltalán tanítani. Már csak azért sem, mert az említett törzsközönséggel nincs mit csinálni, nem tanítható, nem meggyőzhető, felvilágosodás és ráció nem tartozik szókészletébe, következésképp a moralitás sem – de ezt most nem csak az Esti Showderre értjük. Nem is érdemes ezzel foglalkozni tehát, mi is csak a „tavaszi megélhetési válságra” való felkészülésként tesszük. Bennünket valójában egyvalami, azaz -valaki érdekelt, mint azt már fentebb jeleztük, nevezett Gordon Agáta.
Sorozatunk elején említettük egyszer, hogy végzettségünket és foglalkozásunkat illetően könyvtárosok volnánk, így találkoztunk a polcokon Gordon Agátával, az íróval (nyomatékosan: nem írónővel), aki könyveiből (Kecskerúzs, Ezüstboxer) talán leszbikusként tűnik föl, feltéve persze, ha írót és elbeszélőt azonosíthatónak véljük. Ha ezt az azonosíthatóságot mégis elfogadnánk, akkor a magunk részéről annyit jegyzünk meg: amennyire mi ismerjük őket, Gordon Agáta írásai mély átérzéssel, de igen visszafogottan szólnak a leszbikusságról (a melegségről) s annak érzelmi, lélektani, családi és társadalmi infernóiról (azt már nem is említjük, hogy a két könyv természetesen minderről sokkal összetettebben szól, s persze nem csak erről). Ha valami, akkor a harsányság, az exhibicionizmus bizonyosan idegen tőle (gondoljuk mi) – mi a bánatért is van itt akkor?! Mivel normális hétköznapi ruhában, normális sminkben (ha volt egyáltalán ilyen neki) jelent meg, valójában nem volt a show-ba illeszthető, de talán szerkesztő-rendező azt gondolhatta: az ő személye fogja igazolni a műsort; kapott 3-4 percet, Fábryval. Na, ebbe kéne belegondolni.
Az a szarság, amit eufemisztikusan show-biznisznek szoktunk nevezni, már a kispályás magyar változatában is sok, többre érdemes embert szippantott föl, s persze tett spirituálisan tönkre. Bizonyára mindannyian úgy indultak neki az útnak, hogy ők nem „halnak meg”, nem lesznek öngyilkosok, és nem őrülnek meg, nem veszítik el az identitásukat, sőt talán ők azok, akik a sors által kiszemeltettek, akiknek az a küldetésük, hogy – s folytathatnánk a sort, szomorú névsorral is, de mi értelme volna; ezt a Hajnóczy Péter-idézetekkel zsúfolt szörnyű mondatot, s ezt az írást sem tudjuk most és már éppen ezért befejezni, csak abbahagyni.
(Esti Showder – RTL Klub, november 23., 21.15)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 48. szám
