Népszabadság * Aczél Endre * 2006. november 29.
Noha vannak kisebb-nagyobb szünetek, az Irakban dúló felekezetközi háborúság halálos áldozatainak száma napi átlagban könnyen eléri, olykor meg is haladja a százat.
A szerencsétlen iraki nép lassan megszokja, hogy az atrocitásokkal együtt kell élnie, amiképp, lassan másfél évtizede, a szarajevói emberek (zömmel bosnyák-mohamedánok) is megszokták a szerb martalócoknak hegyekről lezúduló tüzét.
A két eseményt az rokonítja, hogy a merényletek az etnikai tisztogatás nyilvánvaló szándékával történnek – bár bő kétmillió síitától épp annyira lehetetlen lesz megszabadítani Bagdadot, mint a bosnyák fővárost annak idején az ugyancsak többséginek számító moszlim lakosságtól. Másutt ez olajozottabban megy. Ha a fővárost nem számítjuk, lassan meg lehet rajzolni a három részre szakadt Irak térképét: emitt csak síita, amott csak szunnita, megint amott csak kurd népesség. A brit védelmi miniszter szerint az ország feldarabolása „csábító” leküzdése volna az anarchiának, bár nem oldana meg semmit. (Boszniában bő tíz éve béke van, de a három népességcsoport, a bosnyák-mohamedán, a szerb és a horvát nem került közelebb egymáshoz.)
Persze a miniszternek helyesebb lett volna vallomást tennie arról, hogy a szövetséges erők által életre hívott és hív reményekkel körbedúcolt iraki (bennszülött) biztonsági és rendfenntartó alakulatok fabatkát sem érnek; teljességgel képtelenek elejét venni a kibontakozó anarchiának. Na jó, ez nem egy mélyen érdekelt és érintett nagyhatalom főtisztviselőjének a dolga. Mások megteszik helyette. Fel kell(ett) figyelni például arra, hogy a tekintélyes Los Angeles Times egyik publicistája a minap Gyere vissza, Szaddám! címmel közölt személyes véleményt az ügyek állásáról, éspedig azzal – a címből is kitetsző – mondanivalóval, hogy a halálos ítélettel sújtott volt diktátor kemény keze tudna egyedül segíteni azon, hogy Irak sorsa ne a széthullás legyen. Íme, eképp fordul a nemrég még vallásos hittel diktatúraellenes és demokráciateremtő küldetéstudat reálpolitikai cinizmusba.
De ha már itt tartunk, cinizmus-e azt mondani, hogy a Szaddámra 140 ember meggyilkoltatásáért kimért kötél általi halál „tartalmilag” érzéketlenül hagyja az irakiakat, akik legalább ugyanennyi halottat kénytelenek elkönyvelni nem tízévenként, hanem nap, mint nap? Cinizmus-e azt mondani, hogy igen, a tömegpusztító fegyverek és az al-Kaidához fűződő kapcsolatok ügyében igaztalanul megvádolt Szaddám „legalább” egyben tartotta Irakot s egyensúlyban azt a térséget, amelyet az amerikaiak most oly ügyesen átjátszottak a síita többség patrónusának, Iránnak a hegemón befolyása alá – önmaguk és Izrael számára a lehető legrosszabb változat gyanánt?
És: cinizmus-e föltenni a kérdést, hogy azok az emberek, akik őrjöngve vonultak pár hónapja az utcára, hogy tiltakozzanak egy dán lap Mohamed prófétát karikírozó rajzai ellen, vajon e világ mely tettét érzik szentséggyalázásnak, amikor félkatonai szervezeteik aknavetős osztagainak tüzét szemrebbenés nélkül zúdítják… hová is? A próféta templomaira. A vonatkozó parancs pedig kitől is jön? Egy síita jogtudóstól. Aki a jelek szerint egyáltalán nem aggályoskodik, ha a rivális szunniták szent helyeire kell lőni, amiképp, mellesleg, azok sem aggályoskodnak, ha ők rontanak rá a síita szentélyekre. A lövegek mögött nem dán karikaturisták ülnek. Ennyit az életünket szabályozó évek állítólagos egyetemlegességéről.
Irak, 2006 késő ősze. A kérdésekben ott a válasz.
