Hol és hogyan kezdődött el a pezsdülés?
A Szovjetunió széthullása óta nagyon keveset hallunk
az egykori tagállamok szellemi életéről. Összeállításunk
a tatársztáni, moldovai, ukrajnai kulturális változásokból ad ízelítőt. Hol és hogyan kezdődött el a pezsdülés?
Multikultúra Ukrajnában
Ha hinni lehet az írásos emléknek, amely a Holmot pusztító tűzvészről számol be, 1256-ban Lviv (Lvov, Lemberg) városa már létezett, vagyis a város az idén éppen 750 éves. A hagyomány szerint Danyiil Romanovics galíciai fejedelem alapította 1241 körül, és fia, Lev tiszteletére nevezte el. Lviv a Poltva folyó partján, dombok között meghúzódva terül el, legmagasabb pontján a Kremllel. Szerencsés fekvésének köszönhetően a város a Fekete-tengertől a Balti-tengerhez vezető kereskedelmi útvonalon, Kelet és Nyugat kapujában jelentős kereskedelmi központtá vált. A lengyel-ukrán határtól nyolcvan kilométernyire fekvő, a galíciai terület kulturális és oktatási központjának számító város a 14. századtól lengyel fennhatóság alá került, majd 1772-ben a Habsburg Birodalom része lett. Az első világháború után, 1919-ben ismét Lengyelország foglalta el, majd 1939-től mint Nyugat-Ukrajna központja, az Ukrán SZSZK részévé vált. 1991 óta Lviv – Kijev mellett – Ukrajna második legfontosabb városa. A város építészete rendkívül változatos, a keleti és a nyugati hagyományok olvasztótégelye (örmény székesegyház, Szent György-templom, latin székesegyház). A mai Lvivben több mint százféle nemzetiség él. E nemzetiségi sokszínűség változatos kultúrát teremtett már a 19. század végén, amikor is Lemberg a Monarchia legkeletibb régiójának kulturális központja volt. A nemzetiségi kultúrák megjelenítése és a hagyományőrzés a célja a nemzeti kultúrák fesztiváljának, amelyet Lvivben 2003 óta évente megrendeznek. A fesztiválon fehéroroszok, örmények, görögök, zsidók, litvánok, németek, lengyelek, oroszok, tatárok, ukránok és magyarok mutatják be nemzeti táncaikat, zenéjüket, színházi programjukat. Ugyancsak a hagyományőrzés volt a célja annak az idén szeptember végén, október elején megrendezett nemzetközi fesztiválnak is, amelyet a középkori kultúra felelevenítésének szenteltek. A fesztivált a város alapításának 750. évfordulója tiszteletére rendezték, megemlékezve egyúttal arról is, hogy a Monarchia időszakán kívül a város a 14-15. században élte fénykorát. A fesztiválon a résztvevők lovagi tornán mérhették össze erejüket.
Ukrajnában volna még mit tenni a hagyományokért. A legnagyobb problémát az ország kastélyainak felújítása jelenti. Az épületek állami tulajdonban vannak, felújításukra nincs elegendő pénz, ezért fölvetődött magánosításuk gondolata, de ez – tekintve, hogy némely kastély egykori tulajdonosának él az örököse – jogi és erkölcsi akadályokba ütközik.
A klasszikus ukrán irodalom kiadása terén is sok adóssága van az országnak. Magyarországon is ismert volt a 19. század kiemelkedő ukrán költője és képzőművésze, Tarasz Sevcsenko, életművét mostanában adják ki tizenkét kötetben. Az ukrán irodalomtudósok az új szövegkiadással le szeretnék hántani Sevcsenko költészetéről a forradalmi demokrata mázat, megmutatva a népi indíttatású nemzeti költőt. A kortárs ukrán irodalom néhány jelentős alakja is hírnévre tett szert az utóbbi időkben. Igor Kleh és Jurij Andruhovics – aki a lipcsei könyvfesztiválon elnyerte az európai népek közötti megértés elősegítéséért járó díjat – jól ismert külföldön is. A rendszerváltás utáni ukrán irodalom első bestsellerírója a kiváló tollú Okszana Zabuzsko volt, magyarul Terepvizsgálatok az ukránok szexuális életéről című könyve olvasható. Az utóbbi időben nagy szenzációt keltett a Lvivben élő, húszas éveiben járó Ljubko Deres, aki tizenöt éves korában írta első regényét. Ma is nagy sikernek számítanak Kultusz és Namir! című munkái. Derest az ukrán kritika általában Stephen Kinghez hasonlítja.
Megbolygatta az ukrán kulturális életet az Alekszandr Dovzsenko (1894-1956) körül kialakult vita is. Dovzsenko végrendeletében kinyilvánította, hogy Kijevben temessék el. Az ukrán filmes szakma már 1994 és 2004 között is szorgalmazta, hogy Dovzsenko földi maradványait szállítsák haza, ez azonban a mai napig nem történt meg. Megosztja a filmes közvéleményt az is, hogy a rendező hagyatékának egy része minden törekvés ellenére csak 2009-től lesz hozzáférhető.
