bóta gábor
– Nagyon meglepődtem, amikor néhány éve egy habókos, magányos, társat kereső öregurat játszott a Mezítláb a parkban című vígjátékban. Nem tudtam, hogy ilyen remek humora van. Inkább azt szoktuk meg, hogy snájdig férfit vagy tekintélyes urat játszik.
– Magyarországon ritkán bíztak meg vígjátéki szereppel. Az említett film rendezője, Tasnádi Csaba viszont meglátta bennem a jó humorú figurát; Makk Károly a Téglafal mögött című filmben pedig a teherautósofőr szerepét merte rám osztani. De a „snájdig férfi” skatulyával is szerencsém volt, hiszen igen jó szerepeket kaptam A ménesgazdától kezdve az Októberi vasárnapig vagy és A vörös grófnőig, ezen kívül számos remek mozi- és tévéfilmben játszhattam. Az igaz, hogy sok egyenruha, reverenda volt rajtam, de örültem ezeknek a feladatoknak, rengeteget dolgoztam, bár nem volt elég széles ez a paletta. Marosvásárhelyen viszont úgy neveltek minket, hogy bármilyen műfajban megálljuk a helyünket.
– Erdélyben, úgy tudom, nem ön, hanem akkori felesége, Tanai Bella volt az igazi sztár. Miközben önt, alig hogy végzett, bent tartották a főiskolán tanítani, és az akkori legjobb erdélyi színházba, a marosvásárhelyibe szerződtette Tompa Miklós igazgató.
– Bella kitűnő színésznő volt. Egy idő után Harag György, aki európai rangú rendező volt, néhány főszereppel „megteremtette” az én nevemet is.
– Nyilván igen nagy elhatározás, és elkeseredés is kellett ahhoz, hogy amikor mindkettőjüknek jól ment a szekér, átjöjjenek Magyarországra, a bizonytalanságba.
– Nem azért jöttünk át, hogy karriert csináljunk, hanem azért, hogy a lányunk és a nevelt fiam magyarul tanulhasson tovább. Mi nem Erdélyből jöttünk el, hanem egy rendszerből. A miskolci színházban négy évig vártak ránk, amíg megkaptuk az útlevelet. Ma is köszönet érte. Csak nem tudtak lakást adni. Azért szerződtünk Győrbe, mert ott az új színház felavatása alkalmából adtak színészlakásokat is. Ha nincs munkám, azért a mai napig soha senkit nem hibáztatok, mert ide senki nem hívott minket, mi akartunk jönni. Befogadtak bennünket.
– Egyszer említette, hogy a pályájának alakulása szempontjából nagyon is érzi, hogy önnek nincsenek itt az egykori osztálytársai, katonatársai, vagyis azok, akikkel felnőtt. Ennek a kapcsolatrendszernek a hiánya miatt nem köti most szerződés egyetlen színházhoz sem?
– Nem. Nem tartottam vállalhatónak azt az elképzelést vagy munkamódszert, amellyel vezettek egyes színházakat. Minden színházból én jöttem el, önszántamból.
– Lehet olyan helyzetet is teremteni, hogy valaki inkább eljön. A Nemzetiben például hosszú ideig csak Higgins professzor szerepét játszotta.
– A Nemzetiben öt évet töltöttem, és tényleg csak három szerepet játszottam, ebből csupán Higgins volt meghatározó. Miután eljöttem a színházból, az új igazgató, Iglódi István felajánlotta nekem Sütő András darabjában, a Balkáni gerlében a főszerepet. Nem vállaltam el.
– Miért nem?
– Sütő András halála után erről nehéz beszélni, de szerintem ez a darab nem ábrázolja elég reálisan az erdélyi viszonyokat.
– Nem arról van inkább szó, hogy Sütő darabjai általában parabolák, és emiatt sokat veszítenek az aktualitásukból, ha megváltozik az a helyzet, amelyben születtek?
– Szerették politikai szempontból is értelmezni a darabjait, de véleményem szerint ő inkább kitűnő regényíró és novellista volt. Talán az Egy lócsiszár virágvasárnapja a legjobb darabja.
– Az viszont nyilván nem véletlen, hogy amikor a marosvásárhelyi színház ötvenéves volt, a jubileumi ünnepségsorozatból nem hiányozhatott egy Sütő-darab. Ön nem volt jelen, amit sokan igen rossz néven vettek.
– Tudtommal a Magyarországon élő erdélyi színészek közül senkit sem hívtak meg, engem sem. Aki esetleg ott volt, az sem meghívásra ment. Nem azt vártuk, hogy fizessék az útiköltséget, a szállást, de azt igen, hogy meghívót küldjenek, amiben az áll, ha tudunk, menjünk el, mert hozzátartozunk a marosvásárhelyi színház életéhez. De ezt nem tették meg.
