2006. november 24. (6. oldal)
Stark Tamás
„Furcsa dolog (…) a Belvárosban (…) összegyűlt tömeg (…) nem követelt és nem fenyegetett. Lényegében nem voltak táblák, nem voltak jelszavakat skandáló kórusok és a pulpitusról skandáltató népszónokok. Hiányzott sok minden, amit az utóbbi időben megszokhattunk. (…) Dörgő tapsviharok sem voltak, de (…) integettek a Dunáról fújó széltől pislákoló gyertyákkal. (…) A megmozdulás szervezői minden bizonnyal megállapítják: elérték céljukat, mert sikerült nagyon sok embert méltóságteljes, baráti összejövetelre bírni. Hogy hányan voltak? Millióan? (…) nagyon sokan voltak, akik jelenlétükkel szavaztak, s egyben erőt merítettek társaik sokaságából.”
Az idézet nem a Fidesz november 4-i békés felvonulásáról, hanem az SZDSZ és az MSZP akcióegységéből született Demokratikus Charta 1992. szeptember 24-i tömegdemonstrációjáról szól. A beszámoló Utcára ment a tolerancia címmel a Népszabadság másnapi számában jelent meg, szerzője Miklós Gábor volt. Akkor még jogosnak, sőt morálisan kötelezőnek tartották az utcai megmozdulást azok a politikai erők, amelyek ma már élesen elítélik a tömegek utcára vitelét. Az MSZP és az SZDSZ politikusai, mióta hatalomban vannak, rendszeresen kijelentik, hogy a politika helye a parlament. Ezt ismételgeti a 14 évvel ezelőtti tüntetés egyik célpontja, a mára a kormánykoalíció csendestársává vált MDF is.
Ne az utca politizáljon! – mondják lekezelően a kormánypárti közírók, véleményformálók is, azt sugallva, hogy teljesen rábízhatjuk magunkat a választott politikusokra, mert ők, a profik, jobban tudják az utca emberénél, hogyan kell megvédeni az egyének és az ország érdekeit. Ők tudják a legjobban, hogy mi a rossz és mi a jó, hogy mikor mi a teendő, és ők vannak döntéshozói helyzetben. Ilyen logika szerint a választó számára a demokrácia csupán a négyévenkénti választás pillanatára szorítkozik.
Kétségtelen, a képviselők demokratikus felhatalmazással ülnek a parlamentben négy évig, ahol elvben főfoglalkozásban képviselik választóik érdekeit. Csakhogy a legfőbb képviseleti szerv jó ideje már csak formálisan működik. Érdemi vitának a parlamentben nincs helye, mivel a legfőbb törvényhozói szerv ellenzékleszavazó gépként működik. A törvényhozás érdemi befolyásolására a törvényhozás falai között az ellenzéknek gyakorlatilag nincs módja. Ez az a helyzet, mely az ellenzéket és a velük rokonszenvező tömegeket a véleménynyilvánítás és nyomásgyakorlás parlamenten kívüli demokratikus eszközeinek igénybevételére kényszeríti. „Nekünk, civil állampolgároknak egyetlen fegyverhez kell végsőkig ragaszkodnunk: az alkotmányhoz és az emberi szabadságjogokhoz hű tiltakozás keménységéhez – s az elhatárolódás félre nem érthető egyértelműségéhez” – mondta a Demokratikus Charta 14 évvel ezelőtti tüntetésén a megmozdulás egyik főszónoka, Mészöly Miklós. Ezzel az elvitathatatlan fegyverrel, a tiltakozással éltek a szeptember közepe óta zajló békés tüntetéseken részt vevő százezrek, akiket az egykori charta mögött álló politikai erők egyes képviselői ma csőcseléknek szeretnek nevezni.
