Uránia Nemzeti Filmszínház. Felső galéria, szecessziós boltívek, csoportok kavalkádja. A magyar filmoperatőrök fesztiválja. Köztük Koltai Lajos. Nehéz megbékélni a világgal, mert rossz irányba halad – mondja a Kossuth-díjas operatőr, aki már megtanulta, befelé szoronghat az ember, de kifelé mosolyognia kell.
somogyvári d. györgy
– Nagy szeretettel beszél Illés Györgyről és iskolájáról. Az ő halálával lezárult egy korszak?
– Az, hogy Papi nincs, borzasztó és hihetetlen. Minden pillanatban hiányzik. Hátrahagyott egy hagyományt, az összetartozás hagyományát. Öntudatot ébresztett bennünk. S lám, valóban, irigylésre méltóan összetartoztunk. A titok ő volt, saját maga. Nekünk, a tanítványainak az a feladatunk, hogy átmentsük e szellemet a következő generációknak. Megérdemlik, rengeteg tehetség van köztük. Volt idő, amikor ezek a fiatalok azt hitték, csak azért tartozhatnak hozzánk, az operatőrök szövetségéhez, mert ismernek bennünket. Jó részük nem is készített filmet egy ideig.
– Félreértés volt?
– A javából. Az utóbbi évek fesztiváljai mutatják, hogy időközben felnőtt néhány generáció. Ők hajlandók keményen dolgozni. Többen a pálya széléről jöttek, de érkeztek kívülről is, olyanok, akik nem operatőr szakon végeztek. Kiderült, hogy nagyon tehetségesek, bár teljesen más utat járnak, mint mi. Nem tagadják meg azt, amit mi csináltunk, de új nyelven beszélnek. Érdekes, tartalmas és különös filmek születnek.
– Illés György is az egyéni kifejezés mellett kardoskodott…
– Ne engem, hanem a saját utadat kövesd, ez Papi hagyatéka. Ő tudta a legjobban, hogyan kell terelni a tehetséges embert. Hogy nem kell arra kényszeríteni, hogy a mesterét majmolja. Ebben utánozhatatlan volt Gyuri bácsi. Azt mondta, tudok magának mutatni példát egyet vagy kettőt, de kétezer van. S magának kell választani, olyat, amiről én nem is tudok. Én erre azt feleltem, hogy Gyuri bácsi, én nem tudom, jó úton járok-e. Mire ő elmosolyodott, mondván, majd szólok, ha nem.
– A fiatalok képei ma egyformán sötétnek, szorongásosnak tűnnek.
– Ilyen a világ. Évekbe tellett, mire rájöttem, nem érdemes úgy bemenni dolgozni, hogy az ember ne érezzen belső örömet, ha a munkára gondol. Egy ismert grafikustól tanultam meg azt, hogy az alkotáshoz szükség van valami latinos értelemben vett boldogságra. Ő magával vitte jókedvét a munkahelyre. Szorongva nem lehet alkotni. Befelé szoronghatsz, de kifelé próbálj meg mosolyogni. S akkor a képeid színdramaturgiája is életre kel.
– Szorongás versus mosolygás. Mesélne egy Koltai-esetről?
– A legutóbbi éppen most, Amerikában történt meg velem. Amolyan szép filmet csináltam – embermesét, ahogy Szász Péter mondaná – a legnagyobbakkal, Vanessa Redgrave-vel, Meryl Streeppel, Glenn Close-zal, Patrick Wilsonnal és másokkal. Ezek a sztárok mindennap szeretetet adtak nekem. Reggelente élvezet volt kimenni a forgatásra. Alig vártam, hogy kezdjük a munkát, hogy újra lássam őket. Ezt viszonozták. Persze ehhez kellett egy jó forgatókönyv. Ez nem amerikai film volt, hanem egy nemzetközi történet arról, miképpen hozzuk meg döntéseinket. És arról, hogy egy emberi lénynek milyen kevés az esélye arra, hogy jól döntsön a sorsáról. Susan Minot regényéből készült a forgatókönyv. Evening, azaz Este a címe. Remélem, a magyar forgalmazó nem fogja valami képtelenségre változtatni.
– Mit tanulhat a mai fiataloktól egy Illés-tanítvány?
– Szabadságot. Az új nyelv használatát. Amikor hosszú éveken keresztül Amerikában dolgoztam, arra gondoltam, szeretnék még egyszer olyan bátor lenni, mint annak idején Magyarországon. Odaát bizonyos dolgok kötnek. Nagy stúdiókkal, nagy pénzekkel, nagy sztárokkal dolgozol, akiket láttatni kell a filmben. Ezért nem mered megkockáztatni azokat a szépségeket, amelyekkel nyugodtan elszámolhatsz Magyarországon. Itt nem azzal törődsz, hogyan fog legjobban kinézni X vagy Y, hanem követed, amit a lelked diktál. Az Estébe beleadtam a lelkem. Pados Gyula operatőrrel sikerült létrehoznunk valami részünkre is teljesen újat. Volt bátorságunk belevágni egy olyan sztoriba, amelyet két másik rendező már feladott. Ezt a fiataloktól tanultuk.
– És az új nemzedéknek kínálkozik más út, mint a filmtörvény adta elosztásos támogatás?
– Már nem vagyok otthon a hazai filmiparban. Utoljára különleges helyzetben voltam, a Sorstalanságot egyéni módon finanszírozták. De az biztos, hogy minden a pénzről szól, az határozza meg, hogy egyáltalán leforgatható-e egy film. Úgy hallom, elvonások lesznek, bár remélem, nem lesz igazam. Mindezek ellenére nem nehéz észrevenni a filmkészítők szakmai optimizmusát, kezdeményezőkedvét. Lehet, hogy rossz a struktúra, ezt kívülről nem tudom megállapítani. Talán külön keretből kellene támogatni az elsőfilmeseket, a fiatalokat, és be kellene ismét vezetni a stúdiórendszert. De nézzen körül! Rengeteg fiatal nevezett a fesztiválra. Valahogy csak eljutottak idáig, nemde? Méghozzá rengeteg filmmel. És azt mondják, jövőre még nagyobb lesz a mezőny.
– Egyre több a hazai film, de egyre kevesebb a hazai néző. Ennek mi az oka?
– A sztárok hiányoznak. Nincsenek nevek, amelyek elvisznek egy filmet. Sztárokat pedig a televízió teremt, a tévéjátékok. Ha az ember megkedvel néhány színészt a képernyőn, akkor bemegy értük a moziba is. De nálunk ez nem működik. Rosszul csináljuk. Nincs saját filmgyártása a köztelevíziónak. Nem a szappanoperákra gondolok, hanem az igazi, komoly alkotásokra. Minden kulturális miniszter megígérte, hogy ez másképpen lesz, de ez idáig semmi sem történt. Az érdektelenség másik oka az általános fáradtság. A nép belefáradt a hajszába, a változás okozta bizonytalanságba, és egyáltalán a mai életformába. Nehéz megbékélni a világgal, amely rossz irányba halad. Az embereket semmi nem érdekli. Elegük van a tolongásból, a délutáni tülekedésből. Hazamennek, elterülnek a fotelban, s magányosan megnéznek egy DVD-t. Ha lenne csábítás, elmennének inkább moziba. Magyar filmet nézni. n