Az utóbbi napok legmegrázóbb ukrán kulturális eseménye egy történelmi kiállítás volt: olyan dokumentumokat állítottak ki, amelyek az 1932-1933-as éhínség idején készültek. A megrázó erejű képek, hivatalos iratok, levelek ez idáig archívumokban porosodtak. Bemutatásuk célja, hogy elmondják az „igazat” a korabeli eseményekről: mindenekelőtt azt, hogy az éhínséget Sztálin tudatosan tervelte ki. A kiállítás politikai jellegét mutatja, hogy megnyitóján beszédet mondott az ukrán elnök, Viktor Juscsenko és az ukrán kulturális miniszter, Jurij Boguckij.
Ébredő Baltikum
Lettország – a két másik balti állammal egyetemben – nemrég azt ünnepelte, hogy a 13. századtól kezdődő, szinte folyamatos külföldi uralom után 1990-ben elnyerte függetlenségét. Az első világháború után életükben jött ugyan egy lélegzetvételnyi szünet, de a Molotov-Ribbentrop-paktum után a szovjet erők elözönlötték mindhárom országot, hogy utána rögtön a náci seregek jöjjenek, majd 1944-ben bekebelezze őket újra a Szovjetunió, amelynek felbomlásával azután ismét minden egy csapásra megváltozott. Észtország, Lettország és Litvánia a normális fejlődés útjára lépett: mindhárom országban él és virul a liberális demokrácia, a parlamenti köztársaság, és gyors fejlődésnek indult a gazdaság.
Észtország inkább finnugor testvéreihez és az észak-európai országokhoz húz, Litvánia inkább Lengyelország és Közép-Európa „része”, Lettország pedig amolyan közvetítő Oroszország és a Nyugat között. Az észtek nyelve a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik, míg a lettek, litvánok indoeurópai nyelven beszélnek. Litvánia inkább katolikus, Lettország és Észtország inkább református. A német nyelv és kultúra jelentősége tagadhatatlan, de a nemzeti nyelv mellett hódít az angol, és a több évszázados orosz-szovjet befolyás nyomai is kitörölhetetlenek.
Az alig másfél milliós Észtország hihetetlenül gazdag hagyományokban, mondákban és népdalokban. Tallinn (a régi Reval) templomaival, középkori épületeivel, utcáival kedvelt turistaközpont.
A 2,3 milliós Lettország egyebek között arról nevezetes, hogy – először Kelet-Európában – 1999 óta egy hölgy, Vaira Vike-Freiberga áll az ország élén. A főváros, Riga, a balti államok legnagyobb városa szecessziós építészeti stílusáról, kozmopolita levegőjéről híres.
A három és fél milliós Litvániát tartják Észak Jeruzsálemének, mert a 14. század óta Vilnius (Wilno vagy Wilna) számos zsinagógának, zsidó iskolának otthont adott a második világháborúig. Litvánia a nemzeti, a lengyel, a zsidó, orosz, francia, német és az amerikai kultúra páratlan elegye.
Nagy Péter cár annak idején nemcsak elismerte, hanem támogatta is a német és nyugati kultúra fennmaradását a birodalomban, hiszen ez jól szolgálta Oroszország érdekeit. A balti államok lettek a modernizálódó Oroszország nyugati kapui. Amikor azonban Sztálin rátenyerelt a Baltikumra, ez a híd-szerep megszűnt, megszakítva a 19. században meginduló egyedi nemzeti fejlődést, amely a saját nyelv, az irodalom, a zene és a művészet kifejlődését segítette volna.
A balti államok diadallal és haraggal váltak el Oroszországtól. Nem felejtik, hogy a birodalom száműzte lakosaik egy részét, országaikat pedig elárasztották az orosz „bevándorlók”, akik a vezető hivatalokba ültek, és elfoglalták az irányító posztokat. A balti országok még ma is bizonyos értelemben törlesztenek, mert az országaikban élő orosz kisebbségek több tekintetben hátrányos helyzetben vannak. A balti országok 2004-es uniós és NATO-csatlakozása óta azonban megindult a kapcsolatok normalizálása, és lassan Moszkva is beletörődik, hogy Észtország, Lettország és Litvánia éli a saját életét.
Ez teszi lehetővé, hogy lassan, de egyre növekvő ütemben feltáruljon a balti országoknak a német lovagrendek, a Hanza-szövetség, a lengyel, orosz, svéd és dán kapcsolatok idejéből örökölt kultúrája s az a sajátos nemzeti örökség, amelyet eddig lepleztek a külső hatások és befolyások. A balti államok egyénisége, egyedisége zenében, irodalomban, költészetben csak most kezd kibontakozni igazán.
Goretity József, FGY