Kétségtelen, a mai baloldal nem szereti az utcát. Az ellenérzés – azokat a rövid időszakokat kivéve, amelyeket a baloldal ellenzékben töltött – több évtizedes múltra tekint vissza. Az utcától és a „csőcseléktől” való általános viszolygás abból az ellenszenvből táplálkozik, amit az illegálisan, csalárd módon hatalomhoz jutott politikai erő érez a morálisan fölébe kerekedő ellenfelével szemben. A közhiedelemmel ellentétben még a rövid, koalíciósnak mondott időszakban, azaz 1945 és 1948 között sem volt az utca a baloldalé. Rajk László belügyminiszterként nemcsak egyesületeket és társulatokat tiltott be, hanem utcai demonstrációkat is. Akkor a legjobban a haladásellenesnek és reakciósnak kikiáltott katolikus egyházra haragudtak. Nem véletlenül, ugyanis a Mindszenty József bíboros által 1947-ben meghirdetett Mária-év zarándoklatain összesen 2,3 millióan vettek részt. Az utcától való általános félelem rettegéssé vált az 1956-os forradalom hatására. A hetvenes évek elejétől kezdve minden március 15-e hisztérikus magatartást váltott ki a hatalom részéről. Az 1988-1989-es évek nagy ellenzéki demonstrációi már a kommunista rendszer végét jelezték.
Provokátorok és forrófejű szélsőségesek hiába próbálták meg zavargásba fojtani a szeptember közepe óta lezajlott békés felvonulásokat és tömeggyűléseket. A kormánypárti politikusok és sajtójuk hiába próbálták összemosni a békés megmozdulások résztvevőit a rendbontókkal. A törvényeket betartó, fegyelmezett tüntetőket a legöntudatosabb állampolgároknak kell tartanunk. Ők tudják azt, hogy a drámai fordulatok egy ország életében nem egyik napról a másikra következnek be. A veszélyes, antidemokratikus folyamatokat idejében le lehet és le kell állítani. Ez a végső üzenete a 2001-ben bevezetett, a holokauszt és a kommunista diktatúrák áldozatairól szóló emléknapoknak is. Mert nemcsak a választás pillanatában, hanem mindig, folyamatosan felelősek vagyunk azért, ami velünk, körülöttünk történik. Állampolgári felelősségtudat dolgában tehát a békés tüntetők alighanem a kormánypárti politikusok és társutas értelmiségiek fölött állnak.
A szerző történész, tudományos főmunkatárs
december 1st, 2006 at 01:25
ebarat, kedves tudományos főmunkatárs, történész ur
valószinűleg ki sem ment az utcára (jóindulatú feltételezés), amikor a „békés , kormányellenes tüntetések” zajlottak.
Én az egyik ilyen békés Kossuth téri napon arra jártam és belehallgattam a tüntetés szövegébe is. Aznap volt az egyik Fidesz politikus beszéde is. A tüntetés uszitó jellege vitathatatlan volt, csak azt nem mondták, hogy támadjuk meg a Parlamentet, minden egyéb elhangzott. Ezt nem mondanám békésnek. Ennek lett a következménye szeptember 18, majd 23-a is,ami már tettlegességben is megnyilvánult.
Addig hergelte a Fidesz az embereket, amig támadásba nem lendültek.
Aztán a Fidesz is hátrálásra kényszerült és bebujt a Parlament épületébe. Most onnan kiabál meg kivonul és bevonul, majd utasitgatja az Europai Parlament képviselőit, a választott önkormányzatok vezetőit és a sort folytathatnánk. Nem sikerült az utcai puccs, megpróbáljuk budapesti és europai parlamenten keresztül. Az egész már nevetséges lenne, ha ez nem menne az egész magyar nép rovására.
Az idegenforgalmat már sikerült tönkretenni, a befektetések drasztikusan csökkennek, az EU-ban lejáratjuk magunkat, saját magukat is stb.
Ezt a destruktiv és obstrukciós politikát lehet folytatni, tönkre lehet gazdaságilag tenni az országot, mert ki olyan bolond hogy idehozza a pénzét, majd elő lehet idézni olyan nyomort, hogy mindenki hibáztat majd valakit és ha ügyesen forgatják a médiát, akkor sokan elhiszik, hogy ezt a Gyurcsány és pártja tette velük. Le vele jön azután és majd jön a megmentő sereg a Fidesz. Csakhogy nem lehet mindenkit gyejgelelméjűnek nézni és ezért ez a taktika nem működik.
Már mindenkinek elege van abból, hogy ebben az orzságban nem lehet nyugodtan élni, dolgozni, közlekedni, stb., mert van egy megrontó párt amely minnél rosszabb annál jobb politikát folytat. Legyen már vége!