– Marosvásárhelyen ezt többen úgy élték meg, hogy Bácsnak annyira jól megy Magyarországon, hogy már haza sem jön.
– Ha meghívnak, és nem megyek, akkor gondolhatták volna ezt.
– Árulónak tekintik azokat, akik átjöttek Magyarországra?
– Kit árultam el? Volt tanítványom áll a színház élén, és nem is gondol rá, hogy egy-egy szerepre meghívja azokat, akik valaha a marosvásárhelyi színház meghatározó egyéniségei voltak. Azt tudom, hogy a közönség hiányol minket, mert sokan mondják, amikor – évente többször is – hazalátogatok. Hiszen mi jó néhányszor letettük a névjegyünket abban a színházban. És mi is rengeteget kaptunk ott, mert kiváló volt a marosvásárhelyi teátrum.
– Az erdélyi játékstílus szenvedélyesebb, érzelmesebb a nálunk megszokottnál.
– Szenvedélyekre, óriási érzelmekre igenis szükség van a színházban. Közben az is igaz, hogy vannak Erdélyben is olyan színészek, akik tudják ugyan a színpadon hozni ezeket a nagy érzelmeket, de kicsit régimódian. Nem sajátították el a korszerű színjátszáshoz szükséges tudást. Én, remélem, nem ilyen vagyok. Jöjjön el, nézzen meg a Karinthy Színházban, A New York-i páparablás című kedves vígjátékban. A pápát játszom. A történet szerint egy zsidó taxis, ahelyett hogy a megadott címre fuvarozná a pápát, hazaviszi. Ebből a kalandból az derül ki, hogy ha egyetértenénk mindenben, ami javára válik az emberiségnek – tekintet nélkül vallásra, felekezetre, bőrszínre -, akkor sokkal jobb élet lenne a Földön. Közben pedig végigkacagja a közönség az előadást. Karinthy Márton olyan típusú színházigazgató, mint amilyen Várkonyi Zoltán volt, aki minden este bejött az előadásokra, mindenkitől megkérdezte, hogy van, szerette a színészeket, törődött velük, korrekt és pontos volt.
– Várkonyi hívta a Vígbe, de alighogy ön odakerült, meghalt. Ennek tulajdonítja, hogy a színházi pályafutása nem sikerült úgy, mint a filmes?
– Én nem vártam el semmit, tehát nekem minden ajándék volt. Csak sajnálom, hogy a Víg talán legrosszabb éveiben voltam ott. Sajnálom, hogy olyan sokáig ott maradtam.
– A színház egyik legnagyobb sikerében, a Deficit című darabban viszont nem akart eljátszani egy szerepet.
– A Deficitben olyan mérnököt kellett volna játszanom, aki Magyarországon átélte 1956-ot. Azt mondtam Horvai István igazgató-rendezőnek, hogy ez izgalmas darab, igen jó a szerep, de nem ment át az idegrendszeremen ez a korszak, csak Erdélyben, a rádió mellett hallgattam, mi történt. Erre Horvai nem azt mondta, hogy mindenben segít, hanem, hogy megijedtem a témától. És nem adta nekem a szerepet.
– Nem lehetséges, hogy gyakran magának keresi a bajt? Szerencsés dolog volt például, hogy a Színészlexikonban, a Ki kicsodában nem engedett magáról szócikket közölni, mert felületesnek tartotta a szerkesztést?
– Ezzel nem voltam egyedül. Ugyanis a színész nem áru. Ne kereskedjenek újságcikkekben, lexikonokban velünk. Közölték, ha nem töltöm ki az adatlapokat, ők leírják rólam, amit fontosnak tartanak. Olyan szerepekről is írtak, amelyeket nem is játszottam, a lényeges alakításaimat pedig kihagyták. Ekkor azt mondtam, hogy ilyesmiben nem vagyok hajlandó részt venni.
– Dolgozik, de azért nem lehet tele a naptára.
– Nincs tele, de nem is baj. Most játszottam egy csodás filmszerepet, Márai Sándort alakítottam a Márairól és feleségéről szóló filmben. Amerikában, San Diegóban forgattunk hat hétig, ahol az utolsó tizenhét évüket élték. Dárday István és Szalai Györgyi írta és rendezte a produkciót. Már csak olyan szerepet fogadok el, amiben hiszek. Ebben a korban talán nem olyan nagy baj az, ha az ember válogat.
